2013. december 17., kedd

Egy Madonnához

Charles Baudelaire
Egy Madonnához

Spanyol ízlésű ex-voto

Építnék, Asszonyom, Madonnám, sírva feltárt
Búm éjén teneked egy földalatti oltárt,
S vájnék szivembe, hol legfeketébb az éj,
Hová gúny nem hat el, se hitvány földi kéj,
Egy fülkét -, kék s arany zománctól égne odva -,
Hol mint csodás Szobor, állj büszkén magasodva.
Ötvözött Verseim dús fémpántját, remek
Kristályrimekkel is művészin tűzve meg,
Mint roppant koronát, ékül fejedre fonnám,
S Féltésem szövetét, óh, halandó Madonnám,
Szabnám rád Köpenyűl, hogy barbár-mereven
Nyomjon, s bélése is Gyanakvásom legyen:
Hadd zárja bájaid körűl ez őrző sátor,
Csillogva gyöngy helyett Könnyeim záporától!
Szoknyád Vágyam legyen, a lágyan reszkető,
Apály s dagály gyanánt szálló s ereszkedő,
Mely halmokig eped, s völgyekbe hull juházva,
Míg fehér s rózsaszín tested csókkal ruházza.
Hódolatom legyen a szép selyemtopán,
Amely, hogy megalázd, lábadra vár csupán,
S míg az isteni rajz selymébe lágyan forr át,
Őrzi, mint az agyag a belényomott formát.
Ha nem tudok, noha hő vágyam, tetszeni,
Zsámolyodúl Ezüst Holdsarlót metszeni,
A bennem mardosó Kígyót vetem elébed,
Hogy óh, Királyi Nő, ha sarkad rájalépett,
Diadal és dicső bosszú törjön veled
E szörnyre, mely csupa genny s pöffedt gyűlölet.
Majd Gondolataim sok gyúlt Gyertyája sort áll,
Hol, Szűzek Asszonyát, emel virágos oltár,
Hogy míg a kék plafón visszfényesen remeg,
Egyre rád nézzenek, csak rád, e tűz-szemek.
Majd, mert minden izem csak téged áhit váltig,
Tömjén- és mirrha- és ámbra-illattá válik,
S feléd, óh, havas és fehér Csúcs, szüntelen
Gomolygás közt lebeg viharzó Szellemem.

Végül, hogy Mária-sorsod kiteljesítsem,
És hogy Szerelmemet barbár kéjjel vegyítsem,
Fekete kéj! a Hét Főbűnt, istentelen
Bánatmarta pribék, hét bús Késsé fenem,
S őrült zsonglőr gyanánt hajítva sorba pengém,
Célul legtitkosabb szerelmed mélyét venném,
Hadd járják sorba át Szived, a dobogót,
Szived, a zokogót, Szived, a csobogót!

(Tóth Árpád fordítása)

Esti harmónia

Charles Baudelaire
Esti harmónia

Már jő a perc, midőn a rezge szár konyultán
Minden virágkehely tömjént füstölve ég;
Párfőmöt és zenét hintáz az esti lég:
Óh, lenge, méla tánc, szédítő sodru hullám!

Minden virágkehely tömjént füstölve ég;
Hegedűszó remeg, mint tört szív, üdve multán;
Óh, lenge, méla tánc, szédítő sodru hullám!
Nagy, díszes ravatal a csöndes esti ég.

Hegedűszó remeg, mint tört szív, üdve multán,
Tört szív, amelyre les az éjszin öblü vég;
Nagy, díszes ravatal a csöndes esti ég,
Immár lehullt a nap, alvadt vérébe fulván.

Tört szív, amelyre les az éjszin öblü vég;
Még tűnt nyomot keres, hol fénnyel int a mult rám!
Immár lehullt a nap, alvadt vérébe fulván...
Csak emléked ragyog, mint szent oltári ék!

(Tóth Árpád fordítása)

Himnusz a Szépséghez

Charles Baudelaire
Himnusz a Szépséghez

Mennyeknek méhe szült vagy bús gyehenna téged,
Óh, Szépség? A szemed egyként tud ontani
Égi s pokoli fényt, jótéteményt és vétket,
S bízvást lehet a bor másának mondani.

Szemedben őrzöd a napnyugtát és a hajnalt,
Illatos vagy, miként a felhős estelek,
Csókod varázsital, és amfora az ajkad,
Melytől gyáva a hős, és bátor a gyerek.

Küldött fekete mély vagy ég csillagtetői?
Szoknyád után a Sors kullog, mint hű kutyád;
Szeszélyes kezeid Jó és Rossz magvetői,
Mindent kormányozol, s ajkad választ nem ád.

A holtakon tiporsz, Szépség, gúnyt gőggel űzve,
S nem megvetett diszed a Szív Borzalma sem;
A Gyilkosság is ott táncol, csípődre fűzve,
Kedvenc ékszereid között, szerelmesen.

Láng vagy, s az elvakult lepkék feléd repesve
Elégnek reszketőn, s mondják: Áldott a láng!
A hő szerelmesek édes párjukra esve
Sírjukat ölelik, bús haldoklók gyanánt.

Ég küld-e vagy pokol, mindegy, minek is kérdem?
Óh, Szépség, csodaszörny, rémítő, üde, szent!
Csak szemed, mosolyod, lábad tárja elébem
Az imádott, soha nem ismert Végtelent!

Légy Isten angyala vagy a Sátán szirénje,
Mit bánom! Bársonyos tündér szemmel ha kelsz,
Úrnőm, egyetlenem, óh, illat, zene, fény te,
Enyhűl a rút világ, s könnyűl a lomha perc!

(Tóth Árpád fordítása)

Fehér a hold...

Paul Verlaine
Fehér a hold...

Fehér a hold;
Fénylő csalit
S összehajolt
Lomb andalit,
Halk nesz-beszéd...

Te drága, szép...

A tó dereng,
Mint mély tükör, s
Mélyébe reng
Vén fűzfatörzs,
Szél búja rí...

Álmodni hí...

Égből szelid,
Nagy béke száll,
S kék tüzeit
Csillagsugár
Rezdíti fent...

Óh, óra!... szent!...

(Tóth Árpád fordítása)

Lóverseny-dal

Tóth Árpád
Lóverseny-dal

Egy gondolat bánt engemet:
Lóverseny nélkül halni meg!
Elhervadni lassan, mint a remény,
Hogy olcsón kapok fiakkert oda én,
Elfogyni lassan, mint öt koronád,
Amíg kijuthatsz a nagy poron át,
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek pálya, min hat ló fut keresztül,
Vagy úrlovas, akit tövestül
Lóhátról a tribünön ülő hölgyre
Egy nagyszabású nyaktörés dönt le,
Legyek tribünhöz kent kovász,
Legyek bús, falnak ment lovász,
Mit bánom én, csak urason
Kint lehessek a Nyulason!

Ha majd a vasárnapi nép
Nyüzsög, s a versenytérre lép
Pirosló arccal s piros toalettben,
És az ajkakról e szent jelszó rebben:
Tippet a népnek!
S ha majd kilépnek
A tribünre az eleven grófok,
S viszont fejünkbe ezer tüzes srófot
Srófol a nap,
S a sok szalmakalap
Virít sárgán, mint jó földben a búza,
És feltünést kelt a nőknek blúza
S egyebe,
Ó, a szívemet akkor vegye be
Ostromával a lóversenyi láz!

Vigyázz!
Rohanj, bár a bordád kitör,
A totalizatőr
Vár,
S már
Indul az iram a starttól,
Bár alig látod dr. Schwarztól,
Aki elibed könyököl,
De egy káromlást kinyögöl,
S mire ennek kifejezést adtál,
Úttesteken át
Fújó paripád
Lemarad, amelyikre fogadtál!

És jön az este,
S villamoson szorul az ember teste,
Tyúkszemeden áll három kövér hentes,
Viszont a kocsi levegőtől mentes,
És szólasz: A frász törje ki nyersen,
Ahol csak van még egy lóverseny,
A fészkes fene egye meg!

S aztán mélabúsan teszed hozzá:
Jövőre megint kimegyek!

[1913]

Tárlat

Tóth Árpád
Tárlat

Tetszik-e tudni, mi a tárlat?

Kit ez irányban kiváncsiság bök meg,
Menjen fel szépen a városházba,
Ahol ez önöknek
Szemléletileg meg lesz magyarázva.

Rá fognak jönni, ha belépnek oda,
Hogy a tárlat - az a két üres szoba,
Amikbe nincsen egyéb bútor,
Csak vásznak s vászonra kent pépek,

Mert bárhova lépnek,
Csak képek,
Pokolin szépek
Zöldülnek s kékülnek önök elé,
S önök is kékek s zöldek lesznek belé,
És stílszerűség végett
Önök is vágnak egy sanyarú
Képet.

Elmondom, miket láttam most ott.

Figyelmem sok nemes dologba botlott,
Láttam csirkét, melynek tolla bibor,
S melyet vászonra költött és kotlott
A zseniális Bakos Tibor.

S láttam egy vásznon, mely rendetlen itt függ,
A Pálfy paprikáit, címük:
Csendélet. Szimbolista mű ez,
S valószinűleg ily értelmű lesz:
A sötétzöld és puffadt paprikák
Téged példáznak, burzsoá-világ,
Mely csendben zöldülsz, s békén savanyodsz,
De vége már dohos harmóniádnak,
Mert ennek most nyakára hágnak
A cucilista elvtársak keményen,
S úgy tönkreteszik zápolt összhangod épen,
Mint ezen szellemdús képen
Az ideapplikált
Forradalmi, jajvörös paprikák
A színharmóniát.

Aztán láttam ott őszi képeket,
Melyeken az volt kipéldázva,
Hogy nézne ki a világ őszi frásza,
Ha az istenke köd helyett
Paradicsomszószt zúdítna a világra.

Aztán láttam ott Toroczkai-boglyát,
Császárzsemlye-stílben nemesítve,
S egy képen Turai bácsi kék frakkját
Nyári égboltnak kifeszítve.
A sárgarézgomb volt kikészítve Napnak
S a kávépöttyök viharfelhő-habnak.
S láttam sok gyanús-zöld lombkupacot,
Merész színkígyót, sőt színkukacot,
Amint nyüzsgik Oszvald világhírét...

Ó, ilyen tárlat nem volt soha itt még,
Ó, ilyen tárlat többet sose lesz.
Mily képek!
Mily pokolin szépek!
Zöldülnek és kékülnek önök elé!
S önök is kékek, zöldek lesznek belé,
Ó, nézzék meg és stílszerűség végett
Vágjanak önök is egy savanyú
Képet...

[1911]

Széthullt légiókkal

Tóth Árpád
Széthullt légiókkal

Jaj, de furcsa érzés,
Vén fiúk, szegények,
Ráeszmélni: nem vagyunk már
A régi legények!

Hajunk közt az első
Könnyű, finom dérrel
Fordulni a szép nők után
Megriadó vérrel.

Látni: míg nézésünk
Ringásukat issza,
Hogy ők immár, uramisten,
Nem ránk néznek vissza!

Tudni: hogy ha búgnánk:
Ölelj meg, virágom! -
Nem az lenne legszebb nóta
Nékik a világon.

Jaj, pedig a vágyunk
Csupa bús mohóság,
Mintha mind egyszerre nyitnak
A megkésett rózsák.

Most tudnók a szót, a
Legfájóbb sóhajtót,
Most esnék jól legvadabbul
Berúgni az ajtót.

S jaj, a bölcsesség, az
Agg tanítómester,
Váltig dörmög a fülünkbe:
Lassabban a testtel!

Vígasztal fogatlan
Szája régi jókkal,
De mit ér egy bukott császár
Széthullt légiókkal?

Volt dicsőség? nem volt?
Szívünk sohse bánja,
Csak még volna, vén cézárnak,
Egy rabszolgalánya,

Akit sírva híjjon:
Ölelj meg, virágom!
Hiszen látod, azt se tudom,
Éltem a világon?

