Vég és kezdet

Wisława Szymborska
Vég és kezdet

Minden háború után
valakinek ki kell takarítani.
Mert magától nem lesz
semmiféle rend sem.

Valakinek le kell tolni a romokat
az út szélére,
hogy elmehessenek
a hullákkal megrakott kocsik.

Valakinek el kell merülnie
iszapban és hamuban
kanapék rugóiban,
üvegszilánkokban
és véres rongyokban.

Valakinek ide kell vonszolni egy gerendát
hogy megtámassza a falat,
valakinek ablakot üvegezni
és ajtót rakni a sarokvasakba.

Fotogénnek éppen nem mondható
és évek kellenek hozzá.
A kamerák már elmentek
egy másik háborúba.

Helyre kell a hidakat
és újjá az állomásokat.
A sok feltűrögetésben
elrongyolódnak a ruhaujjak.

Valaki seprűvel a kezében
még emlegeti milyen volt akkor.
Valaki tiszta fejjel
bólogatva hallgatja.
De körülöttük már
egyre többen lesznek,
akiket ez untatni fog.

Valaki talán még
kiássa a bokorból
a rozsdás érveket
és áthordja őket a szemétdombra.

Azoknak, kik tudták
hogy miről volt itt szó,
át kell adni helyüket azoknak,
akik keveset tudnak.
És a kevésnél is kevesebbet.
És végül annyit, mint a semmi.

A fűben, mely benőtt
okot és okozatot,
valakinek heverészni kell,
kalásszal a szájában,
a felhőket bámulva.

(Reiman Judit fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

Van, aki szereti a verset

Wisława Szymborska
Van, aki szereti a verset

Van, aki -
vagyis nem mindenki.
S e mindenkiből inkább kevesebben mint többen.
Nem számítva az iskolákat, ahol muszáj,
és magukat a poétákat,
ezerből ketten ha maradnak.

Szeretik -
de szeretik a húslevest is finommetélttel,
szeretik a bókot és az égszínkéket,
szeretik a jó öreg sálat,
szeretik a maguk útját járni,
szeretik a kutyát simogatni.

A verset -
de mi az, hogy vers.
Jó néhány ingatag válasz
született már erre a kérdésre.
Én meg nem tudom, nem tudom és ebbe kapaszkodom
mint megváltó szalmaszálba.

(Reiman Judit fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

Az ég

Wisława Szymborska
Az ég

Ezzel kellett kezdeni: az ég.
Párkány, keret és üveg nélküli ablak.
Nyílás és kívüle semmi,
de sarkig kitárva.

Nem kell derült éjszakára várnom,
se fejem fölemelnem,
hogy lássam az eget.
Az ég itt van mögöttem, a kezem ügyében, a szemhéjamon.
Szorosan beburkol,
fenntart.

A legmagasabb hegyek
sincsenek közelebb az éghez,
mint a legmélyebb völgyek.
Sehol sincs több belőle,
mint másutt.
Egy felhőre éppoly kíméletlenül
nehezül, mint egy sírra.
A vakond éppúgy égi lény,
mint a tárt szárnnyal lebegő bagoly.
A kútba hulló dolgok
égből égbe hullnak.

Porló, folyékony, sziklás,
lángbaborult és illó
égi terek, az ég morzsái,
fuvallatai és asztagai.

Ég mindenütt,
még a bőr alatti sötétben is.
Eget eszem, eget ürítek.
Kelepce vagyok a kelepcében,
lakott lakó,
birtokba vett birtokbavétel,
kérdésre felelő kérdés.

Eget és földet különválasztva
helytelen módon
gondolkodom az egészről.
Így épp csak átélhetem,
és közelebbi címen,
gyorsabban megtalálhat,
ha keres valaki.
Ismertetőjelem
rajongás és csömör.

(Csordás Gábor fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

Csodák vására

Wisława Szymborska
Csodák vására

Egyszerű csoda:
hogy sok egyszerű csoda van.

