2014. április 25., péntek

Tájzene

Bella István
Tájzene

Már kottázzák az őszt a fecskék,
dalba írják, én olvasom
a sok, fekete hangjegyfejecskét,
a kottát a villanydrótokon:

dó, re, mi, lá; ti, dó, re, szó, szó
- dúdol a fa, elszolmizál,
egyszer csak arany-hárfaszó szól:
és peng, rezdül levélgitár,

szín-xilofon. Az őszi kékek?
Nap-húrok? Cimbalom-Balaton?
Fénydalt ver a barkafehérbe
pólyált szél a turzó habon?

Egyik se. Csak ez a pár szó.
Számról pergő nélküle-tél.
Lecsap a nap: alkony-start-zászló.
Fecskék, nyár, rajt! Huss, falevél!

És szólt a szó

Bella István
És szólt a szó

És szólt a hegy:
- Ha alvó kő leszek,
hogy felébredjek,
kezedbe veszel-e?

És szólt a Nap:
- Ha már nappal leszek,
hogy megvirradjak, szemed
fölnyitod-e?

S a csillag szólt:
- Ha már csak fény leszek,
szemhéjad alá, látni
elrejtesz-e?

És szólt a tó:
- Ha tűz gyöngye leszek,
egy fűszál sóhajában
meghallasz-e?

És szólt a szó:
- Ha kucorgó fény leszek,
a szájad szélén, hogy megláss,
egyetlenegyszer kimondasz-e?!

Köztem és köztem

Bella István
Köztem és köztem

1

Mintha kihaltak volna az évszakok,
megdermedt zöldben fürödnek a fák.
Egyszerre nyár, ősz és tél vagyok.
Megkövült idő. Haláltalan világ.
Nem merek élni. Lélegezni sem.
Azt hiszem néha, nem is ver szívem,
csak mímeli, hogy van, s mert fél, dobog.
Rettenetes nehéz az idebenn.
Hát élek, félek, alakoskodok

2

Köztem és köztem ott áll a világ,
mint a tükör arcom és mása közt.
Ha rá mosolygok, ő rám: sírni ránt.
Örömet búra, bút örömre föst.
Telet játszom: hajamat behavaztam,
de velem szemben a tükörben tavasz van:
hó hullatja szirmát vagy meggyfa-ág
Tejútja leng, az Androméda-füst
ködöl, görgeti fényét sár, virág.

3

De jó is, hogy nem lehet ugyanaz
soha, ami magamagának látszik.
Hogy halandóban halhatatlan havaz,
hogy a mindenben esendő-én halálzik.
De ha majd szájam elé tesznek orvul,
s mosolyom dermedő jéggé csikordul,
mint gyermek, ha befagyott ablaküvegre áhít
ráírni egy szót, ródd sóhajomra azt
az egyet, Tükör, ami belülről átvilágít.

Tüzed s tüzem

Bella István
Tüzed s tüzem

Sírok, mint az elfogyó
tűz, sírok magamban.
Zokognak csontjaim. Fagyott
füst kígyóz hajamban.

Születtem. Születtél. Hogy boldog
veled legyek. S te velem.
Legyünk egymásbaojtott
két láng: tüzed, s tüzem.

Szegfű utca 23.

Bella István
Szegfű utca 23.

Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!
- Hogy illatozott esténkint az olajfa,
kérge alatt bábjait babusgatta a hangya,
a falban tücsök rítt, fekete tititás!

Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!
- Hogy sütött a kő, mikor a gangra
kiültünk szellőzködni, s a hold az ágakba akadva
megpengette a fákat, zengtek a kert-citerák!

Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!
- Lehettem volna virágaid vitéze, Kardvirág-hadnagy
vagy a tulipánok között hajlongó szél-karnagy,
ahogy a gyökereknek s a zengő rügyeknek dirigál!

Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!
- Beszélhettem volna a Kézzel, kinek nyelvén balta,
gyalu, véső is érzett, s az oázó vas, ha ő akarta,
elszelídült s az elalvó tűzzel elcsicsikált.

Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!
- Volt ott egy kút, világ-kávájára hajolva
a messzi tengerek testvére lehettem volna,
hétmérföld-időt lépő kútcsizmás óriás.

- De hajnalra mindig elfordult a föld,
a virágok tüzes torka berekedt,
a kútban láncok csörögtek, s csupa elölt
álmot húztak föl nyikorogva a napvödrű reggelek.

Hallgatod-e még, mondd, s nélkülem mit csinálsz?!