[1925]

Esti sugárkoszorú

Tóth Árpád
Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!

[1923]

Láng

Tóth Árpád
Láng

Eldobtam egy gyufát, s legott
Hetyke lobogásba fogott,
Lábhegyre állt a kis nyulánk,
Hegyes sipkáju sárga láng,
Vigat nyujtózott, furcsa törpe,
Izgett-mozgott, előre, körbe,
Lengett, táncolt, a zöldbe mart,
Nyilván pompás tűzvészt akart,
Piros csodát, izzó leget,
Égő erdőt, kigyúlt eget;
De gőggel álltak fenn a fák,
És mosolygott minden virág,
Nem rezzent senki fel a vészre,
A száraz fű se vette észre,
S a lázas törpe láng lehűlt,
Elfáradt, és a földre űlt,
Lobbant még egy-kettőt szegény,
S meghalt a moha szőnyegén.

Nem látta senki más, csak én.

[1921]

Arad

Tóth Árpád
Arad

Egyetlenegy utcáját ismerem,
De ott, emlékszem, arany a homok,
S egy udvarát meg házát, istenem -,
De kis szobái mind-mind templomok.

Ó, vén szoba, hol most is nagyanyó
Ravatalának virágszaga fáj!
Másikban most is anyus csillanó,
Ifjú szemétől bársony a homály.

S első barátom hű, vén karjait,
Tudom, a kertre védőn tárja még:
Tisztes diófánk. S ott pihen szelid,
Öreg lombvállain a régi ég.

Ó, Sarló-utca ötvenegy: regék
Kacsalábán forgó királyi vár,
Emlékeim lágy fészkét rakni még
Jut vályogodból egy csipetnyi sár?

Bús lelkem árva fecske lelke lett,
Kettős hazájú...

*

Ó, fájó büszkeségem s vigaszom,
Arad -, édesbúsan szívembe vág,
Hogy bölcsőm s szent bitóid egyazon
Erdőid bús fájából ácsolák...

[1920]

Gesztenyefa-pagoda

Tóth Árpád
Gesztenyefa-pagoda

Mint halk csapatban szürke nyest,
A hegyre kúszik már az est,
S a bokrok alján meglapúl:
Itt-ott egy-egy halk fény kigyúl,
S a vak bozóton átremeg:
Lámpák vagy bús állatszemek?
Kék fák közé most jer velem,
Hol minden árny és rejtelem,
És minden vén törzs mély csoda,
Nézd! gesztenyefa-pagoda!
Lombja mélyén egész sereg
Zeg-zug, mint száz szentély-üreg,
S bent apró virágoszlopok
Halvány ivor-szine lobog.
Üljünk le itt e szent helyen,
Öledbe hadd tegyem fejem;
Agyamban alszik gond, szitok,
Most áhitatot áhitok,
Szárnyat, röpítőt és puhát,
Levetni a bús test-csuhát,
Nehéz szivem elejteni,
A fájó Én-t felejteni.
Így-így! tedd főmre most szelid,
Halk Veronika-kezeid,
Ne bánd, hogy szól már a kuvik,
S hogy már a hold is elbuvik,
Csak ringass lágyan, csöndesen,
Míg jő majd halkan, könnyesen
Az ébredés, mint bús, csodás,
Furcsa, ámult feltámadás...

[1918]

[Az utcán most...]

Tóth Árpád
[Az utcán most...]

Az utcán most sötétség állóvize áll, sötét
Tenger dagad az égig, s fent a tiszta csillagok
Arany sajkája úszik, boldogan; ott, ott lehet az igazi világ,
S itt csak a tenger mélye fűl, igen, ezek
A kis házak, e megszokott utcák, e megkopott fák
S minden, barátaim és ellenségeim s a lányok is mind,
Csak szörnyei egy tengermélyi és fantasztikus
Tenyészetnek, s e zaj, e zaj, az éjjel elzörgő kocsik
S a kurjantások és a sóhajok mind: némaság,
Tengermélyi siketség, a finom fül
Ezeket meg se hallja, messzi, messzi, messzi
Aranycsillag-sajkán evez fenn valaki,
S dalol, s az ő dala reszket most le a hűs
Setét levegő vak vizein át.

[1916]

Hajnali szerenád

Tóth Árpád
Hajnali szerenád

Virrad. Szürkűl a város renyhe piszka,
De túl, az enyhe, tiszta messzeségben
Új rajzlapját kifeszíti az égen
A hajnal, a nagy impresszionista.
Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol,
És álmodozva pingál enyhekéket,
S ragyogva tűzi az isteni képet
Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.

A sötétség, az éji, rút csuha,
Lebomlik a fák törzsén nesztelen,
S borzong a jó hüvösben meztelen
Az erdő, az örök, buja csuda:
Most, mielőtt pompás testét kitárja
Mindenkinek, nyujtózik hallgatag,
S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap
Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába.

De itt, a szűk utcák közé bezárva
A szürke hajnal szennyes és sivár,
Nagy, sárga szirmát elhullatta már
A lenge gázláng, az éj bús virága.
Itt-ott mered csak, s furcsán, betegen
Lobog a kétes és nehéz homályba
Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya,
Mely vakon leng a siket tereken.

Annuska, alszol? bús utcák során
A bús hajnalban járok egyedűl,
S hogy vígasztaljon, halkan hegedűl
Fantáziám, a magános cigány:
Erdőkkel, éggel, ajkad mosolyával
Hangfogózza dalát, míg ballagok,
Jó volna most megállni ablakod
Alatt egy édes, fájó szerenáddal.

A szívem adnám oda hegedűnek,
A szívem, melyből bú és vágy zokog,
Lopjon szivedbe enyhe bánatot
És kósza vágyat, mely árván röpűlget,
Hogy szűz álmodban, halkan, édesen,
Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz,
Álmodban, mit reggelre elfelejtesz,
Sirasd el az én züllött életem.

[1912]

Régi dallamok

Tóth Árpád
Régi dallamok

Egy ismeretlen szép lány zongorázik.
Fájó dallam, mint örvénylő patak,
Lüktet fülembe a kis kerti házig,
Hol meghúzódva ülök hallgatag.
Kívül merev, bús tömbökké verődvén
Merengnek vénhedt, hajlott testü fák,
Jégkéreggé fagy rajtuk a verőfény,
Kék árnyukban ül hűs szomoruság...

Ellobbant lángelmék halk muzsikája
Füröszti fáradt, sáros lelkemet,
S úgy fáj, hogy éltem mért fonnyadt sivárra,
Mint holt mező, mit tar homok temet.
A drága múlt ragyog fel ím előmbe,
Mint éji tó, az árnyruhás, borús,
Ha hűs tükrén piros fényét elöntve
Kigyúl a nap, a szent, tűzkoszorús...

Szívem mélyén, a bíbor koporsóban
Holt álmok népe ébredez, remeg.
S naiv ritmusra, fürgén, rikitóan
Körültáncolnak és megejtenek.
Édes, mélységes, halk gyerekszerelmem
Üde melegét újra érezem,
Az agg lugasban ülünk újra ketten,
S vékony, fehér kezéhez ér kezem...

A zongorán künn új dal zúgva harsan,
Vonagló, jajgató, éles, sötét,
S én felriadva, könnyes szemmel, halkan
Lefogom ábrándjaim kék szemét.
Ó, mért is volt álmodni annyi álmot,
Fényes mennyország, mért szálltál le rám,
Ha pár év múltán életed s halálod
Egy halk futam egy ócska zongorán...

[1907]

2013. december 8., vasárnap

Átváltozás

Pilinszky János
Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.

Viszontlátás

Pilinszky János
Viszontlátás

Ez volna hát a viszontlátás?
Egy pillanatra meginog,
de oly kopár marad a testem,
mint lombjavesztetten a bot.

Pőrén didergek köpenyemben,
ruházzatok fel, reszketek.
Régi csókok osztoznak rajtam
és még mezítlenebb leszek.

Elzuhanva az idegek közt
gazdátlan mosoly fuldokol,
hány éjszakán át készülődött,
mit virrasztott át e mosoly!

Egy hang kellene, egy kiáltás,
egyetlen jajdulás csupán!
Megnyílik, mint a fuldoklóé,
és üres seb marad a szám.

Tudjátok is ti, ki jött vissza?
Ez itt anyám, a kisöcsém,
régi arcok mosolya fénylik,
de hol vagyok közülük én?

Milyen elmerült éjszakában
kóborlok étlen, szomjasan,
mindenki mástól elvadultan
hová cipelhetem magam?

Mikor lesz vége ennek, kérdem?
és rátok gondolok, igen,
hazagondolok s könnyeim közt
gyanútlan fölragyog szivem!

Kikötőben

Pilinszky János
Kikötőben

Most minden festék, látszat, porladó,
szívemre porzó csendes hó, halál,
csak egy való van, síró, görbe szám
és ködbe néző két ködös szemem.

Hajóra szálltál: voltál, nem leszel,
az ellenséges tengeren lebeg
ma már az arcod, most meleg
szavad merült a víz alá le épp.

Szemeddel eltűnt minden drága kék,
kecses fejeddel minden szép vonal,
s most nincs a test, mely felhőn túl loval
a napba szállni szédült szárnyakon.

Most minden festék, látszat, porladó,
szívemre porzó tiszta hó, halál,
csak egy való van, síró, görbe szám
és ködbe néző két ködös szemem.

Itt és most

Pilinszky János
Itt és most

A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerüen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot.

Életfogytiglan

Pilinszky János
Életfogytiglan

Az ágy közös.
A párna nem.

Kráter

Pilinszky János
Kráter

Találkoztunk. Találkozunk.
Egy trafikban. Egy árverésen.
Keresgéltél valamit. Elmozdítasz
valamit. Menekülnék. Maradok.
Cigarettára gyújtok. Távozol.

Leszállsz és fölszállsz.
Fölszállok és leszállok.
Cigaretta. Lépkedel. Lépkedek.
Egyhelyben járunk; mint a gyilkos
a járásodban gázolok.

Madárcsicsergés ahogyan
szememre veted születésem.
Azt, hogy itt állunk. Majd egy útszakasz
holtágában a motyogásom
gurulni kezd, legördűl óriás
tagjaidról és ama diadalmas
és vakító valamiről,
ami már nem te vagy.

Úgy érint elutasításod,
ez a parázna, kőbeírott suhintás,
hogy tekintetem - két kavics -
azóta is csak gurul és gurul
egy hófehér kráterben. Két szemem,
két szem pattog: az üdvösségem.

Infinitívusz

Pilinszky János
Infinitívusz

Még ki lehet nyitni.
És be lehet zárni.
Még föl lehet kötni.
És le lehet vágni.
Még meg lehet szülni.
És el lehet ásni.

Intelem

Pilinszky János
Intelem

Ne a lélekzetvételt. A zihálást.
Ne a nászasztalt. A lehulló
maradékot, hideget, árnyakat.
Ne a mozdulatot. A kapkodást.
A kampó csöndjét, azt jegyezd.

Arra figyelj, amire városod,
az örök város máig is figyel:
tornyaival, tetőivel,
élő és halott polgáraival.

Akkor talán még napjaidban
hírül adhatod azt, miről
hírt adnod itt egyedűl érdemes.

Írnok,
akkor talán nem jártál itt hiába.

Azt hiszem

Pilinszky János
Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

A tenger

Pilinszky János
A tenger

A tenger, mondtad haldokolva,
s azóta ez az egy szavad
jelenti számomra a tengert,
s azt is talán, hogy te ki vagy.

S azt is talán, ki vagyok én?
Hullámvölgyek, hullámhegyek.
Agóniád, akár a tenger,
megszabadít és eltemet.

Anya, anya. Hétköznapok.
Halálod hallom s hívlak én.
Irtóztató hétköznapok.
Szegény, szegény, szegény, szegény.