Megszokott csoda:
az éjszaka csendjében
láthatatlan kutyák csaholnak.

Egy csoda a sok közül:
egy lenge, kicsi felhő
képes eltakarni a nagy és nehéz holdat.

Több csoda egyszerre:
égerfa tükröződik a vízen,
sőt balfelé esik a jobboldala,
sőt koronájával lefelé nő,
és egyáltalán nem ér feneket,
pedig sekély a víz.

Mindennapi csoda:
gyenge és közepes erősségű szél,
vihar esetén heves széllökések.

Kézenfekvő csoda:
a tehenek tehenek.

Még egy, ez se rosszabb:
épp ez a gyümölcsös
éppen ebből a magból.

Csoda frakk és cilinder nélkül:
szétröppenő fehér galambraj.

Csoda, hisz mi lenne más:
a nap ma három óra tizennégykor felkelt,
és tizenkettő nulla egykor lenyugszik.

Csoda, ami a kelleténél kevésbé lep meg:
hogy ujjaink száma tényleg kevesebb hatnál,
négynél viszont több.

Csoda, ami majd kiszúrja a szemünket:
a mindenütt jelenvaló világ.

Ráadás csoda, aminthogy ráadás minden:
az elképzelhetetlen
elképzelhető.

(Csordás Gábor fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

Ruhák

Wisława Szymborska
Ruhák

Leveted, levetjük, levetitek
a köpenyeket, kosztümöket, zakókat, blúzokat,
a gyapjút, a pamutot, a kevertszálasat,
a szoknyákat, nadrágokat, zoknikat, fehérneműt,
meghajtogatva, felakasztva, széktámlákra,
spanyolfalak szárnyaira dobva,
egyelőre, szól az orvos, semmi komoly,
öltözzön fel, pihenjen, utazzon,
szükség esetén, lefekvés előtt, evés után szedje,
jelentkezzen negyedév múlva, év, másfél év múlva,
látod, és te azt hitted, és mi féltünk,
ti pedig feltételeztétek, ő meg gyanította,
ideje megkötni, begombolni, még reszkető kezünkbe
venni a cipőfűzőket, kapcsokat, cipzárakat, csatokat,
öveket, gombokat, nyakkendőket, gallérokat,
és kihúzni a ruhaujjakból, táskákból, zsebekből
a pettyes, csíkos, virágmintás, kockás, a hasznosságát
oly hirtelenül visszanyert, gyűrött sálat.

(Csajka Gábor Cyprian fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

Hagyma

Wisława Szymborska
Hagyma

A hagyma az egész más.
Neki nincs belseje.
Ő ízig-vérig hagyma,
a hagymaság teteje.
Kívülről hagymaforma,
velejéig hagymányi:
ha magába néz, nem fog
semmi ijesztőt találni.

Mibennünk idegenség,
alig bőrlepte vadság,
intern inferno rejlik,
anatómia grasszál;
a hagyma bent is hagyma,
csavaros zsigerű,
sokszoros meztelenség,
legmélyig önszerű.

Vitathatatlan lét ő,
sikeres mű a hagyma,
a nagyobbnak a kisebb,
csökkenő a tartalma;
elsőben második, majd
harmadik, negyedik van,
centripetális kvintett,
kórusba álló visszhang.

A hagymánál ékesebb hast
nem látott a világ.
Ön-dicsőségére körül-
glóriázza magát.
Bennünk: idegek, nyálkák,
zsírok és rejtelmesség,
s nekünk nem adatott meg
a hülye tökéletesség.

(Kerényi Grácia fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

Zsoltár

Wisława Szymborska
Zsoltár

Ó, mily hézagosak az emberi határok!
Hogy felhők úsznak át büntetlen fölöttünk,
hogy sivatag pora száll országról országra,
hogy hegyi kövecskék szöknek mások
birtokára, hetyke pattogással!