Metszet

Bella István
Metszet

Elfúható havú ősz!

Nem őrzöd te meg
a jávorbika csapását,
sem az őzét:

köd büffen, sár fortyan,
és a földről
ezer levelével
- kivert szemeivel -
néz magára
vissza
a fa.

Készülődés

Bella István
Készülődés

Így megyek el majd akkor is,
kapkodva,
dolgavégezetlenül,
félálmok,
félébrenlétek,
féllélegzetvételek,
féléleteimbe burkolódzva.
Te ülsz az ágy szélén,
fehér cérnával - mosolyoddal? -
Ezt az inget még megvarrom.
Én meg:
Ugyan, ne vacakolj már vele ilyen későn.
S te:
Semmi az egész.
Én fölveszem utolsó ingem.
Elutazom.

Hamvazószerda

Bella István
Hamvazószerda

Már őszöl, őszül, pedig ide se ért
a busa évszak. Alszik a láng a fákon.
Alszik, aluszik odafönn a kék,
a zöld az ágakon pislákolva zsarátol.

A nagy hamvadások ideje jön el?
Fáradtan gondolok nőkre, versre, italra.
Lehorgasztom fejem, s hagyom közönyösen,
hogy az idő ingem varjakkal kivarrja.

Havak hámlanak

Bella István
Havak hámlanak

Most nagyon jó, mert süt a nap.
A hóhér tél szemefehérje
hályogol. Havak hámlanak.
Rézfényt kapirgál egy jérce.

Vaksi ág szemét dörzsöli.
De álmos még, így ki se nyitja.
Gyűrt levegőjét gyömködi
feje alá, megfordul egy fa.

Rügyek, kisbabák alszanak.
Szájuk szélén, akár az álom,
hólé fénylik. És süt a nap.
Hunyd le a szemed, hogy ne fájjon.

Csak a sírás

Bella István
Csak a sírás

Maszatos fényű levelek hullnak
mintha az erdő, az öreg isten,
az istenöreg roncsszirma hullna,
lódarázs-szemhéja havazna,
körözne egyre, s kinőne újra.
Támasztom, mintha homlokodnak,
az ablak üvegének fejem,
hogy hűvösödjek, havasodjak,
- lángok, lángok, lángok lobognak -
ídösöm, ídös, ídösöm,
engem már hova bujdokoltatsz.
Leszáradt kezeim ropognak
lábam alatt, mosolyom lesárgul.
Csak a sírás fényei hullnak.

Úgy képzelem

Bella István
Úgy képzelem

Úgy képzelem, nem meghalok,
csak egyszer sejtjeim megunnak,
és mint a sátoros cigányok,
másik ég alá vándorolnak.

Elindulnak toronyiránt,
amerre önmagukat sejtik,
s bejárják ifjúságukért
négy égtáját a szabadságnak.

Addigra én már kormos föld leszek,
lucskos tűz, esőtől eloltott.
Csak nézem, lábamnál hogy dülöngnek
a vetések zöld tüzei.

Úgy képzelem, ha meghalok,
csak olyan lesz, mintha egyszer
arra ébrednék, nem szeretsz,
s most világgá kell mennem újra.

Egyedül

Bella István
Egyedül

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,
világosságból a világosságnak,
magas falakkal, hajnallal, csupa déllel,
megterített asztallal, az asztalon virág kenyérrel -

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,
nevessen a kanál, örüljön a leves jó szagának,
vicceket sustorogjon a víz, a tányér kerek képe elvigyorodjon,
s legyen aki hallgatja, elmosolyodik, legyen a hajnalból asszony -

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,
négymilliárdan a négymilliárdnak -

- ám ekkor így szólt bennem egy arramenő:
Micsoda nyomorúságban lehetsz, te szegény,
hogy mindezt így kitaláltad.

Sötétedik

Bella István
Sötétedik

Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna
- becsukja szemét -, de csak magába mélyed
az ég és a folyó, úgy néz napjára vissza,
mint ahogy én szoktalak magamban nézni Téged,

mikor már este van, s megmosakodtam
- megmosdattál szemedben, s az emberek, a könyvek
mindennapos szutykát számról letörölted.
Megfürösztötted homlokom a hajadban.

Mikor már este van, s nem tudok, akarok
csak behunyt lélekkel ülni, s hallgatni, hogyan roppan
a fatörzseken a kéreg, s találgatni, hogy
a bőröm vagy a fa háncsa reccsen hangosabban.