Francia fogoly

Pilinszky János
Francia fogoly

Csak azt feledém, azt a franciát, kit
hajnalfele a szállásunk előtt
a hátsó udvar sűrüjében láttam
lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.
Körülkutatva éppen visszanézett,
s hogy végre biztos rejteket talált:
övé lehet a zsákmánya egészen!
Akármi lesz is, nem mozdul odább.

S már ette is, már falta is a répát,
mit úgy lophatott rongyai alatt.
Nyers marharépát evett, de a torkán
még alig ért le, jött is a falat;
és undorral és gyönyörrel a nyelvén
az édes étel úgy találkozott,
mint telhetetlen testi mámorukban
a boldogok és boldogtalanok!

Csak azt a testet, reszkető lapockát,
a csupa bőr és csupa csont kezet,
a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
és úgy adott, hogy maga is evett!
Az egymás ellen keserülő szervek
reménytelen és dühödt szégyenét,
amint a végső összetartozást is
önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

Az állatian makogó örömről
a suta lábát ahogy lemaradt,
és semmisülten kuporgott a testnek
vad gyönyöre és gyötrelme alatt!
A pillantását, - azt feledném egyszer!
Ha fuldokolva is, de falt tovább,
és egyre még, és mindegy már akármit,
csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

Minek folytassam? - Őrök jöttek érte;
a szomszéd fogolytáborból szökött.
S én bolyongok, mint akkor is a kertben,
az itthoni kert árnyai között.
A jegyzetembe nézek és idézem:
"Csak azt feledném, azt a franciát..."
S a fülemből, a szememből, a számból
a heves emlék forrón rámkiált:

"Éhes vagyok!" - És egyszeriben érzem
a halhatatlan éhséget, amit
a nyomorult már réges-rég nem érez,
se földi táplálék nem csillapít.
Belőlem él! És egyre éhesebben!
És egyre kevesebb vagyok neki!
Ki el lett volna bármi eleségen:
most már a szívemet követeli.

Ne félj

Pilinszky János
Ne félj

Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.

Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végig ömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, - ne félj.

Tilos csillagon

Pilinszky János
Tilos csillagon

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.

Könyörgés

Pilinszky János
Könyörgés

Tág szemmel már csak engemet figyel,
mint néma tó a néma csillagot,
nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis
ha megölném is, hinné: jó vagyok.

Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!
Az övé lenni, ha nem is egészen;
megváltanám egy futó, tiszta csókkal,
hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.

Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,
éreznem újra félszeg, gyenge vállát,
irgalmazz meg szegénynek és nekem,
szivemben nincs már más, mint durva dárdák.

Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,
kis békezászló, oltalmat keres,
oldj fel maró, magányos bánatomból,
ha senkiért, az anyámért szeress.

Éjféli fürdés

Pilinszky János
Éjféli fürdés

A tó ma tiszta, éber és
oly éles fényü, mint a kés,
lobogva lélekző tükör,
mit lassu harcban összetör
karom csapása. Nyugtalan
heves fogakkal visszamar
a mélyen megzavart elem.
Legyőzve, lustán fekszem el
és hallgatózom, Csillagok
rebbennek csak, mint elhagyott
egek vizébe zárt halak,
tünődve úszó madarak.

Elnézem őket, röptüket
az irgalmatlan és süket
egek között, én árva szörny,
kit páncél nyom, heges közöny,
ki mit se kér, és mit se vár,
csak bámul hosszan és puhán;
sikamló, sűrü pikkelyek
lepik be sűrün szívemet,
a mélyén édes-jó iszony,
kitéphetetlen orv szigony,
mit észrevétlen vert belém
a víz, a víz, s a lassu mély.

Mert lenn hináros rét lobog,
alant a kagylók boldogok,
szivük remegve tölti meg
a fénnyel érő sűrü csend.
És mintha hívást hallana,
zuhanni kezd az éjszaka,
moszat sodor vagy csillagok,
nem is tudom már, hol vagyok?
Talán egy ősi ünnepen,
hol ég is, víz is egy velem,
s mindent elöntve valami
időtlen sírást hallani!

Te győzz le

Pilinszky János
Te győzz le

Te győzz le engem, éjszaka!
Sötéten úszó és laza
hullámaidba lépek.
Tünődve benned görgetik
fakó szivüknek terheit
a hallgatag szegények.

A foszladó világ felett
te változó és mégis egy,
szelíd, örök vigasz vagy;
elomlik minden kívüled,
mit lágy erőszakod kivet,
elomlik és kihamvad.

De élsz te, s égve hirdetik
hatalmad csillagképeid,
ez ősi, néma ábrák:
akár az első angyalok,
belőled jöttem és vagyok,
ragadj magadba, járj át!

Feledd a hűtlenségemet,
legyőzhetetlen kényszerek
vezetnek vissza hozzád;
folyam légy, s rajta én a hab,
fogadd be tékozló fiad,
komor, sötét mennyország.

2013. október 11., péntek

A képzelethez

Emily Brontë
A képzelethez

Ha a nap gondja meggyötört,
s kínra csak újabb kín felel,
s elvesznék kétségek között,
lágyan szólítasz innen el.
Ó, drága társ! Nem árva az,
kit ily szelíden hívogatsz!

Reménytelen a külvilág,
bensőm így még drágább nekem:
a te hazád, hol sandaság,
gyűlölet, ármány nem terem.
Ott a szabadság, te, s magam
uralkodunk zavartalan.

Mit számít, hogy körös-körül
veszély és gyász és vaksötét,
ha lelkünk mélyén legbelül
őrizzük a remény egét,
hol tízezer forró sugár
ragyogja: végtelen a nyár.

Értelmünk lázad, meglehet,
mert a természet rendje zord.
Szenved a szív: dédelgetett,
szép álma mind hiába volt.
S a képzelet friss, illatos
virágán nyers való tapos.

De ha te hívod, visszatér
a játszi ábrándkép; ha te
lehelsz rá üdvöt, újra él
a holt tavasz fagyott rügye.
Ha suttogsz, isteni a szó,
igaz világ hírét hozó.

Ittléted múló révület,
mégis, a csendes alkonyon
hálásan várom jöttödet,
s köszöntlek, kegyes hatalom:
gondot feloldó, tiszta fény,
a kétkedőnek friss remény.

1844. szept. 3.
(Csengery Kristóf fordítása)

Éj volt, s a hó a hegyekben

Emily Brontë
Éj volt, s a hó a hegyekben

Éj volt, s a hó a hegyekben
több ölnyi vastagon állt;
folyók, patakok vize csendben
szökött a homályon át.

Itt hagyta hótól elöntött
nyáját a pór, a szegény,
mit oly szeretettel őrzött
az áldott nyár idején.

Nem rója vígan a mezsgyét,
mit jól ismert azelőtt,
bús, meghökkent idegenként
bámulja a puszta mezőt.

(Hárs Ernő fordítása)

A nyárest szépen elmerül

Emily Brontë
A nyárest szépen elmerül

A nyárest szépen elmerül,
puha fénykörben ég szobám,
nincs egy felhő se bús jelül
az ég megszentelt homlokán.

A vén torony aranyban áll,
az elnyugvó napon mulat -
az est szelíden éjbe száll,
kétled, hogy véget ért a nap.

És épp ez az a kedves óra,
mely a házból kitörni hí;
a munkaáldozat leróva,
gyerünk szabadon játszani.

S a kert mért bús és elhagyott?
Gyors léptektől nem zeng a ház -
nincs nevetés - se víg dalok,
sírmélyi csönd, amerre jársz.

Bóklászva csak a kert alatt
várom minden út véginél,
hogy szaporább léptek zaját
s hangokat hord az esti szél.

Hiába - nem jön senki el,
és reggel lesz, az ég ködös;
mondd - nekik végleg menni kell,
nincs napfény, hol gond függönyöz?

Dehogynincs, korhol a Remény,
tűnt öröm emlékét ne bújd,
minden viharban ott a fény
s az égi terv, a visszaút.

1839. aug. 30.
(Gergely Ágnes fordítása)

Éj borít sűrű ködbe

Emily Brontë
Éj borít sűrű ködbe

Éj borít sűrű ködbe
vad szél fúj hidegen;
zsarnok bilincsbe kötve
nem tudok lépni sem.

Lombot tépáz a szél,
hó ül a földeken,
a vihar utolér,
s nem tudok lépni sem.

Felhő-torlasz felettem,
pusztaság odalenn;
bú nem indít meg engem:
nem bírok lépni sem.

1837. nov.
(Ferencz Győző fordítása)

Arany tudást bányásztam én

Emily Brontë
Arany tudást bányásztam én

Arany tudást bányásztam én
egész nap örömest,
s megint lágy holdfény süt felém
most, hogy leszállt az est.

Nincs hó s nem bilincseli tél
faggyal a vizeket;
nyájasan fújt a déli szél
s jégsírjuk szétrepedt.

Járok éjjel s boldog vagyok,
hogy a tél veszte jön,
szivemben nyári ég ragyog
s száll könnyű fényözön.

Bár többé el ne hagyna már
békém, mely simogat,
ha sok év múlva ránc s homály
borítja arcomat.

Magamhoz, máshoz hű legyek,
s lelkem épen marad,
zablázom szenvedélyemet
s vad akaratomat.

(Szegő György fordítása)

Hullámzó hanga, vad szélbe hajolgat

Emily Brontë
Hullámzó hanga, vad szélbe hajolgat

Hullámzó hanga, vad szélbe hajolgat,
éjfél és holdfény, és csillagos ég;
sötét, de az üdvragyogás vele-olvad,
föld lüktet egekbe, egek lehajolnak,
börtönre vetett lelkünk szabadulhat,
béklyóit, rácsát most törheti szét.

Rengetegek nagy hangjukat adják
az éltető szélnek, hegyoldalakon;
folyók ujjongva partjuk hasogatják,
völgyeken útjuk gátja-se szabják,
dúlt víz szánt, őrjöngeti habját,
S hátrahagy mindent holt-sivatagon.

Fénnyel és méllyel, s áradva-kihalva,
változva, míg nem lesz éjfélre dél;
égzengve, vagy mint sóhaj-zene halkja,
árny árnyra röppen, egymást tovahajtja,
zord terét villám villámra tagadja,
gyorsan jön mind, sebes tűnt-helye kél.

1836. dec. 13.
(Tandori Dezső fordítása)

Finálé

Paul Géraldy
Finálé

No, szervusz. Nem feledtél semmit itt? Nem?
Nincs több szavunk. Mehetsz, bús ideál.
Indulj... De várnod kell most mégis itten.
Esik az eső... Várd meg, míg eláll.

Végy valamit! Mert hűvös az idő
künn. A kabátod tán... Amit találtam,
mind visszaadtam? Nincsen semmi nálam?
Levél? vagy egy arcképed? seminő?

Hát hogyha válunk, nézz reám előbb...
Vigyázz! Ne sírjunk! Buta lenne szörnyen.
Úgy-e nehéz meglelni árva főnkben
ma azt a két jó, rég-volt szeretőt?

Egymásnak adtuk a két életünk
örökre... S visszavesszük most iszonnyal!
Elindulunk nevünkkel, élhetünk,
s máshol bolyongunk... Ó, minden bizonnyal

majd szenvedünk... egy darabig. De végül
jön a felejtés, amely megbocsát.
Külön leszel te és én, nincs tovább,
két ember a magánnyal összebékül.

Multamba lépsz, máris. Véletlenül
találkozunk majd valahol az utcán.
Távolról nézlek és eszembe jutsz tán,
amint a szélben új ruhád repül.

Aztán elmúlnak hosszú hónapok
és rólad, akiért a porba rogytam,
barátaim beszélnek, hallgatok
s azt kérdezem tőlük tünődve: "Hogy van?"

