Csend, bágyadt meleg

Sibilla Aleramo
Csend, bágyadt meleg
Silenzio, tepore

Csend van, bágyadt meleg
az eldugott szobában itt, hol várlak,
s egy bíborszínű rózsa,
tikkadtságában szinte már lekókadt,
mert ő is barna szemeidre szomjas,
olyan szelíd az óra:
magamra öltöm néma kellemét,
puha rózsa leszek,
szemhéjadra simult aléló árnyék.

(Vajda Endre fordítása)

Mezítlen állok

Sibilla Aleramo
Mezítlen állok
Nuda nel sole

Mezítlen állok
néked a napban s mozdulatlan; festesz,
csupán keblem mozdul a csendben
szívemnek büszke ritmusára.
Miként a hajnal fénye
tiéd csillogó bársonyos testem,
rét vagyok, forrás, nyíló bús szirom, s két karom
érett szőlővenyige.
És imádsz, érzékeny lázas ujjaid
a vászonra visznek.
Mezítlen, mozdulatlan állok,
a természet vagyok és
ihlet, s te megrohansz, elnyelsz, feloldasz!
Vajon te formálsz engem,
vagy tán az én isteni lényem
formál művésszé téged?
Hullámzik halkan a keblem...

(Rózsa Zoltán fordítása)

A lombok alatt lépkedő leánynak...

Camillo Sbarbaro
A lombok alatt lépkedő leánynak...
La bambina che va sotto gli alberi

A lombok alatt lépkedő leánynak
aranyló hajfonata van csupán, és
éneket rejt a torka,
és dalolva
szökell az úton, s nem is sejtheti,
hogy a sors szebbet nem nyújthat neki,
mint vállán az a kis élő arany, s hogy
örömet zeng a torka.

Nekünk, kiknek csupán a
szavak öröme adatott, s akiknek
aranybojtunk sincs, kikben semmivé lett
a remény, mely az ő szívét dagasztja,
ha nem nagy kérés, vesszen el az élet,
csak az az egy kincs mindig megmaradjon.

(Lothár László fordítása)

Olykor, ha az út lángot vet alattam...

Camillo Sbarbaro
Olykor, ha az út lángot vet alattam...
Talora nell'arsura della via

Olykor, ha az út lángot vet alattam,
egy tücsök énekét meglepve hallom.
S máris előttem látomása ébred
fényben úszó szántóföldek sorának,
s elbámulok, hogy van még a világon
fa, víz, és annyi, annyi drága szépség,
mely vigasztalni tudott engem egykor.

A részeg ez ostoba döbbenettel
kapja arcába az éj levegőjét.

De érzem lelkemet hozzá tapadni
a süket város mindegyik kövéhez,
akár ha fa izmos gyökere lenne,
mosolygok hát elveszett magamon, s csak
könyököm mozdul, hogy szárnyat feszítsek.

(Lothár László fordítása)

Sibilla Aleramónak

Dino Campana
Sibilla Aleramónak
Una lirica per Sibilla Aleramo

Ott szerettelek meg hol aki fáradt
megpihen magányos utcákra érve
ahol szelíd béke esője árad
s este a szív csalárd tavaszba térne
csömör s bűntudat nélkül túl a sápadt
égbolton a violás messzeségbe.

(Eörsi István fordítása)

Tengerijét hántván...

Arturo Onofri
Tengerijét hántván...
La vecchietta, che sgrana...

Tengerijét hántván a csöpp anyóka
a küszöbön gubbaszt, mint ősi isten,
az este lágykék akváriumában,
s az ujjaiból küllőző aranyfény
megáldja ezt a vakfekete földet.

(Csorba Győző fordítása)

Mily suttogástól...

Arturo Onofri
Mily suttogástól...
Di qual sussurro...

Mily suttogástól reszket az aranyló
éj mérhetetlen pusztasága? Fent az
égbolt ívén folyó dől át nyugodtan:
szárnyak s ömlő melódiák folyója,
a hajnal tájai felé özönlik.

S a szent szépségek, lám, kibátorodnak
a tündöklő hullámok felszínéig,
álmot lehelnek a halandók össze-
kínzott lelkébe, szerteszórva benne
a kékség boldog, tiszta nevetését.