Szerelmes vers

Bella István
Szerelmes vers [részlet]

2

Ha nem lennél, rájönnék s kitalálnám
egymás után az arcod, a szemed.
Ha nem lennél, félnék, de szorongásomból árván
megmintáználak, mint az ember az isteneket,
s ha nem lennék, csak volnék, hogy fölismerj, s így legyek:
megszülnélek magamnak, mint a föld az embereket.

Maradj velem

Bella István
Maradj velem

Dobol az eső Hogy esik
Maradj velem még reggelig
akad talán számodra ágy
szék is rárakni ruhád

Mellém is fekhetsz Fekhelyem
mert itt vagy puhábbra vetem
csönddel bélelem boldogabb
holdakat gyújtok mint a nap

És hallgatok mert jól esik
hallgatom szívveréseid
mint csitul némul el a harc
amíg hajaddal betakarsz

Már nem is kéne mondani
csak hallani és hallani
Dobol az eső Hogy dobog
Benned zuhog Bennem zuhog

Ártatlan dal

Bella István
Ártatlan dal

Ha már egy haver se szeret,
s le kell lécelnem végül
e Lordok Házának nevezett
körtéri népbüféből,

kiiszom magányos söröm,
mit heccből nekem rendelt
egy nő, ki aztán elköszönt,
rám testálta a cehhet,

s ha már teljesen este lesz
- szívemig besötétül -,
zsebrevágom a kezemet.
Lelécelek a létből.

Talán nem is káromkodok.
Ki az utcán éjszakázik,
- az éjtől - kérek egy csillagot,
és elszívom hazáig.

Hajnalban leülök bezárt
szívetek elé a földre,
megvárom a kapunyitást,
mert nem lesz egy vasam se,

s reggel, mikor az ablakok
kicsattannak a fényre,
nagy sikkesen beslisszolok
szívetek albérletébe.

Utóirat:

Ártatlan egy dal ez, bizony,
nem kendőzi el orcám.
Kívül gyöngy, befele iszony.
No, de kinek volt köze hozzám?!

Szálló vizek

Bella István
Szálló vizek

Kigyöngyöznek a fák és a vizek,
zöld árvízt vet a föld, rügyzöld vihar,
zöld vízesés levélzik és zizeg
az ágakon s a víz lombjaiban.

Kigyöngyözik az ég is, madarak:
szálló vizek vonulnak dél felől.
Kövér galambjégtáblák zajlanak.
Olvadnak földre kék-szürkés esők.

Árad a föld: az egy medrű idő
partjai közt száz elemű folyam:
habzó vetés, lombvíz, mohos tető
csapkod, kavarog, zöldell súlyosan.

Egy nő a zajlás szélén álldogál.
A vizet nézi, néz időtelen.
Két szeme két bukdácsoló sirály.
Hallgat. Nincs arca, talán teste sem.

2014. március 25., kedd

Pékszombat

Parti Nagy Lajos
Pékszombat

Hogy kellenek a szombat reggelek,
hol csigatelve szívem és a szám,
hol kávé brummog, hogyha felkelek
helyettem is, ha nyelvem lomha tán.
Hogy kellene a harsány napsütés,
csíkos terasz egy portugál hotelben,
ropogtatnánk a cukornádat és
szájon csókolnálak a fotelben,
a szádnak boldog pékillata lenne,
és pékfiúcskák sürögnének benne,
épp rollniznának valami csudát,
s mint kakaó a kakaós csigában,
úgy forogna a boldog csönd a szánkban,
csak lusta nyelvünk járná át meg át.

Holdsörte

Parti Nagy Lajos
Holdsörte

Hideg a hold nagy udvara.
Hóharmatod szitál le rám,
lámpán a vastag zúzmara,
mélyhűtője a mennynek.
Kis húskoporsó-angyalok
lakják a konyhakész eget,
átsejlenek a fólián
lúdbőrkeresztek, tollhegek.
Nagy világvégi betlehem,
s ha állok cédulámmal pőrén,
Te megmutatkozol nekem,
átsejlesz, mint a vadlibák
műtőcsarnokod lepedőjén,
s rám Bosch-Lehelsz majd, Istenem.

Löncsölő kislány

Parti Nagy Lajos
Löncsölő kislány
(Négy strandard évszak Balla Zsófiának)

                                                                     "...az élet úgyis szívószál..."