Milyen kicsinykék is a "nagy" szivek!
Pedig hogy őrjöngtünk egykor, beh szép volt!
Tudod-e még a lángolást, a tébolyt?
A mi híres szerelmünk, jaj, mi lett!

Hiába mondtuk hát mi is: "szeretlek",
annyit vagyunk csak itt, mint mindegyik?
Mily megalázó. Ezek a szerelmek?
S mi, mint a többiek? Mi!... Hogy esik!

De ily időbe mégse menj... Maradj!
Igen, maradj! Lehet tán élni még itt.
Nem tudni. A szívünkön ott a fagy,
de már nagyon megszokta azt a régit.

Lesz valahogy. A régi nem olyan rossz.
Sem a szokás. Nem frázisok ezek...
Hát ülj le mellém, csöndesen unatkozz.
S melletted én is egyedül leszek.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Utóirat

Paul Géraldy
Utóirat

Csak két kis oldalt írtál. Mondd, mi van
veled, mulatsz, felejtesz? Vagy talán
fáraszt a társaság. Légy jó, fiam!
Pihenj, kicsit. Írj! És gondolj reám.
S ne hordd az új ruhád, azt a csinost.
Jól áll nagyon! Nem féltékenykedem.
De nem kell ott oly szépnek lenni most.
Kimegy a színe. Őrizd meg nekem.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Tünődés

Paul Géraldy
Tünődés

Kíváncsi játék és szeszély
a szerelem először.
Reánk tekint egy szem, beszél,
ígér s lángunk előtör.

S minthogy magunkat szerfelett
szeretjük s ez nagyon jó,
szeretjük őt, aki szeret,
hisz ízlésünk hasonló.

Hálálkodunk, kis bánatunk
megosztjuk véle szépen.
Nagyon hamar reákapunk
s udvarlunk is, cserében.

Már úgy mondjuk, mint szerepünk
mit elmondtunk ezerszer.
Aztán azért is szeretünk,
mert már elkezdtük egyszer.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Lelkek, divatok, stb...

Paul Géraldy
Lelkek, divatok, stb...

Nő vagy s ezért tudod, hogy bármi
kis semmi mily csodát mivel
és hogy lehet lelket csinálni,
új lelket egy kis semmivel.
Olyan nagyon értesz te ehhez,
oly bűvösen, hogy valahányszor
látlak: egészen újnak látszol
és mindíg újra tőrbe ejtesz.
Tudod, hogy az idő a nagy rossz
s szerelmünk már nem új regény,
tehát cseleskedsz és ravaszkodsz
s más-más szemekkel jössz felém;
bőrödnek a nyakadba' lengő
boád ad nem-várt alapot,
újjáteremt egy csipkekendő.
S aztán a sok-sok kalapod!
Fölfedezek valami mélyet
tebenned és megbomlok ott,
mert nagy kalap borul fölébed,
jól ismerem én az okot,
ettől szemed olyan sötét lett
s nem látni rejtett homlokod.
Így tudsz te, hogyha ártani
kezd a szokás a szerelemnek,
mindig új lelket gyártani,
amelyet én nem ismerek meg.
Idegesen vad csókot tépek
az ajkaidról ekkoron,
tenyerembe kapom a képed
és a hajad fölborzolom.
Kacagni kell, bolondul égni...
de hogy ledobom sebesen
a rongyaid, szemed a régi,
ismét csak ugyanaz a szem!
Majd hogy a fürtöd szép kígyóit
lesimítom, a hajadat,
csalódva látom azt, mi bódít,
a homlokodat, a valódit:
s mi folytatódik,
tenmagadat...
Hiába keresem parázs,
kis, röpke lelked, nincs vígasz.
Már vége. Megtört a varázs.
S az anyádhoz hasonlítasz.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Lámpaernyő

Paul Géraldy
Lámpaernyő

Hogy mért ülök szótlan-szelíden?
Mert ez a nagy perc, a szemeknek
és mosolyoknak perce, szívem,
az est, hogy végtelen szeretlek!
Ölelj. Cirógass enyhe-lágyan.
Ha tudnád, bennem mi buzog
és mennyi fény, gőg, mennyi vágy van
s jóság...! De azt te nem tudod!
Tedd föl kicsit a lámpaernyőt.
Az árnyban a szívek merengők,
a sok tárgy kissé ködbe tűnt
és jobban látni a szemünk.
Nem szólok szerelemről többet,
mert úgy szeretlek. Te becézgess,
ma este így leszek körötted,
szoríts te a melledhez, édes...!
A lámpaernyőt tedd föl csöppet.
Így. Most maradjunk szótlanul.
Ne moccanjunk. Mily kedves ez,
hogy langy kezed arcomra hull!...
Mi az megint már? Ki keres?
Ahá, igen, a fekete!
Hát adja föl, hamar, oda!
Gyorsan!... S az ajtót tegye be!...
Mit is beszéltem? Micsoda?
Igyuk a kávét... mostan? Akarod?
Igaz: te forrón szereted.
Várj. Majd kiöntöm teneked.
Erős ma. Cukrot. Csak egy darabot?
Elég? Előbb megízlelem. Mit?
Hát itt a csészéd. Mindent tompa köd lep...
Milyen sötét is van. Nem látni semmit...
Talán a lámpaernyőt vedd le csöppet.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

2013. október 2., szerda

Levelek a Splendid Hotelből III

Ágh István
Levelek a Splendid Hotelből III

Mesévé leszek érted, csikos boriték,
törődött selyempapir, fogas bélyeg,
vezérfej hullik lábad elé,
ellepnek majd a levelek, irásaimra
fekszel, napjaim történetében fürödsz,
táskádban kulcsod sem találod,
de hallod a bevonulók szüntelen harmonikáját,
Anna Szergejevna sarkvidéki keble fölött
Manuel trópusi trombitája szól,
látod a tengert egy házcsúcsra kikötve,
hajókorlátra állok, te sikoltasz
a déli nő álarca alatt,
megcsallak, bevallom neked, érezz,
bünbánatom virágát postára adom,
hegyi faluk csöndjével altatlak el aztán,
piros szőlőlevéllel teleálmodom álmaidat,
medvetánccal ébresztelek, talán a kanáris
ablakok megnevettetik bőrödet köpenyedben,
lakodalmak papírfáklyái kivilágítják
szemed akár az ölelés,
lépted zaja verőerem lüktetésébe rejtve,
szavam szerveid mélységes sóhaja,
ha nagyon szeretsz testet öltök,
egy ezred bakacsodálkozással kisérlek,
a zsörtölődő, öreg időtől megszabadítalak.

Harangszó a tengerészért

Ágh István
Harangszó a tengerészért (részlet)
Öregasszony

Nekünk nagy ez a ház fiam,
az ürességtől megreped akár a téli ég,
kicsi hízót ölünk, kicsi lábasba főzünk,
kicsi életet élünk édesem,
csak ez a világ olyan végtelen,
s te vagy legtávolabb,
ha látom az árva tányérokat fiam,
mindig rád gondolok,
ha látom a nagy bödönöket,
a nagy fazekakat,
te jutsz eszembe,
ha látom a harmadik ágyat,
kicsordul a könnyem,
ha végigmegyek kamrán és szobán,
világot jártam érted azt hiszem,
hogy megtaláljalak,
ha csillag lennél, látnálak fiam,
ha csillag lennél, kisütnél minden este,
nem feküdnék le oly korán,
kiállnék a kapu elé,
ahogyan várni szoktalak,
könnyembe rejtenélek el,
te legszebb fényű csillagom,
hosszan néznélek, hogy behunyt
szemem mögött is lássalak.

Gesztenyefa

Ágh István
Gesztenyefa

Megtüskésedtek gyümölcseid, megkövesedtek,
megfényesedtek, mint a sóskövek,
kormos törzs lettél, karmaid nőttek,
rozsdás koronád verebek vaslétrája lett,
viselted csúfságod telét,
s kivirágoztál beton fölé nőtt gesztenyefa,
korom esik a sziromtövekbe,
mint a kisgyerekek fülkagylójába,
az ablak alatt virágozz akkor is,
csak szégyenítsd e lila salakos földet,
vonjál csodát szilánksebhelyes törzsed fölé,
fogadd a szelet, mint albérlő a szeretőt,
szökve érkezik hozzád a falakon át,
virágod lesz, leveled, virágporod,
amint egymásba kavarog,
hánytorgat az égben, fektet a levegőben,
fölsodor fehér templomtoronnyá,
ott döncöl, ott dajkál, ott hasogat,
fölcsapja tetőd, hanyatt vet,
a szakadék fölött visszaránt,
lobogtasd szobánkba varázslatod,
szekrényről szekrényre, tükörből tükörbe,
szemekből szemekbe lobogj,
ne a nyomorúságba lépjek, ha ajtót nyitok,
hadd higgyem, ha az asztalhoz ülök lombodban vagyok,
világosságodban, illatodban, életedben
öleljek, egyek, gyereket öltöztessek tebenned
ég és föld között.

A csöndes eső nyomorúsága

Ágh István
A csöndes eső nyomorúsága

Már dél felől is moha lepi a fatörzset,
a pocsolyák locsogva egyesülnek,
szétfoszlik a gyeplő a kocsis kezében,
viharkabátban, lámpafényes fröcskölésben
a többiekkel gázolok szívig ázva,
elvegyülve ümmögő halogatásba,
talán már nem is emlékszem a Napra,
ácsorgok vizes hajjal bemázolt fejem lehajtva,
lomposan, elázott cigarettával a számban,

mint a nagyfröccsök zöld mocsarában,
egykedvűen, ahogy esik, egybemosódik
vas és virág, ahogy begubózik
a külvilág latyakba és homályba,

álmomban is viharkabát igája,
gőzölő nyak, gumibűz, vizes ingmell,
táj nélkülem, felfordult út, hányinger,
giliszták, csigák, békák boldogsága.

Jelenés

Ágh István
Jelenés

Elveszítelek mire feljön a Nap,
hát álljon meg az ébresztőóra,
csak mutatói szikrázzanak
mindíg éj közepén,
csak téged lássalak,
testedből jöjjön a nappali fény,
elveszítelek mire feljön a Nap,
ruháid ívét,
bútoraid sarkát,
selymeid vizesését,
vázás virágaidat pusztulásban
ne lássam,
mert elveszítelek ha más fény is ragyog,
ha ránksütnek az ablakok,
árnyak kerítik torkodat,
a sugarak bekötik álladat,
melled hegyét,
a világosság bezár,
elveszítelek mire feljön a Nap,
ha becsavar engem a hajnali szél,
mikor még senki se jár,
széténeklik a madarak ezt a szerelmet is,
hát álljon meg az ébresztőóra,
mikor még enyém ez az egyszeri haj,
egyszeri öl, egyszeri száj.

Virágok

Ágh István
Virágok

Virágok, díszzsebkendők, zsabók,
gyöngyházgombok, fülbevalók,
lefekszem közétek pipacsok,
lóherebojtok, lucernafüggők,
fölöttem hullámozzatok,
átsüt a nap a szirmokon,
még árnyatok is szájpiros,
érlila és emlőfehér,
még árnyatok is illatos,
pacsirtaként akartam én
égből alátok hullani,
tenyerek simogassatok,
fodrok, kacsok öleljetek,
akartam mint egy kisgyerek
világgá menni köztetek,
virággá lenni köztetek,
átsüt a nap a szirmokon,
magamra lesek messziről,
csúnya és idegen vagyok,
mint réti kő, mint a csömör,
mint halott a ravatalon,
lélegzetem föltámadás,
születés, ha észreveszem
fejeteket az ingemen,
fejeteket a vállamon.