Az áradat keletre nyúlik, addig,
hol már a nap tajtékosan verődik
örök partjaihoz az éjszakának:
éji folyó: zenévé oldja át a
fény, majd a föld alá hanyatlik útja.

(Csorba Győző fordítása)

E rétek jéghideg...

Arturo Onofri
E rétek jéghideg...
Il sapore glaciale...

E rétek jéghideg rossz-íze újra
rábírja a szél tompa hangszerét, hogy
ereszkedjék rá bágyadón a felhők
vattáira s akadjon el a szilfa
tar ágbogán, elhallgattatva néhány
madár csicsergését, amíg a fűszál
szunyókál álmai meghitt körében
s idézi, míg ő is Nap volt, a múltat.

Két ajka közt az ének fonalával
egy gyermek vezeti még a világot
azúr mezőkön át, s bámész szememben
szikrázó délben gyémántcsillag izzik.

(Csorba Győző fordítása)

Ímé, a vér őrjöngő lüktetése

Arturo Onofri
Ímé, a vér őrjöngő lüktetése
Ecco il ritmo frenetico del sangue

Ímé, a vér őrjöngő lüktetése,
midőn az égi tájak feldörögnek,
és a halántékok zúgása mélyén
akármilyen szín lángra gyúl.
Ímé, szívem, mely bomlott mámorában
a lények pőre formáit megoldja,
miközben tánc-örvény zárul köréje.
Ímé, az arcok szárnyakká foszolnak
(könnyű szervekké) és aranymesékké.
Ímé, a fák hibbant nyelvvé csavartan
zöld lángok sűrű pattogása közben
a jajveszékelő földből kinyúlnak.
És ímé, én a délidő olyannyi
tébolya közt állócsillag-szilárdan,
felbolygatom a fém-sebű, az ősi
levegőt, a korall-füvön parázslót.
(Zubog a gránit-part, veri a tenger,
mintha fáradhatatlan ló ügetne.)

(Csorba Győző fordítása)

Virrasztás

Arturo Onofri
Virrasztás
Veglia

Úgy láttam, a fekete felhők (ritkásan a csillagos égen,
s a tompa hegyekre alélva) tárt szárnyai furcsa, hatalmas
szárnyas szörnyetegeknek; megrémített ez a látvány,
s talpig borzongva siettem becsukni az ablakot. "Alhass,
lelkem," - mondtam - "s az örömről álmodj, lelkem, meg a Napról!"
De a csönd fonalán éreztem függeni életem akkor,
és mély szakadékok alatta, melyeket kikerülni erőtlen.

Ó szendergő természet, kivel én úgy egybekötődtem,
mily szédítő hangverseny szólt éjszaka ott a fülembe,
végig, hajnalhasadásig az erdők rengetegéből,
a nedves rétek, a falvak tájékairól odalengve!

(Csorba Győző fordítása)

Jöjj hát

Sergio Corazzini
Jöjj hát
Invito

Ó tiszta lélek, hajnal tisztasága,
te szomorú, te végzet űzte lélek,
szegény rab, mint koporsó síri mélyben
sínylődsz itt véges határokba zárva,

ó áldott lélek, te szelíd, te drága,
isteni szemedben megtört remények,
kertednek sorsa is csak az enyészet,
oly hasztalan vár tavaszi sugárra;

szemem fénye, szívemnek szíve, társam,
testvéri szó életem bánatában,
sorsom egén elfáradt kósza fecske,

kora-hervadás liliomja, zsenge
holt szirom, nővér, jöjj, gyötrődtem én is,
értem fájdalmad, hiszen az enyém is.

(Szomráky Sándor fordítása)

Prédikátor könyve 1, 9

Jorge Luis Borges
Prédikátor könyve 1, 9
ECLESIASTÉS, 1, 9.