Vagy vegyem sorra a madarakat, amint szállnak,
vagy éppen megülnek a leeresztett sorompón?
Ha csak egy veréb is - a farka már határt sért,
noha a csőre még itt honos. S ráadásul - még forgolódik is!

A számtalan rovar közül vegyük csak a hangyát,
mely a határőr bal s jobb bakancsa közt
a honnan hová kérdésre - nem érzi a válasz kényszerét.

Ah, csak tisztán látni ezt az egész zűrzavart,
egyszerre minden kontinensen!
Hisz nem a túlparti fagyal az, mely átcsempészi
a folyón a százezredik levélkét?
S ki sérti szemtelenül hosszú karjaival a felségvizek
szent övezeteit, ha nem a tintahal?

Hát beszélhetünk-e egyáltalán bármiféle rendről,
ha még a csillagokat se tologathatjuk széjjel,
hogy tudjuk végre, melyik kinek ragyog?

Na és a ködök rendbontó gomolygása!
S a mindenfelé szerteporzó sztyeppe,
de mintha nem volna szétszabdalva ez se!
S a cinkos léghullámokkal terjedő hangok:
a párját hívó madáré s a sokatmondó vízcsobogásé!

Csak az idegen igazán, ami emberi.
A többi tarka erdő, titkos őserő s szél.

(Csajka Gábor Cyprian fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

Allegro ma non troppo

Wisława Szymborska
Allegro ma non troppo

Szép vagy - mondom az életnek -
gazdagabb nem is lehetnél,
kuruttyolóbb, fülemülébb,
hangyával s magokkal teltebb.

Igyekszem kedvében járni,
hízelgőn szemébe nézni.
Előre köszönök mindig,
alázatos, jámbor arccal.

Útját állom egyszer balról,
útját állom másszor jobbról,
repesek a csodálattól,
térdre hullok bámulattól.

Milyen réti ez a szöcske!
be erdei ez a málna!
ezt soha nem hittem volna
hogyha nem jövök világra!

Nincsen - mondom az életnek -
téged mihez hasonlítnom.
Nem csinált más jobb, se rosszabb
fenyőtobozt rajtad kívül.

Dicsérem bőkezűségét,
s milyen ügyes! találékony!
talpraesett! - s ráadásul
bűvös-bájos-boszorkányos.

Csak valahogy meg ne sértsem,
csak ne lobbanjon haragra.
Már vagy jó százezer éve
ugrándozom itt kacagva.

Tépem szirmait, cibálom:
megállt? meghallotta volna?
Egyetlenegy pillanatra
végcélját feledte volna?

(Gömöri György fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

Felfedezés

Wisława Szymborska
Felfedezés

Hiszek a nagy felfedezésben.
Hiszek az emberben, aki felfedez.
Hiszek az ember rémületében, aki felfedez.

Hiszek az elsápadásában,
szédülésében, ajkán a jeges verítékben.

Hiszek jegyzetei elégetésében,
hamuvá égetésében,
könyörtelen elégetésében.

Hiszek a számok szétszórásában,
könyörtelen szétszórásában.

Hiszek az ember sietségében,
mozdulatai pontosságában,
kikényszerítetlen akaratában.

Hiszek a táblák széttörésében,
az oldatok kiöntésében,
a sugárzás kioltásában.

Állítom, hogy ez így lesz,
és hogy nem lesz túl késő,
és a dolog tanúk távollétében megy majd végbe.

Nem tudja meg senki, ebben biztos vagyok,
sem a feleség, sem a fal,
még a madár sem, mert tüstént kidalolná.

Hiszek a nekiveselkedett kézben,
hiszek a kettétört karrierben,
hiszek a sok esztendő eltékozolt munkájában.
Hiszek a sírba vitt titokban.

E szavaim a szabályok fölött lebegnek.
Semmiféle példában nem keresek támaszt.
Hitem erős, vak és teljesen alaptalan.