Elégia a hegyi házból

Ágh István
Elégia a hegyi házból

Berendezem levegődet lélegzetemmel,
cipőm zajával kövedet,
könyököm asztalodon,
gerincem vaságyad matracán,
kilincseden ujjlenyomatom a tied,
menedékem, mostoha fedelem,
a sarkcsillag hasadékodon át
poharam vizébe néz,
s ha rágondolok megfagyok, kis hegyi ház

hasonlitunk, magasban, mégis egyedül,
putri-nyomoruságosan,
kicsorbult kéménnyel állsz,
ajtód a szabadba nyilik,
bejöhet szél, rabló, szarvasbogár,
én sem védtem magam,
s elhagyott mert ijedős volt a szerelem,
hasonlatossá lettem kerted fáihoz,
most értetlenül meghajtom fejem
az északi égbolt csillagainak,
mint az almafák lecsupált koronája,
mint a vasdárdás orgonák,

nem akarom érteni, gyűlölöm magyarázatát,
még akkor is ha mindenki hegyi házba költözik,
kit nem óv bölcsesség, gyávaság,
még akkor is ha sárral betapaszthatom
hasadékaidat, kis hegyi ház,
ablakod közét ronggyal betömhetem,
föllobbanthatom vaskályhád tüzét,
mi lesz itt tavaszig?

szakállamat megnöveszthetem,
hogy le ne fagyjon állam a pokróc fölött,
míg a papirzsák-süvegű rózsafát
lesujtja a virradat,
nővel is hevítem ágyamat,

levelet söprök, száraz lombokat égetek,
mosdok és borotválkozom,
galléromról kefélem hulló hajszálaimat,
cipőm sarkáról a fűeres sarat,
öltözök, mint aki valakire vár,
ne lásson elhagyatottnak engemet,
amikor előttem megáll,
s megszólal fejem fölött.

Árnyék

Ágh István
Árnyék

Póznavékonyra növő, feje a mező közepén, alkonyon
nyakigláb óriás, délidőben alámtörpülő
          utánozó majom,
mintha belsőm megfejtené, kifiguráz,
alakja alakom, ruhám árnyékát viseli,
          sapkám árnyával köszön,
szatyrom árnyékát cipeli végig az úton,
kutyaként bújik elém a küszöbön,
          kúszik a falon,
törött derékkal, lábától külön,
mint háborús nyomorék, keleti szolga, bohóc,
          jegenyesorra vetődik át,
táncol a fákkal, homályban megsemmisül,
talpam alól föltámad, némafilmbeli hahotával
          gyepre röpíti magát,
piheg, pihen, harmaton álmodozik,
a zöld elkomorul, becsukódik a virág,
          éjszaka korcsa,
sötétség felé úszik az alkonyaton,
bandukolok, árnyéktalan hordom az éjszakát,
          de megjelenik az úton,
hátulról előre tart, átbújik lábam között,
benéz egy szoknya alá, a falra rugdalom,
          a villamos közé vetem,
visszaugrik, négy oldalon sarjad belőlem,
mint a sás csuszkál egyik a másikon,
          suhog mint a balsejtelem.

Új év

Ágh István
Új év

Huszonnyolcadik évem elején
esik a hó, elolvad, szél háborog,
akár a régi hó, a régi víz, a régi szél,
de micsoda arcot fátyoloz,
micsoda lábat mázol csatakosra,
miféle ember aki szélbe dől?
Gyanakodtok régi öltönyök,
régi barátok, vének, asszonyok
becsukjátok a virágtalan ajtót.
Ha krétám lenne fölírnám nevem falaitokra:
Itt járt éjszaka emléketek,
toporgott, s elveszett előletek,
most kezét nézi a hideg vason,
övé a kéz, övé a láb, övé a fej,
ő billegett a kék gyerekcipőben,
az ő kobakját csiklandozták a szalmás
kiskabátok, ő az istentelen
mákszem a piros ministránsruhában,
tenyere színültig világ bársonyával,
fogolymadarak zsufolt fészkétől ő a boldog,
orrában érez levágott réteket,
keserű kákics-illatot,
fülében a tücsökzenéből felszökő sóhajt,
amikor szüzessége elveszett.
Bőröm gyöngyházszín sebhelyes,
a vér beforradt útjait őrzi a bőröm,
ó, a tövises sebhelyek,
ó, a ráncok a homlokon,
hulló hajszál papíromon,
szemgödreim ádventi színben,
hegyesedés meg horpadás,
végülis ez marad belőlem,
pedig a mentőautók belsejét sem ismerem,
műtők tele tükreiből nem szakadt husomba kés,
nem ismerem a vigasztalan szenvedést,
nem ismerem a végső búcsuzást,
temetőföldes kezemet nem sározta be könny,
majd eljön minden pontosan, mint ez az év,
ahogy a férfiak homlokához fölértem,
ahogy a nőkre megértem,
végülis ő lesz látható belőlem,
akit a kínok vágtak, összegyürtek,
a lombhullató fákat örökzöldre bűvölő
ének mögött a veszendő ember arca.

(azt mondod - mindhalálig)

Halina Poświatowska
(azt mondod - mindhalálig)

azt mondod - mindhalálig
azt mondod - örökké
de ha fává leszel
ígérheted-e hogy ablakom
előtt rügyezel
s ha ablaküveggé leszel
csengő lényed megkocogtathatom-e
nyelvem hegyével
és ha széllé
leszek-e fű hogy susogjak
és ha fénnyé
leszek-e éjed hogy eloszlass
és ha nappallá
fáradt fejemnek adsz-e majd árnyat
könnyű felhővel
mit becéző fürge ujjaddal
finoman rejtesz
hajamba
suttogod-e majd
én vagyok

(Zsille Gábor fordítása)

(meghal-e a világ egy kicsit)

Halina Poświatowska
(meghal-e a világ egy kicsit)

meghal-e a világ egy kicsit
a halálommal

nézem csak nézem
rókaprémmel a nyakán
sompolyog a világ

sosem gondoltam
szőrszál voltam a bundájában

mindig itt voltam
ő pedig - ott

és még
elgondolni is finom
hogy a világ meghal egy kicsit
a halálommal

(Zsille Gábor fordítása)

(ha annyi életem volna)

Halina Poświatowska
(ha annyi életem volna)

ha annyi életem volna
mint e színes kis léggömbök
miket egy férfi fogva tart
tékozló lennék
szétszórnám mindet az égen
és hagynám összegubancolódni
a szélben a felhők között
vagy egy madár szárnyán

magamnak
egyet tennék félre
egy zöldet
akár a levelek
akár a fűszálak
vagy mint a szemed - egészen közelről

(Zsille Gábor fordítása)

Utolsó vers

Halina Poświatowska
Utolsó vers

ez az utolsó vers
hozzád
nem lesz már több
mondtam
azzal
bélyeget tettem a levélre
és beejtettem
a négyszögletű lapos szívet
a levélszekrény szűk résén

az emberek most vigyázva járnak
a postaláda körül
egyre kérdve
mi történt
tán egy madár költözött
a ládába
s csapdos szárnyával a falán
és már-már
énekel

(Zsille Gábor fordítása)

(szavakba nem önthetem)

Halina Poświatowska
(szavakba nem önthetem)

szavakba nem önthetem
nem szavakkal vágyódom
de űrt
ölelő karjaimmal
de két kezemen
patakzó véremmel

önmagát visszhangzó
önmagába térő
soha nem felejtő
szívverésemben vagy

bennem támadsz
a legbensőmben
s minden lehelet
mi tömörre fagy a hidegben
eszembe juttat hogy vagy
hogy megint elhagytál

(Zsille Gábor fordítása)

Ha el nem jössz

Halina Poświatowska
Ha el nem jössz

a világ szegényebb lesz
a szerelem e morzsájával
a csókokkal mik nem hajóznak
a kitárt ablakon át

a világ hűvösebb lesz
a pírral
mi hirtelen áradással
nem gyújtja lángra arcom

a világ csöndesebb lesz
egy repülni vágyó szív
őrült kalapálásával
a kitárt ajtók
nyikordulásával

a remegő eleven világ
szinte tökéletes
mértani idomba
dermed

(Zsille Gábor fordítása)

(a szenvedély az)

Halina Poświatowska
(a szenvedély az)

a szenvedély az
miről a hegedű dúdolt
levegőtlen
sötét tokjába zárva
akár az éj
a fény csillagokkal
megjelölt gubójában
ott él
meleg gránátalma szavaidban
illata őszibarack
és napfény
egy fa zöld hálójában
éretten
a fakó fűre hajolva
nyitott tenyerembe
dől -
míg csukott szájjal
tanítgatom egy idegen nyelven a szót
minek értelme véges akár a halál
a szerelem

(Zsille Gábor fordítása)

(s a kályhánál ülök)

Halina Poświatowska
(s a kályhánál ülök)

s a kályhánál ülök
próbálom tetten érni az időt
a függönyök szelíd fodrát
a falak villódzását
a könyvek táncát
a polcon
a furcsa levelet a szőnyegen
a mexikói virágot
egyetlen lélegzetbe
foglalom

(Zsille Gábor)

(oszd meg velem)

Halina Poświatowska
(oszd meg velem)

oszd meg velem
egyedüllétem mindennapi kenyerét
töltsd ki jelenléteddel
a tátongó falakat
aranyozd be
a nemlétező ablakot
légy ajtó
mindenek felett egy ajtó
mi sarkig szélesre
tárható

(Zsille Gábor fordítása)

(kérded - mit cipelnek nyergük alatt a tevék)

Halina Poświatowska
(kérded - mit cipelnek nyergük alatt a tevék)

kérded - mit cipelnek nyergük alatt a tevék
szívem hordozzák
a sivatagon át

mióta elhagytál
magam maradtam
az arany nap alatt

a föld perzselt
s az emberi szívek üresek
a gyöngédség forrása
nem érettem dobog

olykor látlak
ám kezem hiába
nyújtom csupán
képzeted éri

kérded - mit cipelnek nyergük alatt a tevék
szívem hordozzák
a sivatagon át

(Zsille Gábor fordítása)

(kérded mi izgat a számmisztikában)

Halina Poświatowska
(kérded mi izgat a számmisztikában)

kérded mi izgat a számmisztikában
számokkal akarom kifejezni vágyam
szerelmem végtelenségét

mindezt számok kristályába dermeszteném
a napok így lesiklanak róla akár a gyémántról a fény

azt akarom hogy ne érintse az elmúlás
hogy ne legyen többé vágy sem szerelem

(Zsille Gábor fordítása)

(képzeletem egy szilánkja)

Halina Poświatowska
(képzeletem egy szilánkja)

képzeletem egy szilánkja
olykor lángra lobban egy szótól
máskor a só illatától
és alattam érzem
méterről méterre lebeg a hajó
s az óceán mérhetetlen
és parttalan
egy fa kérgébe zártan
nagyszerűen szabad vagyok
nem szeretek senkit
és semmit

(Zsille Gábor fordítása)

(kezed arcomon nyugtasd)

Halina Poświatowska
(kezed arcomon nyugtasd)

kezed arcomon nyugtasd
hadd legyen hűvös és sós
mint az óceán

jókedvvel ne közelíts
a levelek zöld lángját
ágaim nem fogadhatják
kiszáradt árboc vagyok

a haragos víz közepén
szívem hajója
az északi tengernek fordul

(Zsille Gábor fordítása)

(ablakom alatt ne viríts)

Halina Poświatowska
(ablakom alatt ne viríts)

ablakom alatt ne viríts
az esőben
üvegét ne kérleld
hogy forró leheletedtől kicserepesedjék

oly sok levél
hullott el hogy vissza sose térjen

átkozott hajtásoddal
a fejem alá kúszol
s összevont szemöldökkel
szólsz: itt vagyok

s én eltaszítom
ezüst tested
összeszorított öklömben kapkodva
elmorzsolom a letépett leveleket

(Zsille Gábor fordítása)

(szeretek vágyódni)

Halina Poświatowska
(szeretek vágyódni)

szeretek vágyódni
felmászni hang és szín korlátaira
tátott számba gyűjteni
a fagyott illatot

szeretem magányom
mi magasabban függ
az égboltot
ölelő hidaknál

és szerelmem
ki mezítláb sétál
a havon

(Zsille Gábor fordítása)

(egy porlepte úton kutatom az ajkad)

Halina Poświatowska
(egy porlepte úton kutatom az ajkad)
(na zakurzonej drodze szukam twoich ust...)

egy porlepte úton kutatom az ajkad.
minden mohos kőhöz lehajolok s alájuk nézek.
házukba húzódva csigák alszanak a nyirkos árnyékban.
felzavarom őket s kérdem hol van ő? kinyújtják álomittas
szarvuk kilesnek házukból hunyorognak a naptól.
és elenyésznek egyetlen szó nélkül. kérdem a követ lesimítva
ráncait meleg mohó tenyeremmel. hallgat.
kérdem a napot. nyugat felé biccent és én követem
a napot nyugatnak hogy megtaláljalak.