Ha kezem homlokomhoz közelítem,
ha simogatom a könyvek gerincét,
ha az Éjszaka Könyvével gyötrődöm,
ha a kulcsot a zárban elfordítom,
ha a tétova küszöbön időzöm,
ha kimondhatatlan fájdalom szaggat,
ha az Idő Gépezetén tűnődöm,
ha az unikornis szőnyegére emlékszem,
ha alvás közben helyzetet cserélek,
ha egy verset emlékeimből fölidézek,
jól kitaposott utamat ismétlem,
a már számtalanszor megjártat.
Nem tudok semmi újat kitalálni,
egyazon mesét szövök újra s újra,
ismétlem az ismételt tizenegyest,
mondom, amit már mások is elmondtak,
ugyanazt érzem a nappalok egyazon
óráiban s az absztrakt éjszakában.
Minden éjjel ugyanaz a rémálom,
minden éjjel a rideg labirintus.
Egy mozdulatlan tükör fáradsága
vagyok, egy múzeumi porszem.
Csak egy nem ízlelt valamit várok még,
egy ajándékot, az árnyék aranyát,
azt a szüzet, a halált. (A spanyol nyelv
megengedi ezt a metaforát.)

(Kányádi Sándor fordítása)

Alexandria, Kr. u. 641

Jorge Luis Borges
Alexandria, Kr. u. 641
ALEJANDRÍA. 641 A. D.

Az első Ádámtól kezdve, ki látta
az éjt s napot, és kezének alakját,
az emberek regéltek, kőbe, fémbe
és pergamenre rótták mind, amit csak
a föld bezár, és kiformál az álom.
Íme, előttünk áll művük: a Könyvtár.
Mondják, a belézsúfolt kötetekkel
számban nem versenghet a sivatag
homokja, sem a csillagok. Az ember
ha kimerné, el is veszejtené
az értelmet, a merész szemeket.
Íme az elmúlt századok hatalmas
emlékezete: a kardok, a hősök,
az algebra tömör jelképei,
a végzetet irányító planéták
mélyét fürkésző tudás, a varázs-
erejű füvek és csontok csodája,
a vers, melyben a gyöngédség tovább él,
az Istenség magányos útvesztőit
feltáró tudós teológia,
az alkímia, mely sárban aranyt lel,
s a bálványimádók képzelmei.
A hitetlen úgy tartja: aki éget,
felégeti a múltat. Tévedés.
Az ember virrasztó éjei szülték
a könyvek e végtelenét. Ha mindből
egy sem maradna, újra létrehoznák
minden lapját és mindegyik sorát,
Héraklész minden munkáját s szerelmét,
minden szöveg minden olvasatát.
A Hedzsra első századában Én,
Omár, aki leigáztam a perzsát,
s az Iszlámot elterjesztem a földön,
parancsba adtam fegyvereseimnek,
tűz által emésztessék el a Könyvtár,
nehogy elpusztuljon. Áldva legyen
az Isten neve, aki sosem alszik,
és Mohamed, az Ő Apostola.

(Somlyó György fordítása)

Lelkifurdalás

Jorge Luis Borges
Lelkifurdalás
EL REMORDIMIENTO

A legsúlyosabb vétket elkövettem,
mit ember elkövethet. Sose voltam
boldog. Sodortassak el nyomorultan
a feledésben, e vad gleccserekben.
Szüleim az élet kalandok-űzte
vészes-gyönyörű játékára szántak,
a földre, vízre, levegőre, tűzre.
S én nem. Nem lettem boldog. Sose váltak
be ifjonti álmaik. Mindenestül
a művészet részarányába veszve,
amely csak puszta semmiségeket szül.
Értéket hagytak rám. Értéktelenre.
Nem is tágít - mindig itt jár mögöttem
a sorsüldözött árnya, aki lettem.

(Somlyó György fordítása)

A hold

Jorge Luis Borges
A hold
LA LUNA

                        María Kodamának

Mennyi magány van fakó aranyában.
Éjeink holdja már nem az a hold,
mit Ádám látott. Az emberi esték
nagy századai csordultig betöltik
ősi zokogással. Nézd. A te tükröd.