(Szokolay Károly fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

Minden eshetőség

Wisława Szymborska
Minden eshetőség

Megtörténhetett.
Meg kellett történnie.
Megtörtént korábban. Később.
Közelebb. Távolabb.
Megtörtént mással.

Megmenekültél, mert az első voltál.
Megmenekültél, mert az utolsó voltál.
Mert csak te. Mert a többiek.
Mert balról. Mert jobbról.
Mert esett. Mert árnyék esett rád.
Mert sütött a nap.

Szerencsére volt ott egy erdő.
Szerencsére nem voltak fák.
Szerencsére egy sín, egy horog, egy gerenda, a fék,
az ablaktok, a kanyar, egy milliméter, egy másodperc.
Szerencsére a fejsze úszott a vízen.

Következtében, miáltal, dacára, ellenére.
Mi lett volna, ha a kezed, a lábad
egy lépésre, egy hajszálnyira
a körülmények szerencsés egybeesésétől.

Hát megjöttél? Egyenest a még nyitott pillanatból?
A háló egylikú volt, s te azon keresztül?
Elámulva és elnémulva fogadlak.
Figyelj csak,
milyen szaporán ver bennem a szíved.

(Csordás Gábor fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

Álom

Wisława Szymborska
Álom

Én elesettem, elporladottam, földem.
Fényképen megőrzött alakját felöltve:
arcán lombárnyékkal, tengeri kagylóval kezében
álmom felé tart.

Sohanapján ellobbant éjszakákon,
mindörökre egymásra nyíló üres tereken,
hétszer hétszer hét csöndön át közeledik.

Megjelenik szemhéjam belső oldalán,
ez az egyetlen világ, mely nyitva előtte.
Golyóval átvert szíve lüktet.
Hajából kilobban az első szélroham.

Létezni kezd a mező közöttünk.
Ég száll fölé felhőkkel, madarakkal,
a láthatáron hegyek fakadnak hangtalanul,
s elindul egy folyó megkeresni a tengert.

Olyan messzire látni már, olyan messzire,
hogy egyszerre van nappal és éjszaka,
és összefolynak mind az évszakok.

Négy negyedét legyezőként szétteríti a hold,
hópelyhek és pillangók együtt kavarognak,
és hull a gyümölcs a virágzó fáról.

Közeledünk egymáshoz. Talán könnyezünk,
talán mosolygunk. Még egy lépés,
és tengeri kagylódban meghalljuk együtt,
hogy morajlik ezer zenekar,
hogy zúg nászindulónk.

(Csordás Gábor fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

[Túl közel vagyok...]

Wisława Szymborska
[Túl közel vagyok...]

Túl közel vagyok, nem álmodhat rólam.
Nem lebegek fölötte, nem bújok
gyökerek alá. Túl közel vagyok.
Nem én éneklek hálóban a hallal.
Nem az én ujjamról gurul a gyűrű.
Túl közel vagyok. Segélykiáltásom
nélkül ég le a nagy ház. Túl közel,
nem kondulhat a harang hajamon.
Túl közel, vendégként nem léphetek be,
nem nyílnak szét előttem a falak.
Még egyszer nem halok meg olyan könnyen,
annyira testen-kívül, öntudatlan,
mint egykor az ő álmában. Közel,
túl közel. Hallom szisszenését
és látom e szó csilló pikkelyét,
ölelésébe merevülve. Alszik,
s e pillanatban az egyoroszlános vándorcirkusz
egyszer látott jegyszedőnője jobban
hozzáférhet, mint én, ki mellette
fekszem. Amazé most a rőtfüves völgy,
azúrkék éggel, a havas hegyek közt.
Én közel vagyok, túl közel: hiába,
nem pottyanhatok az égből elébe.
Kiáltásom csak fölébresztheti.
Én szegény, önnön alakomra szűkült!
Pedig voltam nyírfa, és gyík is voltam,
s kiléptem korokból és atlaszokból
színt játszó bőrrel. És megadatott,
hogy eltűnhettem bámuló szeme
elől: kegyelmek kegyelme! Közel,
túl közel vagyok, nem álmodhat rólam.
Alvó feje alól karom kihúzom,
zsibbadt: gombostűk raja zsibong benne.
Mindegyik tűfejen számlálnivaló
letaszított angyalok ülnek.