Ha végre itt a Vasz                              és rügyre rügy tapos,
s az ajkunk föl-le jár,                              mint Barbie-villamos,
ne légy oly bambi már,                              ma light a Pep, szívem,
a fílingemre nincs szavam,                              csak fújom és megszivem...

                              Jajjj, úgy élvezem én az élet,
                              ottan annyira wash and go,
                              annyi fitneszet látok-hallok,
                              és még hambi is kapható.

Ha végre itt a Nyár                              az vadi high nekem,
ölelj magadhoz, ó                              hatalmas Bigmac-em,
s míg fullig ér a száj                              a boldogság lecsöpp,
ájlávtól égsz az ajkamon,                              te extra ingyen ketchup...

                              Jajjj, úgy élvezem én az élet,
                              minden annyira fess and jó,
                              annyi fitneszet látok-hallok,
                              és még hambi is kapható.

Ha végre itt az Ősz,                              a nagy pizzériás,
deresh fején halas,                              meg sonkás és tojás,
az elmúlás szele                              már épp beten neki,
de Red Bull mindig csúcsszuper,                              és vígan megkergeti.

                              Jajjj, úgy élvezem én az élet,
                              ottan annyira fresh and go,
                              annyi fitneszet látok-hallok,
                              és még hambi is kapható.

Ha végre itt a Tél,                              az tiszta beautiful,
popkornunk mint a hó,                              mely szájról szájra hull,
és tökre úgy ropog,                              hogy mást se hallani,
hát így lehet koncert alatt                              mindvégig csak taps'lani...

                              Jajjj, úgy élvezem én Vivaldit,
                              ottan annyira szép and jó,
                              annyi fitneszet látok-hallok,
                              és még hambi is kapható.

Egy hosszú kávé

Parti Nagy Lajos
Egy hosszú kávé

Ma ősz van és vasárnap,
avarszag és dohányzom,
az asztalkán fajanszban
még gőzölög az égbolt,
egy öntöttvas fotelben
ülök a cifra balkon,
kavarva hosszu kávét,
míg végre lusta tükrén
eloszlik és bedrappul,
mint kondenzált ökörnyál,
a kedvem égi mása.
Pedig szép itt a Herbsttag,
ahogy körülkeríti,
mint birtokát a gazda
a parkot és a kertet,
hogy majd planíroz, ásat,
és télre házat épít
e zöldből és vörösből,
ahonnan úgy hiányzol,
hisz csak neked, ha egyszer,
ha egyszer még, neked csak,
valami házat, allét,
napórát lusta tűvel,
hová a hosszu árnyék
magát befűzni boldog,
s szakadt zakóm zsebébe
a forró őszi holdat
bevarrja éjszakára.

Tandorírt vers

Parti Nagy Lajos
Tandorírt vers

Kedves Dezső, ki mindent tandorírtál,
amire szó volt és lett volna rá,
erdőnyi fát ki nyelvvé géppapírtál,
ahogy a nagy Reimerling mondaná,

kedves Dezső, ki ennyit írni bírtál,
a mesterünk vagy így és úgy, naná,
te isten büféjében dús papírtál,
el sem bírná, ki körbehordaná,

hát körbeállunk kiskanálni szépen,
kedves Dezső, hisz áll a mű középen,
az ismerős és titkos tandarab,

felnőttünk rajtad, mintha nyelvkovászon,
lobogjon néked hatvan rőfnyi vászon,
ki egymagad vagy nálad tandoribb.

A Csorba-kert

Parti Nagy Lajos
A Csorba-kert

                                                                  "a kertből vers lett s míg a vers él
                                                                  e kert erősebb lesz a kertnél"

                                                                  (Csorba Győző)