(Somlyó György fordítása)

A képtelen emlékezés elégiája

Jorge Luis Borges
A képtelen emlékezés elégiája
ELÉGÍA DEL RECUERDO IMPOSIBLE

Mit nem adnék érte, ha emlékeznék
egy földes utcára alacsony falakkal
s egy egész hajnalt betöltő lovasra
(poncsója bő, kopottas)
a síksági napok egyikén
egy dátumnélküli napon.
Mit nem adnék érte, ha emlékeznék
anyámra, ahogy elnézi a reggelt
a Santa Irene-i birtokon,
nem tudva, hogy Borgesnek nevezik majd.
Mit nem adnék érte, ha emlékeznék
arra, hogy ott harcoltam Cepedánál
s láttam, ahogy Estanislao del Campo
derűs bátorsággal
köszönti az első golyót.
Mit nem adnék érte, ha emlékeznék
a kis rejtekajtóra a majorban,
amit apám minden éjszaka belökött,
mielőtt aludni tért volna,
s amit utólszor 1938.
február 14-én lökött be.
Mit nem adnék érte, ha emlékeznék
Hengist gályáira,
melyek a dán fövenyen szedve horgonyt
majd egy szigeten kötnek ki,
amely még nem Anglia.
Mit nem adnék érte, ha emlékeznék
(emlékeztem is, csak elfeledtem)
egy arany Turnerre, amely
olyan nagy, mint a zene.
Mit nem adnék érte, ha emlékeznék
arra, hogy hallottam Szókratész hangját,
ahogy a bürök délutánján
derűsen a halhatatlanság
kérdését fejtegette,
mítoszokat érvekkel váltogatva,
miközben a kék halál egyre feljebb
kúszott már kihűlő lábaiból.
Mit nem adnék érte, ha emlékeznék
arra, hogy egyszer azt mondtad nekem, szeretlek,
és hogy nem alhattam el hajnalig
szívszakadva és boldogan.

(Somlyó György fordítása)

Könyveim

Jorge Luis Borges
Könyveim
MIS LIBROS

Könyveim (bár azt se tudják, hogy élek)
éppolyan részeim, akár az arcom,
e szürke szemek, e szürke halánték,
mit hasztalan fürkészek a tükörben
s homorú tenyérrel tapogatok.
Érthető, hogy keserűn gondolok rá:
a leginkább énrám valló szavak
e lapokon állnak, mik azt se tudják,
ki vagyok én, s nem abban, amit írtam.
De jól van így. A holtak hangja mond ki
engem már mindörökre.

(Somlyó György fordítása)

Az öngyilkos

Jorge Luis Borges
Az öngyilkos
EL SUICIDA

Egy csillag se marad meg itt az éjben.
Nem marad meg az éj sem.
Meghalok és velem hal
ez az egész tűrhetetlen világ.
Eltörlöm a piramisokat és az érmeket,
a világrészeket és az arcokat.
Eltörlöm a múltakat mindenestül.
Porrá zúzom a történelmet, porrá a port.
Én nézem az utolsó naplementét.
Én hallgatom az utolsó madárdalt.
A semmit hagyom senkire.

(Somlyó György fordítása)

Egy macskához

Jorge Luis Borges
Egy macskához
A UN GATO

A tükrök nem lehetnek csöndesebbek,
a kósza hajnal nem oson puhábban,
az a párduc vagy te a holdsugárban,
kit csak tisztes távolból leshetünk meg.
Valamely titkos égi rendeletnél
fogva, szemünk hiába is keresne,
messzebb, mint a Gangesz s a naplemente,
te vagy a magány és te vagy a rejtély.
Becéző kezemnek szívesen enged
hátad. Egy feledésbe ment öröklét
óta kész vagy magad átadni önként
a kezekből sugárzó szeretetnek.
Más időben élsz. Úr vagy hét határon -
egy országé, amely zárt, mint az álom.

(Somlyó György fordítása)