(Zsille Gábor fordítása)

(rólad akarok írni)

Halina Poświatowska
(rólad akarok írni)

rólad akarok írni
neveddel támasztani a megroggyant kerítést
az elfagyott cseresznyefát
hogy íves strófákat alkossak
az ajkadról
pilláidról
sötétnek hazudva őket
ujjaim
a hajadba akarom fonni
a torkodban egy zugra lelnék
hol a szív fojtott suttogással
mond ellent az ajkaknak
neved
csillagokkal akarom vegyíteni
és vérrel
nem csupán melletted lenni
de benned
enyészni
akár az esőcsepp mit elnyel az éj

(Zsille Gábor fordítása)

(a macska puha bundájában kereslek)

Halina Poświatowska
(a macska puha bundájában kereslek)

a macska puha bundájában kereslek
esőcseppekben
deszkakerítésben
és egy öreg póznának támaszkodva
napfénytől vakon
- pók hálójában a légy -
várok...

(Zsille Gábor fordítása)

2013. augusztus 23., péntek

Nugát

Závada Péter
Nugát
"A Sztratoszférába feljutó vulkáni eredetű savak szintén elősegíthetik a gyöngyházfényű felhők kialakulását..."

A nyári űr ma díszdoboznyi bonbon:
rumos, diós - kering a sok planéta,
hegyekben áll a tejnugát a Holdon,
zsebembe szárad édes olvadéka.

De holmi krémre, mondd, babám, ki gondol,
e gejl, cukorkagyári hordalékra?
Te vagy, kiért ma fájva fáj a gyomrom
- savaktól ég, akár az égi szféra.

Legyél csokimban málnagranulátum,
leszek csigádban jó fahéj, ígérem,
s ha jő papírod oldalán a dátum,

mi majd bután kacagva, kéz a kézben,
akár egy-egy falatka, föl-le járunk
a zord idő metálprotézisében.

A véletlenek logisztikája

Závada Péter
A véletlenek logisztikája

Legyen a reggelek zajos redőnye.
Szobám, mikor aranyba burkolózik.
A lomha fény, hogy sarkait beszője
az asztaltól a fiókos komódig.

Legyen a gang, az udvar téglalapja.
A kovácsoltvas korlát görbe rácsa.
Ahogy a csupasz fal mentén haladva
az omladozó bérházat bejárja.

Legyen a glett alatt a kábel - miért ne?
A szomszéd nő, aki csak álmában józan.
A frissen mázolt ajtófélfa kékje,
a sárga csekk a lépcsőfordulóban.

Legyen a porszemek jobbkéz-szabálya.
A lüktetés, amint a ház szívében
egy bonyolult fűtőrendszer kazánja
éppen vizet pumpál át a verőéren.

Holdfényes éjszakák áramszedője.
Szerelmektől szikrázó idegpálya.
Nem létező véletlenek előre
megtervezett, precíz logisztikája.

2013. augusztus 22., csütörtök

Nem tart

Závada Péter
Nem tart

Csapong az ősz, kabátot bontogat.
Csapongok én is. Semmi fontosat.
A szeptember merő banalitás.
A lényeget talán majd valaki más.

Nem tartlak már: kötél a fregolit.
Nem tart az ég. Ránk szakad, beborít.
Zavartan néz, pislog, kérdőre von
hideg szemed: szép, zárlatos neon.

A szív helyén

Závada Péter
A szív helyén

Tegyél ki úgy az ébredő betonra,
tömött, precíz sorokba rendszerezve,
akár a tér kofái hajnalonta
a nektarint a műanyag rekeszbe.

Ott, hol a nyár édes fügéit méri,
árnyékokkal bújócskázik a reggel.
Tegyél ki úgy az ébredő betonra,
a szív helyén egy műanyag rekesszel.

Vonul a réten át

Závada Péter
Vonul a réten át

Úgy volt, hogy tán eláll, most mégis rákezd
kopogva - nem lehet nem észrevennem:
kész orpheuszi visszafordulás ez,
mármint átvitt, ősképi értelemben.
Hogy délutánra is marad a hat fok,
hogy jóval a naptári hónapon túl
az ébredő tavasz egyszer csak ad hoc
fogja magát, és újra télbe fordul.
Épp hátrasandít csak: sarkában jár-e
a február - a sorsa, hogy hitetlen
bukott hőssé legyen, hogy holnap már ne
zúgjon a jégeső a Népligetben.

Mert lassanként a szürkeség elillan,
és felfehérlik majd az ég damasztja.
Hisz minden az antik példa szerint van
- gondolok itt az ébredő tavaszra,
meg E.-re, persze, hogy el kell, hogy vesszen:
a kormos téllel kell őt hátrahagyni -
így tér meg minden önmagába, asszem.
Ez amolyan paradeigma vagy mi.
Hogy gyönge, szórt fénnyel dereng a nappal,
hogy mint egy hős, ki sors szerint hitetlen,
sarkában kormos, összetört havakkal
vonul a réten át a Népligetben.

Amíg alszom

Závada Péter
Amíg alszom

Mert adva vagy, akár az érthetetlen
életigenlés, a vér zaklatott
rohamai a púpos kéz-erekben,
mint fényes és beszédes ablakok
üvegén a szájról felszálló pára,
mint egy berögzült mozdulat fölött
az eszmélet rideg realitása,
jóllehet már közvetve sincs közöd
időhöz, térhez - mégis felsorollak,
s más neveket: élő szerettekét,
helyeit, színeit gyerekkoromnak,
dédapám májfoltos, ernyedt kezét,
de ólmos szemhéjaim leragadnak:
nehéz redőnyei egy kirakatnak.

Egyszer betört

Závada Péter
Egyszer betört

Délelőtt csordultig telt habos éggel.
Estére lecsapolt akvárium volt.
A nagyszekrényben már semmi se fért el
- anyád mindent kék nejlonokba zsúfolt.
Faltól falig széles összetett ablak:
egy felnőtt pár és annak két kis ikre.
Egyszer betört: őrült nehéz üveglap
- gyalog cipeltük föl az ötödikre.
Később egy összkomfortos téli este.
Megint a panelbéli szoba-konyha.
Kiálltunk az álerkély-félszigetre,
onnan bámultunk le a forgalomra.
Homályos érvelésként folyt az utca.
Benne az autók: ismétlődő témák.
A piroson egy nő vágott át futva,
súlyos szatyrokkal - féltünk, hogy nem ér át.
A város sűrű tejködökre gondolt,
s hogy egy év alatt mennyi mindent átélt.
Kivittem, ami még az asztalon volt:
két borospoharat, pár piszkos tányért.
Izzósort hoztál, megnéztük, hogy ég-e.
Úgy mondtam ki a halált, mintha várnám.
Lucfenyőnk volt - némán meredt az égre:
világító nyíl egy Kijárat-táblán.

Boldog óra

Závada Péter
Boldog óra
16h-20h-ig korsó Soproni 190 HUF

Élek, s ez ritka alkalom.
A fény kisujjnyi, tört fehér
sugár a kerti asztalon.
Tán megjössz, mire körbeér.

E nyári kert az árnyaké.
Nyugodt ez így ma. Gondolom.
A fény, akár az árpalé
szivárog át a lombokon.

Ma mégse jössz. A sarkon állsz.
A nap korongja fölragyog:
ezernyi égi vaskohász
locsolja szét a sörhabot.

Tudom, hogy ez nem épp vidám:
e nemjövés, ez ócska szesz
- élek, s ez nem az én hibám.
Ígérem, orvosolva lesz.

2013. június 28., péntek

Álmatlan szerelem

Algernon Charles Swinburne
Álmatlan szerelem
Love Laid His Sleepless Head

Gyötrött fejét a Szerelem
nyugtatta rózsalevelen,
és szeme könnytől volt piros,
és sápadt ajka vértelen.

És jött a bú, a baj, a gond,
megálltak, ahol ágya volt.
De tűnt az éj, de szállt az éj,
s rózsák rakták ki a vadont.

És az Öröm fényárban jött,
és a száján csókolta őt,
és a virrasztók vén hada
eltűnt ágyától, mint a köd,

és ajka égett, mint a vér,
és szeme vágyott a napér:
éjjel sirunk, de a Gyönyör
hajnalra újra visszatér.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Ballada Álomhonról

Algernon Charles Swinburne
Ballada Álomhonról
A Ballad of Dreamland

Elrejtem a szívem rózsasziromban
távol a naptól, kert közepén
hó puha ágyban, lágy nyugalomban
rózsa alá rejtem szivem én.
Mért nem szunnyad e lágy helyén?
Rózsalevél sem rezzen a fán.
Mi nem ereszti az álmot elém?
Semmi - csak egy titkos csalogány.

Légy csendben; a szél szárnyat csuk nyomban
nyugtalanabb bár mint te meg én.
Légy csendben; a nap nyila megtör a lombban
alszik a szél a tenger melegén,
bánt még mindig a tűnt remény?
s gondok tövise szúr talán?
Mi tiltja lezárni pillád idején?
Semmi - csak egy titkos csalogány.

E zöld haza rejlik báj-álomban:
nincs meg a mappa semmi helyén
s édes bár a gyümölcse, halomban
nem hever árus áruhelyén;
álomdana zeng a fák tetején
álomfecske száll a bogán,
ebhang nem veri őzét rejtekén,
semmi - csak egy titkos csalogány.

Álomhonban rejtezem én
sem szerelem, sem csáb ezután
nem ér a fülembe, nem hat elém,
semmi - csak egy titkos csalogány.

(Babits Mihály fordítása)

Az elhagyott kert

Algernon Charles Swinburne
Az elhagyott kert
A Forsaken Garden

Egy szikla-sarokban a sík meg a hegy közt,
   part-fordulaton, hol a szél meg a csend
egymásra talál kőgörgetegek közt,
   halovány kert-árny tengerre pihent.
Bokrok, tövisek közül égre mered fel
   a virágtalan ágy a szikla-fokon,
hol a holt rózsák sírján buja zöld kel,
      sürü gyom.

Délnek kanyarúl a lemart meredek part,
   s a lejtős kert a habokba rogyó.
Ha beszéd vagy lépés hangzana itt: vajh
   nem kelne varázs-intésre manó?
Vendég sose jár a feledt ösvényen,
   nem tépi ezer kusza ágabogát,
csak a tengeri szél hullámzik az éjen
      s napon át.

Homályos, vak, fojtó a bejárat,
   felkúszni senkise vakmerő
a tetőre, mit esztendők lecsupáltak,
   csak a tüske maradt, rajt nem fog idő:
rózsát letarol, de maró tövisét nem,
   sziklát kímél, de mezőt kifakít,
a kóbor szél, s lobogó gaz a szélben
      virul itt.

Nem lépne virágra a láb, itt járva;
   holt szívként, minden mag-tok üres;
nagy a tüskebozót, nem szól a madárka,
   dala rózsát erre hiába keres.
A tenger, a táj a sirály sikolyával
   tele, visszhangozza a hegy s a mező,
csak a nap s az eső, ki az éven által
      idejő.