A Csorba-kertben bolyhos délután volt.
Aludt talán a gazda, és a fák
valamit éppen tárgyaltak az éggel,
ősz volt, hiány s nem híja semminek.
Nem volt kerítés. Bárki kompilátor
bejuthatott, ha éppen kedve volt
egy versre való kertet lopni tőle,
hisz nem kifosztható, mi adva van.
És mégis, mintha schlaug- vagy körtetolvaj,
úgy ácsorogtam ott; kölcsönveszek,
gondoltam, néhány szétszórt kerti holmit,
mitől lett vers a kertből, megtudom,
s mitől erősebb hát e kert a kertnél.
Leskiccelem magamnak pontosan,
a mintázat hogyan lesz szerkezetté,
a vadméz napsütésben lomb és ág
miként vetül kavicsra, földre, őrá,
formája így és terjedelme úgy,
területéhez képest mennyiszer több?
És akkor lesz egy príma raszterem,
a többi zsákmányt belegöngyölöm majd,
hazalopom, s belőlük lesz a mű.
Egy nagy ponyvára kiterítem őket,
elbíbelődöm vélük napra nap,
addig pászintgatom, csoportosítom,
mi tartozik, hogyan, miért s mihez,
míg átdereng a napsütötte formán
az a kert itt, és verssé összeáll.
Vagyis, gondoltam, nyűvöm szépen addig,
míg új széltéhez ismét mélye nő.
De nem nőtt. Semmi sem nőtt. Kirakósdi,
kis kompilátum, tisztes plágium
hevert előttem, bármi olvasattá,
ezer másikká összerakható,
de mű-anyag csak, zizgő pálcamáglya,
nem kert, csak kérgek, rostok halmaza.
Még ha egészét, mindjét idelopnám,
ha minden színét is, csak színtelen
makett maradna, pontos és idétlen,
idő nem volna benne, telt idő,
a titka nem, a belső nap sütése,
a tér, a távlat, az a hetvenöt
(duplája épp saját időmnek) év nem,
mit ünnepelni alkalmamban áll -
e kertet el nem tanulhatni tőle,
a többjét, még egy alkalomra sem.
(Az ember érik, s rájön, hogy hiába,
a telt anyag mögött a szerkezet
nem lesz övé, a kölcsönt vette kölcsön,
hát jobb, ha mindent szépen visszavisz,
s egy cédulát ír: "gazda, isten áldjon,
a több Te vagy, és több nem mondható.")

Bagatelle macabre

Parti Nagy Lajos
Bagatelle macabre

Ülök csak itt,
a számban nagy lapát toll,
akárha már a szárnyait,
bár épp e meghányattatástól
félek kicsit,
de csitt, de csitt,
papír jött a haláltól,
köszöni jól van, küld síneskocsit,
zenekarostól, paripástól,
várjak csak itt,
nincs félni mit,
a lényeg megy magától,
barackot nyom fejemre, ad pacsit,
gurítójára szépen, zííí-zúúú, rátol,
s ha megtaszít,
a mélyvasút
sikong a kacagástól,
hogy ösztökélem paripájait,
a mókás, nyalka Bambit tollboástól
és a Mucit.

Napszállat (nyugat)

Parti Nagy Lajos
Napszállat (nyugat)

Egy asszony rőtegér kalapban,
és görbe tű van szúrval abban,
akár egy képes, régi lapban,
léptet fakón a rőt kalapban.
Szalagja kis csokorra jár még,
habár a végső bogra vár rég,
két szemében két kurta nyárvég,
szalámivégben szalmiák ég.
Mint villanyújság R-betűje,
kigyullad olcsó, görbe tűje
az elefántláb alkonyatban,
menet mani- sőt pedikűrre
egy vérlakk cukrászdába ül be
habra, de ólom úszik abban.

Dallszöveg

Parti Nagy Lajos
Dallszöveg

Zsákkal ha tükröt borítok elébed,
s zizzen az arcod: nem te vagy s nem én.
Ha lehajolsz a foncsorhoz, cseréphez,
egy habzó ég van mélyén és tején.

Hát mi tartoznék, mondd, a szövegéhez,
s mi dallamához zúzott üvegén?
Guggolj közel, de akárhonnan nézzed,
nincs egyrészt látvány s másrészről a fény.

A dallam nem változtat szövegén,
külön sem ez, sem az nem posztulálja,
darált egész, mi, úgymond, költemény,

és nincsen honnan kétrét nézni rá, ha
egy test az ég s a zizgő őrlemény,
dallam s szöveg precíz tükördarája.

Drótváz zöld

Parti Nagy Lajos
Drótváz zöld

                                             "Gyászollak, Lajos,
                                             gerbera 20 szál,
                                             drótváz zöld,
                                             október 19. 14 h fizetve."

A nézésed még szétragyog,
még szétgurul a sóhaj,
kopogásod még én vagyok,
kórházruhád, hűs lázlapod,
a mankó és a hónalj,
a távolságot itt hozom
egy kockasajtnyi rádióban,
de mozog lábam, két kezem,
beszélek, tehát vétkezem,
hol tér van és idő van,
s hiába ráz a zokogás,
ha tovább élek nálad,
hisz e világon semmi más
nem fogja, mert a semmi: más,
nem fogja vers halálod.