Dolgok

Jorge Luis Borges
Dolgok
COSAS

A kallódó kötet, mit valaki
egyszer a könyvespolc mélyére rejtett,
s lassan betemeti a napok, éjek
csöndben szállongó pora. A szidóni
horgony, amely mélyre süllyedt a brit
tengerek vak és süppeteg iszapján.
A senkit vissza nem verő tükör
egy régóta lakatlan ház falán.
A körömreszeléknyi nyom utánunk,
idők, terek elhagyott útjain.
Shakespeare kibetűzhetetlen pora.
A felhő folyton változó alakja.
A rózsa tünékeny szimmetriája,
ahogy egyszer véletlenül a gyermek
kaleidoszkópjának tükrébe villant.
Argosz evezői, az ős-hajó.
A lábnyomok a homokban, miket
álmatag végzettel elmos a hullám.
Türner színei, mikor már kihúnynak
a képtár szűk folyosóin a fények
s lépés se koppan az éjféli csöndben.
Az unt világtérkép túloldala.
A pókhálószál a piramison.
A vak kő és a fürkésző kezek.
A hajnal előtt látott kusza álom,
amit a napvilágnál elfelejtünk.
Finnsburh eposzának eleje s vége,
ma egy-két szórvány vas verssor csupán,
nem morzsolhatták szét a századok.
A fordított betűk az itatóson.
A teknőc a ciszterna fenekén.
Amit sose látni. Az unikornis
másik szarva. A Háromság az Egyben.
A háromszögletű korong. Az illó
pillanat, melyben az éleai
mozdulatlan nyila a célba röppen.
Préselt virág Bécquer két lapja közt.
Az időben megálló órainga.
Odinnak a fába vágott vasa.
A fölvágatlan lapok szövege.
A dübörgő lovasroham Junínnál,
melynek visszhangja mintha furcsa módon
ma is szólna, s része a szövevénynek.
Sarmiento árnya a járdaszélen.
A pásztor-hallotta hang a hegyekben.
A fehérlő csontváz a sivatagban.
A golyó, mely Borges-ősöm megölte.
A tapéta túlsó fele. A dolgok,
amiket csak Berkeley Istene lát.

(Somlyó György fordítása)

On His Blindness

Jorge Luis Borges
On His Blindness

Már méltatlan vagyok a csillagokra,
a mély kékséget átszelő madárra,
e szóhalmazra, mely csak variálja
az ábécét, s mit más szerkeszt sorokba,
a homályos márványra, az alig
kivehető rózsára, a remegve
vibráló vörösarany tömegekre,
melyek elvesztették kontúrjaik,
de nem a homályba hajnalokat
s tengert nyitó Éjre, az Ezeregyre,
sem Walt Whitmanre, aki megnevezte
a teremtményeket a hold alatt,
s a feledés fehér foltjára sem, se
a nem hívott, de remélt szerelemre.

(Imreh András fordítása)

A dolgok

Jorge Luis Borges
A dolgok
LAS COSAS

Aprópénz, kulcskarika, sétapálca,
engedelmes zár és a kései
jegyzetek, miket megtekinteni
már nem marad időm, sakktábla, kártya,
gyűrött ibolya könyvlapok között:
egy feledhetetlen, elfeledett
délután emléke; a tükrözött,
vörösen izzó hajnali egek
csalóka visszfénye. Mennyi dolog -
reszelő, küszöb, atlasz, szeg, kupa,
hallgatag rabszolgák serény hada:
furán titokzatosak és vakok.
Túlélik majd minden földi nyomunk;
észre sem veszik, hogy már nem vagyunk.

(Imreh András fordítása)