A nap tüzel és az eső zilálja
   az illat-nélküli vézna gyomot,
csak a szél forog itt s harsány mulatása,
   hol az élő szikkad, akár a halott.
De itt sírás-kacagás vala régen,
   ma mit nem is álmodnak szeretők:
mily szempár szállt a vizen, száz évvel
      ezelőtt.

Szív szíven, összeborúlva. "Tekints csak
   ne virágra, de habra, szerelmesem:
nyit habvirág, ha a rózsa lehervad,
   könnyen-szerető meghal - de mi nem!"
A hab meg a szél örökös fehérlés,
   de a végső szirmok esőztek ott,
mig az ajkon, a pillantáson az érzés
      lefagyott.

Vagy holtig együtt mentek - de mi sorsra?
   Együtt haltak - de mivégre vajon?
Hervadsz, szerelem tüze, mint csoda-rózsa,
   vagy rózsahinár, rózsát csufolón.
Holtak vágynák, hogy holtak imádják?
   Melyik szerelem mély mint a halál?
Most vágytalanok, mint sírjukon indák,
      vagy az ár.

Rózsák, szeretők, ott mind egyesülve,
   felejti a tenger, a sziklatető,
a múltból egy lehelet se kering le,
   ha kelő nyártól lágy a levegő,
nem édes az évszak alant a homályban,
   szirom, szerelem, zokogás, kacaj: únt,
ha már, akár az a pár, valahányan
      aluszunk.

Ott már a halálnak nincs aratása,
   mig a váltakozás maga nem pihen el,
ön-ásta sirokból újra világra
   sose kelnek, a láz meg a gyász szünetel.
Rög, szikla, s a vad talaj inda-sörénye
   él, míg ragyogás gyúl, zuzmara hull,
de a vég-vihar egyszer a hab-szövevénybe
      lezudúl.

Tenger dagad és meredély foka omlik,
   s a kertet mély áram lepi meg,
habok elragadó gyürüjébe leporlik,
   elveszve a part s a sziklatömeg,
s amikor leborúl eléje minden,
   diadalmas, nincs aki ellene áll:
ön-oltárán magagyilkos isten
      a halál.

(Weöres Sándor fordítása)

Az áldozat

Algernon Charles Swinburne
Az áldozat
The Oblation

Kifosztva állok, mit kivánsz?
   felizzó lelkem is tiéd.
      Bár lenne száz tüzes szivem,
hogy érted égjen mind a száz
   s ha érted égne, értenéd
      dalom, szép szárnyas kedvesem.

Ha látom angyal-arcodat
   a mindenség mind semmiség,
      s ha ujjam újra rádtalál,
ha egy a vér, a gondolat,
   akkor söpörhet büszke szép
      kegyetlen szárnyad porba már.

Szerelmem ennyi, láthatod:
   szerelmet oszt csak, kedvesem.
      Pazarlón szórt, ki gazdagabb
és szárnyalt, kinek szárnya volt,
   de én csak ezt adom. Szivem,
      mely él, mig éghet, mint a nap.

(Tarbay Ede fordítása)

A dombvidéken

Algernon Charles Swinburne
A dombvidéken
On the Downs

Ájult tenger, se szél, se nap,
az ég kiszikkadt barna hab,
   a völgy feltépett sír, de már
fölötte könny sosem fakad,
   áldást se, díszt se vár,
      olyan sivár.

S a dombvidék szegélyinél,
hol a gyomot a lassu szél
   pirítja, és a hangaszál
lenéz, amint a szirtre ér,
   hallgatom, hogy zihál
      az árapály.

Szirt, víz és szemhatár felett,
hol csónakot, se füstjelet
   nem fú felém a símaság,
csak hervadt hanga leng, meredt,
   meddő, mezítlen ág
      s fonnyadt virág,

vigaszt keres szegény szemem,
mert mindez oly reménytelen,
   hogy fény vagy lég mozdulna meg
a szél alól, hol meztelen
   vak víz és fellegek
      merengenek.

Mi akkor volt, ma újra van,
az ember most is épp olyan.
   Mintha megint ott állanék,
szobámban érzem, hogy zuhan
   a két kezemre még
      föld, tenger, ég.

Fogoly királyné, gúzsbatört,
pőrén, kifosztva ült a föld;
   királyi vár, halott, szegény
az ég, nincs hang se, láng se fönt,
   elhamvadott a fény
      a nyár fején.

A vízre szél sehogyse szállt,
bennem remény sehol se járt,
   hogy rajzanák be friss rügyek
a nagy nyugalmu zöld határt,
   vagy látó lelkemet
      tüzes jelek.

Úttalan útakon haladt
a telhetetlen gondolat
   rávetve réveteg szemét
a gyámoltlan ég alatt
   a partra, hol reményt
      veszít a lét.

S a lelkem ment. Nyugat, kelet,
de fény sehol, vak és siket
   világ, a földre fű se nőtt,
az ember embert üt s nevet,
   s nem sujtja bot le őt
      Isten előtt.

Az idő vén, kihúnyt szemén
halandó könny, de semmi fény,
   az évek szíve megmeredt,
s az ember csüggedő fején
   megáll a könny, hideg,
      vad rémület.

Vajúdva hozta még a hit
a gyötrelem gyümölcseit,
   szőlőből bort a bú tiport,
s kit ősi szomja halni vitt,
   a vágy, e földi holt,
      egykedvü volt.

S elvált a lélek és a test;
az ész kihűlt szemet mereszt
   körül, hol egy-halott az ég:
"Halálunk, mint te, ily üres,
   vagy mint a büszkeség?"
      És jött a vég.

S amerre ment a lelkem, ím,
a trón alatt dalolt a kín,
   s évezredes sugáson át
a sors konok félhangjain
   jó és rossz összeállt
      dallama szállt.

"Hol van az Isten? A segély?"
kérdezte lelkem - "És a cél?
   Nincs Isten? cél? erő tovább,
mely oktalant s okot lemér,
   s mitől a gyönge láb
      nem hull alább?

Nincs fény, mi sütne fönt? se bot,
mely ütne? nincsen Isten ott?"
   Acél-fogó a szenvedés,
lelkem zokogva ballagott,
   hol trónok voltak és
      nyögés, nyögés.

Bolond, a rossz siráson át
nem hallja ősz anyánk dalát,
   mit visszacseng a domb s a hab,
hanem kisértetek zaját,
   ó, mint megannyi rab
      a völgy alatt.

A föld szavát, ki jól itél,
mert tudja, lét s halál mit ér,
   és hogy segítni nem lehet
s gátolni sem, mi lenni kél,
   s hogy el sosem pereg
      az, ami lett.

Minden halott és létező,
minden virág és vér, velő,
   holt év, és tett, mi megfogan,
anyánkban éledő erő:
   "Nincs Isten, és ha van,
      te légy, fiam."

S lelkem, a virrasztásba hullt,
hallotta és csodát tanult,
   s mint aki álomból riad,
úgy kelt fel - és kinyílt a kút,
   hol éjbe-fénybe csap
      a gondolat.

Napszítta szikla, hangaszál,
homokba búvó árapály,
   ölelni táruló vidék,
az egész élet itt zihál
   és hordozza a lét
      feleletét.

Por és kavics, mag és virág
zeng roppant monotóniát,
   hogy ahol lomha sziklafok,
vizekre foszladó világ
   és emberszív lobog,
      Isten van ott.

A semmiből egy óriás,
kit élve tart a változás,
   jó-rossz cseréje, sors, halál,
ki mindnyájunkban egy csodás
   nagy pillanatra vár,
      s magasba száll.

Mert sors, hogy kivirul a mag,
ó, győzhetetlen pillanat,
   az idő igazat hoz, és
így lesz erős, így lesz szabad,
   mint bennem az egész
      eszmélkedés.

S a nap kibújt a fellegen,
végiglehelt a tengeren,
   a hab nevetve szétgurult
a zöld, a duzzadó vizen,
   s amint föléborult:
      az ég kigyúlt.

S mint zászló, mit a szél kibont,
széjjelrepült az összefont
   sok fény-fonál, kering a szél,
s az eleven rőt horizont
   a tenger zöld-fehér
      bőréhez ér.

És - diadalmas ámulat -
megindult lelkem látta csak,
   hogy mint a fény elsőszülött
törvénye, tiszta áradat,
   az ég alá örök
      hajnal szökött.

(Gergely Ágnes fordítása)

Madonna Mia

Algernon Charles Swinburne
Madonna Mia

Zöld almaág alatt,
hová szél el nem hat,
Úrnőmé ott a lak,
   két lugast látsz ott,
ül esőöntözött
vörös rózsák között,
szolgálói között,
   kik a virágok.

Nincs szolgálója hát,
fürtös aranyhaját
hogy aranygyűrün át
   szép kontyba fűzze,
aranyruhás leány
nem áll jobboldalán,
mert méltó sincs talán
   ily gyönyörűre.

Nincs mit viseljen más,
egy prémcsuklya csodás
rejti szemét, haját,
   híme arany,
viselte hajdanán
egy holt királyleány,
s ha fagy, piros, vidám
   ruhája van.

Mély pillái megett
szerelem szendereg,
mely hamar sír-nevet,
   ébredve néz;
melle két madara,
édes, kegyes szava
mint nyájnak rét szaga
   szívemnek méz.

Őneki harmatok,
esők szüz dallamok,
viráginak azok
   víg italok -
lucfenyők tűiben,
ágak sűrüiben
ha kis szellő üzen,
   szíve dobog.

Zöld levelekkel nő,
kévékkel érik ő,
felejt, emlékszik, s hő
   szíve nem sír;
nyugodt felhők, egek
szemében fénylenek -
bús? bölcs? elégedett?
   nincs róla hír.

Ki érti, tudja hát
keze milyen virág?
Kérdd ég s föld távolát,
   jelent, jövőt,
mondd meg, mi fogható
lábához, milyen hó!
Édesem nézed? óh,
   nem látod őt.

Mondd velem, mondd: fehér,
rőt, arany, mondd: kenyér
- az Úr szavával felér -,
   mondd: bor, olaj;
móringja az idő,
órák úrnője ő,
szolgálja rózsatő,
   sok szőlőfaj.

Dalom dicsérje őt,
mert Isten írta őt,
nem mérvén az időt
   napnyugaton;
s hatalma jogarát
kezébe adta át,
édes földjét magát,
   ezt jól tudom.

Úrnőmé a világ,
fölötte almaág,
homlokán mint virág
   Isten jelen;
hiába szólanál,
Isten szavára vár,
több ő, mint a halál:
   a szerelem.

(Hajnal Anna fordítása)

Versengés

Algernon Charles Swinburne
Versengés
A Match

Ha a szerelem rózsa,
   hadd legyek én levél,
életünk együtt nőne
bús és dalos időbe
- dúlt rét, virágos róna,
   ősz bánat s édes kéj -
ha a szerelem rózsa,
   hadd legyek én levél.

Ha vers volnék a dalban,
   s dallam a szerelem,
énekben egyesülnénk,
ajk-ajkon üdvözülnénk,
s csók, csattogó madárhad
   zengne esős delen,
ha vers volnék a dalban
   s dallam a szerelem.

Ha te édes, az élet,
   s én kedvesed, halál,
együtt sütnénk, havaznánk,
s míg március csókot dob ránk,
mig nárcisz s harkály éled
   eperizű szélre vár -
ha te édes, az élet,
   s én kedvesed, halál.

Ha bánat rabja volnál,
   s öröm apródja én,
játsznánk ősszel, tavasszal,
csellel, édes szavakkal,
könnyekkel, éjjel, nappal,
   nevetve lány s legény -
ha bánat rabja volnál,
   s öröm apródja én.

Ha te április hölgye
   s én májusnak ura,
legyeznél gyenge ággal,
beszórnálak virággal,
míg a nappal árnyak völgye
   s az éj fényes, fura -
ha te április hölgye
   s én májusnak ura.