(Kerényi Grácia fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

Előhang egy komédiához

Wisława Szymborska
Előhang egy komédiához

    Üveghegedűt csinált magának, mert látni akarta a muzsikát. Fölvonszolta a bárkát a hegy tetejére, és várta, mikor emelkedik odáig a tenger. Éjszakánként a menetrendet böngészte; a végállomások könnyekig meghatották. Szekfűt termesztett, gével. Verset írt arról, hogy nő a haj, meg egy másikat, ugyanarról. Elrontotta a toronyórát, hogy egyszer és mindenkorra megállítsa a lombhullást. A metélőhagyma cserepéből akart kiásni egy várost. Mosolyogva járkál, talpán a Földdel, olyan bizonytalanul, ahogy kétszer kettő kettő, boldogan. Amikor megmondták neki, hogy egyáltalán nem is létezik, nem halhatott meg bánatában - kénytelen volt tehát megszületni. Már éldegél valahol, pislog és cseperedik. A legjobbkor! Épp idejében! Szerelmetes Nagyasszonyunknak, az Édes-Megfontolt Masinának illedelmes mulatságaihoz és ártatlan játékaihoz hamar szüksége lehet egy bolondra.

(Csordás Gábor fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

Az árnyék

Wisława Szymborska
Az árnyék

Árnyékom királynő bolondja.
Ha székéről felkel az úrnő,
a falon borzasan fölé nő,
s a gerendát veri a kontya.

Fájhat neki a maga módján,
abban a két dimenzióban.
Nincs része nálam semmi jóban,
örömmel adna túl a posztján.

A királynő kinéz, s bolondja
már zuhan fejjel lefele.
Bármit csinálunk, kettőnk gondja,
de övé a nagyobb fele.

Arcátlansága és a pátosz
enyém, a bohó csak utánoz,
és kisegít, ha nincs erőm
a koronához, a palásthoz.

Ah, így könnyű lesz majd a vállam
és fejem elfordítanom
király, mikor majd elbúcsúzunk
király, a pályaudvaron.

És a bolond hűségesen
ott fekszik majd a síneken.

(Csordás Gábor fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

Apróhirdetések

Wisława Szymborska
Apróhirdetések

AKI TUDJA, a részvét hova lett
(a szív képzelőereje)
- az mondja meg! az mondja meg!
Kántáljon, míg be nem reked,
gárgyultan táncoljon, forogjon
egy ványadt nyír körül, mely folyton
elfojtott sírástól remeg.

MEGTANÍTOM hallgatni
minden nyelven
a csillagos égboltot,
a sinanthropus állkapcsát,
a szöcske szökdelését,
az újszülött körmét,
a planktont,
a hópihét
szemléltető módszeremmel.

FELÚJÍTOM a szerelmet.
Figyelem! Csak nálam!
Önök múlt nyári fűben
nyakig napsugárban
úsznak, s a szél viháncol
(aki a nyáron
bolondozott hajukkal).
Jelige: Álom.

JELENTKEZZEN az a személy,
aki a menhelyeken haldokló
öregeket megsiratná. Kérjük
a pályázó anyakönyvi kivonatát
és írásos beadványát
mellőzze. Minden iratot
külön értesítés nélkül
összetépünk.

HIÁBA ÍGÉRTE a férjem:
attól, hogy kutyaugatást hall,
s hogy énekszó vegyül a téren
tarkálló tömeg zsivajával,
már éjbe, csöndbe fúlva nem kell
egyedül lennie soha -
én kárpótlást nem adhatok.
Nappal özvegye, Éjszaka.