Újabb költemény az ajándékokról

Jorge Luis Borges
Újabb költemény az ajándékokról
OTRO POEMA DE LOS DONES

Köszönetet szeretnék mondani
az okok és okozatok isteni labirintusának
a változatos teremtményekért,
melyek benépesítik e különös világot,
az értelemért, mely örökösen
a labirintus térképéről álmodik,
Heléna arcáért és Odüsszeusz kitartásáért,
a szerelemért, amiben úgy látunk másokat,
ahogy az istenség láthatja őket,
a kemény gyémántért és a lágy vizért,
az algebra pontos kristálypalotájáért,
Angelus Silesius misztikus érméiért,
Schopenhauerért,
aki talán ismerte a világ megfejtését,
a tűz lobogásáért,
amit emberfia nem nézhet ősi borzongás nélkül,
a kaobafáért, a cédrusért és a szantálért,
a kenyérért és a sóért,
a rózsa rejtélyéért,
amely színt termel, bár sose látott színt,
1955 néhány napjáért és esteléért,
a durva pásztorért, aki a síkon
terelgeti a barmokat s a hajnalt,
a montevideói reggelért,
a barátság művészetéért,
Szókratész utolsó napjáért,
a szavakért, amiket
két kereszt között
válthattak egy alkonyon,
az Iszlám álmáért, amely ezer és egy
éjszakán át kitartott,
s azért a másik álomért, amely a poklot,
a tisztítótűz tornyait
s a diadalmas mennyeket bejárta,
Swedenborgért,
aki az angyalokkal társalgott London utcáin,
a bennem találkozó
ősi titkos folyamokért,
a nyelvért, amelyet századokkal ezelőtt beszéltem Northumbriában,
a szászok kardjáért és hárfájáért,
a tengerért, ezért a tündöklő pusztaságért,
amely ismeretlen dolgok titkos jegye
s a vikingek sírfelirata,
az angol szavak zenéjéért,
és a német szavak zenéjéért,
az aranyért, mely felragyog a versben,
a tél eposzáért,
egy sose olvasott könyv címéért: Gesta Dei per Francos,
a madárnál ártatlanabb Verlaine-ért,
a kristály prizmáért és a bronz nehezékért,
a tigris csíkjaiért,
San Francisco és Manhattan égbenyúló tornyaiért,
a texasi reggelért,
a sevillaiért, aki az Erkölcsi Levél-t szerezte,
s akinek, óhajtása szerint, nem ismerjük a nevét,
a córdobai Senecáért és Lucanusért,
akik a spanyol nyelv előtt
megírták az egész spanyol irodalmat,
a sakk bizarr geometriájáért,
Zénón teknőcéért és Royce atlaszáért,
az eukaliptuszfa orvosság-szagáért,
a nyelvért, amely bölcsességet tud tettetni,
a felejtésért, amely eltörli vagy megmásítja a múltat,
szokásainkért,
melyek megkettőznek és igazolnak minket, mint a tükör,
a reggelért, amely a kezdet igézetével kecsegtet,
az éjszaka sötétségéért és asztronómiájáért,
a többiek bátorságáért és boldogságáért,
a jázminokban vagy egy régi kardban
hirtelen megérzett hazáért,
Whitmanért és Szent Ferencért, akik már megírták a költeményt,
a tényért, hogy a költészet kimeríthetetlen
és elvegyül a teremtmények összességével
és sosem fog eljutni utolsó soráig
és minden ember számára más,
Frances Haslamért, aki bocsánatot kért fiaitól,
hogy oly sokára hal meg,
az álmot megelőző percekért,
az álomért és a halálért,
ezekért a titkos kincsekért,
a meghitt ajándékokért, amiket nem is említek,
a zenéért, mely az idő titokzatos alakja.

(Somlyó György fordítása)

Egy 1899-es kismesterhez

Jorge Luis Borges
Egy 1899-es kismesterhez
A UN POETA MENOR DE 1899

Hogy maradjon egy verssor délutánra,
amikor a szomorú óra vár ránk,
s neved kapcsolódjon össze a halvány
árnyakkal s az arannyal. Ezt kívántad.
Milyen heves szenvedéllyel csiszoltad
a nap legvégén furcsa verssorod,
amit mindaddig, míg a föld forog,
az alkony furcsa kékje igazolhat.
Hogy sikerült-e, nem is sejthetem,
s azt sem, hogy éltél-e, ködszerű bátyám,
de egyedül vagyok, és azt kívánnám,
hogy könnyű árnyékod most itt legyen
e fáradt szavak alakulatán,
ami talán maga a délután.

(Imreh András fordítása)