Ha te örömkirálynő,
   és én a kínkirály,
Kupidót együtt lessük,
csalfa szárnyát lenyessük,
táncot mértékre jár ő,
   zablát kap, pórul jár -
ha te örömkirálynő
   és én a kínkirály.

(Hajnal Anna fordítása)

Tenger és alkonyég között

Algernon Charles Swinburne
Tenger és alkonyég között
Between the Sunset and the Sea

Tenger és alkonyég között
a szerelem hozzámszökött.
Örömre bú jött, napra éj,
a hosszu vágyra kurta kéj,
s óh szerelem, reád mi jött
tenger és tengerpart között!

Tenger és kikötő között
az édesből keserü lett,
a vágyból könny, a könnyből láng,
holt kéjből új vágy, új fulánk:
s a szerelem így font-kötött
a tenger és homok között.

Tenger és naphunyat között
egy órát köztünk font-kötött,
de már suhant is, fürge láb,
a tegnapok után tovább
az arany vizen; jött s szökött
tenger és tengerhab között.

S tenger fölött és part alatt
minden vágy meghalt, elszunyadt.
Az első csillag látta, mig
kettőnk egy lett; a második
csak engem látott magamat
tenger fölött és part alatt...

(Babits Mihály fordítása)

2013. május 30., csütörtök

Havazás

Giosuè Carducci
Havazás
Nevicata

Hullnak a pelyhek, az ég hamuszürke, nem árad a város
     jól ismert zsivaja, sokszinü lárma, zajok,

gyors szekerek robogása se, zöldségeskofa harsány
     hangja se, énekszó, víg szerelem dala se.

Fent a torony tetején üt az óra: ütései, mint egy
     naptól messzi világ jajjai szállnak alá.

Kósza madár kopog ablakomon? Vagy a régi barátok
     szelleme, mely haza jár? Rám néz és hivogat.

Mindjárt, kedveseim! Türelem, te vadul dobogó szív!
     Ó megyek én: nyugalom, árny, csönd vár odalent.

(Simon Gyula fordítása)

Ave

Giosuè Carducci
Ave
G. P. halálára
Ave, In morte di G. P.

Most hogy mint szemfedő, a hó
borítja be a földeket s a szíveket,
s az élet alig hallható
zaját a téli szél hordozza, szórja szét,

te, drága szellem, távozol;
s tán éppen az a hófehér felhő fogad,
amely egyesegyedül áll
az alkonyi ég szélén s eltünik veled.

Mi majd, ha langyosabb napok
vágyakkal töltik újra el a szíveket,
s a sok fakadozó virág
közt kék szemével Perszephoné visszajön,

rád gondolunk, terád, aki
nem térhetsz vissza soha már. A fölkelő
holdfényben látjuk árnyadat,
amint majd elsuhan sietve s int felénk.

(Simon Gyula fordítása)

Lányom menyegzőjére

Giosuè Carducci
Lányom menyegzőjére
Per le nozze di mia figlia

Akkor születtél még, amikor üzött
madárként tért kicsinyke lakomba a
remény, és én dörömbölőzve
még a jövő kapujában vártam,

és most, hogy immár biztosan állok ott,
hová harcolva küzdve elérni volt
erőm, s lármázik a hizelgők
hars papagáj hada körülöttem,

új fészkedet megrakni szorongva most
az Appenninen túlra repülsz az én
szülőhazám, Toszkána drága
dombjainak csodaszép tájára.

Menj és utad során szerelem s öröm
kövessen. Könnyáztatta szemem az el-
tünedező fátyol nyomában;
s múltat idézve mereng Caménám:

mikor aprócska, játszadozó leány,
virágokat szedtél te a fák között,
míg ő kézen vezetve téged
képek után kutatott az égen;

mikor selymes hajad, puha fürtjeid
körül röpdöstek el az Itália
királyait és gyáva népét
célba vevő sorok, izzó strófák;

és amikorra álmodozó lánnyá
nőttél te, ő elszántan a művészet
ormán csatázott és kitűzte
rá a dicső Garibaldi-zászlót.

Tünődve néz a múltba. Az esztendők
sorát fölfejteni lenne jó talán,
újra álmodni álmainkat
gyermekeid ragyogó szemével?

Vagy mindvégig küszködni a jobb, amíg
a szent, a végső óra elérkezik?
S mivel Beatricém, se másom
nincs, aki rám az egekben várna,

akkor majd énnekem a Homérosz és
a Dante járta úton a szemeid
cirógatása és a hangod
drága varázsa legyen kisérőm.

(Simon Gyula fordítása)

Tavaszelő

Giosuè Carducci
Tavaszelő
Primo vere

Nézd csak, bontakozik lassan a tél kemény
karjából a tavasz, meztelenül vacog,
borzongatja a szél: s könnyei közt máris
csillog, villog a nap, Lalage.

Hódunnája alatt ébred ezer virág,
apró kandi szemek néznek az ég felé,
rajtuk még az alig oszladozó, tűnő
álom árnyai, ó Lalage.

Télen át a fehér hótakaró alatt
odalent csodaszép álmokat álmodtak:
dúsan harmatozó hajnalokat, napfényt,
s Lalagém, a te arcodat.

S lelkem szunnyadozó gondolatainak
milyen álma lehet? S mért szomorúan és
könnyek közt mosolyog, drága Lalage, szűz
szépségedre a kikelet?

(Simon Gyula fordítása)

Téli nap

Giosuè Carducci
Téli nap
Sole d'inverno

A lélek zord telében olykor hirtelen
előtűnik a drága kép:
s tündöklésétől a szomorúság sötét
felhői szertefoszlanak.

Derűletére rögtön minden gondolat
megújul bennem, zendülő
élettel telni érzem minden porcikám:
s lassan engedni kezd a fagy.

A képzelet tűnékeny ormai felől
emlékek áradó ere
hozza a könnyek buggyanó forrásait
a gyűlölet vad tájain.

Zuhog le, s mormolása hívogatja ki
a rejtező szerelmeket,
s vidám hullámai a parton szunnyadó
virágokat ébresztgetik.

Zuhog, míg óriás folyammá szélesül,
amelynek tündöklő szinén
a part, a fák, a dombok és a kék egek
csillámló-fénylő képe ring.

A lét felhő s köd ülte ormai fölött
suhansz, suhansz, ó drága kép,
elnézve, mint ragyog a hófehér sugár
alant a lélek tükrein.

(Simon Gyula fordítása)

Új kikelet követe

Giosuè Carducci
Új kikelet követe
Cèrilo

Nem, nem a tollban, amely a fehér papirokra barázdát
     von kusza gondolatok tétova nyomdokain:

napfényben, ragyogó buzatáblák közt suhanó szél
     hullámzásában, s fürge patak mellett

támad a sóhaj, amely a határtalan égben eloszlik:
     s szökken elbüvölő drága virágba a dal.

Itt a sugárzó május, az illatok áradatában
     csillámlók a szemek, álmodozók a szivek,

álmodozók a szivek s a fülek figyelembe feszülnek,
     kezdi-e már az öröm zengni szines dalait.

Tengerből kinyuló zöld domb tetején a fehérlő
     oltárnál a szüzek alkmani kardala zeng:

"- Szállni szertnék köztetek, ó ti leányok, a táncban,
     mintha vihar madara száll a sirályok után:

hullámok közt száll a sirályok után zivatarban
     bibor tollu madár, új kikelet követe."

(Simon Gyula fordítása)

2013. május 29., szerda

A San Petronio téren

Giosuè Carducci
A San Petronio téren
Nella Piazza di San Petronio

Tél sugarában a sok-sok tornyu Bologna sötétlik,
     ámde felette a hófödte halom mosolyog.

Szép ez az óra: köszönti az elbucsuzó nap a tornyos
     várost s templomodat, isteni Petronio,

csipkéin évszázadokat hordó toronyerdőt
     és a dicső templom társtalan ormozatát.

Ékkövesen sugaras, csupa szikra a jéghideg égbolt,
     s mintha ezüst fátyol lenne az esteli köd,

oly lebegőn gomolyog tereden a sötét palotáknak
     pajzsos kézzel emelt ősi, komor falain.

És ha a késlekedő nap utolszor még a tetőkre
     vet violás szinü és bágyadt fényü mosolyt,

szerte a rozsdavörös téglákban, a szürke kövekben
     mintha a régi korok szelleme tűnne elő,

s ebben a zord télben sóvárgó vágyakat ébreszt
     színpompás tavaszok, illatos estek után:

még amikor nemes úrnők jártak táncot a téren,
     s rab fejedelmekkel tért meg a konzuli had.

Így mosolyog tovatűnve a Múzsa dalomban, amelynek
     vágya hiába remeg hajdani szép korokért.

(Simon Gyula fordítása)

A hajnalhoz

Giosuè Carducci
A hajnalhoz [részlet]
All'aurora

Szállsz és fellegeket csókolsz üde rózsaajakkal,
     s csókolsz tornyos, öreg márványtemplomokat.

Ébredezik jöttödre hüvös susogással az erdő,
     ragadozó kedvű sólyom szál egyenest,

hallani harmatos ágak fészkeiben a zsibongást,
     szürke sirály sikolyát tenger azúrja felett,

érkeztedre a termőföldek fürge folyója
     a zúgó jegenyék közt csupa fénycsobogás,

lenn itatókhoz iramlik a sárga csikó a füvesről:
     zeng a nyerítése, büszke sörénye lobog,

harsona hangu komondorok ébersége felel rá,
     s harsog a mind szilajabb bőgésektől a völgy.

(Simon Gyula fordítása)

2013. május 19., vasárnap

Bitógyermek bölcsődala

Christian Morgenstern
Bitógyermek bölcsődala
Galgenkindes Wiegenlied

Aludj kicsi szépen,
bárány van az égen;
a bárány: - vízgőz - semmi más
s kerülgeti a pusztulás.
Aludj kicsi szépen.

Aludj kicsi szépen,
nincs bárány már az égen,
a nap lenyalta mérgesen,
mint kóbor kutya éhesen.
Aludj kicsi szépen.

Aludj kicsi szépen.
Nincs bárány már az égen.
Most jő a hold és asszonyát
a kéklő égen űzi át.
Aludj kicsi szépen.

(Hetényi Heidlberg Ernő fordítása)

Emberbarátian

Christian Morgenstern
Emberbarátian
Philantropisch

Egy ideges férfiú a réten
rét nélkül jól volna teljesen;
nézze meg hát, hogy miképpen éljen
(túlnyomórészt) réttelen.

Alig dőlt le még fűpamlagára,
jő a fülbemászó, hangya, száz
százlábú, szunyog, giliszta, sáska,
s rohamoz a lódarázs.

Egy ideges férfiúnak jobb, ha
feláll újból és a rét helyett
azonnal más Paradicsomokba
(példának okáért: el) siet.

(Eörsi István fordítása)

Hintaszék az elhagyott teraszon

Christian Morgenstern
Hintaszék az elhagyott teraszon
Der Schaukelstuhl auf der verlassenen Terrasse

Magányos hintaszék vagyok
és ringok a szélben,
                                a szélben.

A terasz hideg és vacog
s én ringok a szélben,
                                   a szélben.

És ingok-bingok, s száz komor
zaj recseg a hárs sűrűjében.
Ki tudja, mi inghat még valahol
a szélben,
                 a szélben,
                                   a szélben.

(Szabó Lőrinc fordítása)

A költői menyét

Christian Morgenstern
A költői menyét
Das aesthetische Wiesel

Patak kövére dobta köpenyét
és ráültette a menyét
a menyét.

De hát
miért?

A vigyori hold,
pszt, a titokkal kipakolt
s csakhamar megtudta a part,

hogy az agya-
fúrt bestia
mindössze rímelni akart.

(Szabó Lőrinc fordítása)