Two English Poems

Jorge Luis Borges
Two English Poems

Beatriz Bibiloni Webster de Bullrichnek

I
A hasztalan hajnal egy kihalt utcasarkon talál: túléltem az éjszakát.
Az éjszakák gőgös hullámok, sötétkék, súlyos hullámok, a hordalék minden árnyalatára festve, valószínűtlen és kívánatos dolgokat hordozók.
Az éjszakák szokása: titokzatos ajándékok és visszautasítások, félig-odaadott, félig-visszatartott dolgok, sötét holdudvarú gyönyörök. Így működnek az éjszakák, én mondom neked.
A hullámverés ma éjjel a szokásos rongyokat és szemetet hagyta rám: néhány gyűlölt barátot csevegésre, álomra zenét és keserű hamu füstjét.
Csupa olyasmit, aminek éhes szívem hasznát nem veszi.
A nagy hullám hozott el téged.
Szavak, bármilyen szavak, a nevetésed és te magad, pimaszul és szűntelenül gyönyörű.
Beszélgettünk és te el-felejtetted a szavakat.
A pislogó hajnal városom egyik kihalt utcáján talál.
Elfordult profilod, a nevedet alkotó hangok, nevetésed üteme: ezeket a becses játékokat hagytad rám.
Megforgatom őket ezen a hajnalon, elhagyom, megtalálom; elmondom a kóbor kutyáknak és a kóbor csillagoknak ezen a hajnalon.
Sötét és gazdag életed...
El kell érjelek valahogy, félreteszem a becses játékokat, amiket rámhagytál, rejtett tekinteted, valódi mosolyod kell - magányos, pajkos mosolyod melyet csak hidegtükröd ismer.

II
Mivel tudlak megtartani?
Üres utcákat, reménytelen naplementéket, részeg külvárosok holdjait kínálom neked.
A magányos holdat hosszan bámuló ember keserűségét ajánlom fel neked.
Felajánlom őseimet, halottaimat, a szellemeket, akiket márványban tisztelnek az élők: apám apját, akit Buenos Aires határában öltek meg, tüdejében két golyó, szakállas hulla, tehénbőrbe temették katonái; anyám nagyapját, alig huszonnégy évesen, háromszáz ember élén Peruban - már szellemek nem létező lovakon.
Felajánlom neked könyveim szellemességét, ha van, életem férfiasságát és humorát.
Felajánlom hűségemet hisz hű nem voltam soha.
Felajánlom a magot amit sikerült magamból megmentenem valahogy, a szív lényegét mely szavakkal nem törődik, álmokkal nem üzletel, idő, öröm, balsors nem érintheti.
Felajánlom egy alkonyatkor megpillantott sárga rózsa emlékét, mikor te még meg sem születtél.
Magyarázatokat kínálok magadról, elméleteket magadról, hiteles és meglepő újságokat magadról.
Neked adhatom magányosságomat, sötétségemet, szívem éhét; bizonytalansággal, veszéllyel, bukással próbállak megvesztegetni.

1934

(Tóth Éva fordítása)

sms #6

Varró Dániel
sms #6

hogy mondjam el milyen nagyon szeretlek én ha bakker
nem áll rendelkezésre több csak 160 karakter

sms #4

Varró Dániel
sms #4

itt állok én e kerge hős
kabátom vízlepergetős
a szmájli számra ráfagyott
ha nem szeretsz hát ne szeress
ez itt csak egy teszt sms
hogy nyomkodom tehát vagyok

sms

Varró Dániel
sms

azt írom + most 1 smsbe
hogy beléd vagyok kedvesem esve
vágyak dobálnak partra kivetnek
billentyűzárát oldd ki szivednek

Ó, az Ügyész utcán

Varró Dániel
Ó, az Ügyész utcán

Ó, az Ügyész utcán sétáltunk fölfelé,
ó, akkor egy lámpa arcodat fölfedé,
ó, pír volt az arcon, azon a szép orcán,
ó, e pír átsütött az éccaka morcán.

Jaj nekem, Borbálám, angyalkám, kisfecském,
jaj, tegnap térmértant tanultunk kettecskén,
jaj, a te mértanos lényecskéd megtetszett,
szívem is olyan lett, akár egy kúpmetszet.

Ó, hát hiszen, dejszen, nahiszen, nolámcsak,
érzem, a szerelem finoman pofáncsap,
bánatom bőröndje, szivemnek hordára,
ó, ó, Borbála! Borbála, Borbála, Borbála!

Büfé

Varró Dániel
Büfé

na látod mint e tétován tekergő
üres felét takargató csiga
úgy vergődöm mignonra hullt tepertő
házamra többé nem lelek soha

úgy bőgök érted mint a tej ha kábé
ezer tehénke múja egybeolvad
meg úgy kesergek érted mint a kávé
szivembe szórt horoszkópos cukor vagy

na látod én is így sülök pirosra
mosolynyi szendvicsekre kent husok
te árva szösz napocska csillagocska
belém ragadsz akár a jambusok

betölt a nyár kicsordul és lecsöppen
üvegszilánk az alvadó kecsöpben

"Tanyája sátor..."

Rab Zsuzsa
"Tanyája sátor..."

                    "Igen, kiáltsd ezt: gyáva az, ki boldog,
                    kis gyáva sunnyogó, mindent bezár...

                    ...de a boldogtalan tanyája sátor,
                    zászlója felleg; ő, csak ő a bátor
                    s a jó; csak a boldogtalan a hős."
                                                                    Kosztolányi

Amikor a falak megtántorodnak
körülötted,
amikor sejtjeiddel ragasztott házad
repeszei röpülnek -
ne félj.
Akkor sátorba költözz,
a mindenkit szivedbe-szívó,
adakozó magány
fűpadlós, szélfalú sátorába.
Ott megtalálnak
kóbor kutyák és kóbor emberek,
és még az erősek is megkeresnek,
és úgy osztódol millió felé,
hogy egyre több maradsz magadnak.
Ne félj.

Az én nyitott, üres kezem
már semmit sem kuporgat.
Nincs semmi
rakott falakkal elzárni-valóm.
Ezért én már egyedül nem leszek
soha.

Ázsia kapujában,
éjjel, egy kis váróteremben,
üzbég parasztok telepedtek
szélfalú sátram alá.
Gyufa-játékra tanitottam őket,
és még bagót is rágtunk,
és telerakták minden zsebemet
aszalt barackkal.
Elkeseregte egy öreg:
- Meghalt egy fiam.
Hét fiam volna, ha most élne, hét.
Imádkozz érte, lányom!
"Az embereket te meg hagyod halni" -
ezt mondtam el fiadért,
öreg mohamedán.

És így bucsúztak:
- Régóta ismerünk!

Én már egyedül nem leszek
soha.

Te meg, ha házban laknál,
védett falak között,
próbáld meg valami módon
néha sátorrá nyitni a házad.

Kívüled élek

Rab Zsuzsa
Kívüled élek

Órák, napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem, hogy megláthassalak.
Gyönyörű arcod tanulom
utcán, sinek között, örök életveszélyben,
nem-tudom-hova tartó villamosokon.

Kívüled élek,
olyan bátran, hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
De nem is ismersz.

Én vagyok az,
aki meg tudom szelidíteni
szemöldököd egymást-maró kigyóit,
aki nem félek, hogy összezuzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbirkózom egyszer
iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettős rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak.
Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.

Érted-e még az egyszerű beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek.
Aztán visszaadom.

Kívüled élek,
ilyen siralmas-bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.

Erdő mélyén

Bede Anna
Erdő mélyén

Szép a mi otthonunk,
   a szerelem bejárhatatlan birodalma.
Szőnyegeink
   remegő virágszirmok, gombák gomolygó szövevénye,
függönyeink
   zöld zuhatagok, illatot ziháló lombok,
ha fölém hajolsz
   elsötétül a csavart, harmatos indák palotakupolája,
ha fölém hajolsz
   éjszinű nap veszejtő mosolya süt szemeidből,
karjaid
   aranyágak, törzsed holdsütéses országútját koszorúzók,
sóhajaid
   továbbremegnek pókháló-húrokon a tengerekig,
hozzák-viszik
   a teremtés ritmusát, az ítélet hasító harsogását.
Ugye jó nekünk itt,
   derékaljunk gyökértörte gyep, csiganyálas avar,
hangyák, pókok, gyíkocskák
   nyájasan nyüzsögnek ájulás-nyügözte tagjaink körül,
testvéreink ők:
   nem nézik bűnnek a kiolthatatlan szerelem áldozatát,
csak embereknek
   riasztó a szépség, mely az irigy szabályok jármait lerázta.
Ó erdő, erdő,
   betyárok, remeték, hontalanok örök menedéke!
Ó szelíd tövises bozót!
   Emberszemektől sebzetten csavargunk benned mi ketten.
Csak nevetünk,
   ha vihar ostoraitól felüvöltenek a szuronyos felhő-hadak
s felbőgnek a völgyek...
   De a házak ereszeihez érve elhal a nevetésünk.