(Csordás Gábor fordítása)

In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)

Búvár

Tóth Krisztina
Búvár

Szerelmünk légszomj volt.
Hogyha beszéltünk, buborékok
táncoltak csak a szemünk előtt.
Ha nagy ritkán mégis kijöttél
velem a felszínre, túl nehéz
voltam, mint búvárpalack
a szárazföldön. Én is
idétlennek láttalak így
a békatalpban. Akkor meg
mit akartál? Mit láttál
ott a mélyben, mondd, mi úszott
ott a hátam mögött?

In: Világadapter (Magvető, 2016)

Munkadal

Tóth Krisztina
Munkadal

Lakik a szívben egy csillagász,
fekete ernyője az égbolt:
molyette lyukain az égbe látsz,
ábrákat pöttyöz rá a kék Hold.

Lakik a szívben egy buszsofőr,
nem visz utast, az erdőben megáll,
rádiót hallgat, a kormányra dől,
fényszórózik és éjfélkor leszáll.

Lakik a szívben egy orvos is,
de a nyakában csúzli van csak.
Minek ide egy orvos is?
Köpenyben dől a kamrafalnak.

Lakik a szívben egy szív, igen.
Aranyhalforma, ritka példány,
síkosan vergődik a felszínen,
vizet dalol és néha vért hány.

In: Világadapter (Magvető, 2016)

Dal a titkos életről

Tóth Krisztina
Dal a titkos életről

Titkos életem parkoló autók között suhanó macska,
árnyék a tűzfalon, emlék, a sarkánál beszakadva,

Titkos életemet virrasztó szaruhártyádon élem,
felkarcolt szemeidet hunyd egyszer rám egészen,

Titkos életem visszhangos, üres szoba a fejben,
ablakán kihajolva egyszer feketét énekeltem,

Titkos életem galambtetemtől bűzlő, beroskadt háztető,
sápadt ruha az égen, a halál egyszer majd belenő,

Titkos életem repedés, ami túlfut az élő arcon,
út az idő mögé, egy hely, ahol nem haragszom,

Titkos életem állomás, amelyen a vonat átrobog,
csönd lesz és vaksötét, amire tízig számolok,

Titkos életem néhány beszkennelt pillanat,
gyűrött oldal, ami egy elveszett füzetből itt maradt,

Titkos életem hiányos, örökre érthetetlen,
fakuló arcaimmal te olvass össze engem,

Titkos életem teliszemetelt, sárga töltés,
testben utazó vágy és földi tereken időtöltés,

Titkos életemet, hogy titkos legyen, mindig bezárom,
hajnalban ajtaján ököllel dörömböl az álom,

Titkos életemet eltelni látod éppen,
felkarcolt szemeidet hunyd egyszer rám egészen,

Titkos életemet, hogy éljen, kitaláltam,
égeti villanyát abban a messzi-messzi házban.

In: Világadapter (Magvető, 2016)

Futamidő

Tóth Krisztina
Futamidő

Mindenki elment, ez van a papíron,
ezt a halott sort mantrázom percek óta.
Nem olyan jó sor, kár is volt leírnom.
Valami perceg. Zavar a villanyóra.
Soha nincs csend. Mobilozik egy szomszéd,
különös szavakat kiabál át a versbe.
Megtérülés, futamidő meg konkrét
elképzelés. Várom, hogy végre befejezze.
Egy fantommal vitatkozik ott lent, a járdán
az időről: hogy ez így lehetetlen.
Ha hagyná, idebent ugyanezt csinálnám,
az időről beszélnék itt, a versben.
Felállok, kihajolok, hogy lássam.
Éjjel vihar volt, most is vizes a járda.
Kering bennem a mondat, de az áram
útját valami váratlanul elállja.

A ház melletti sávon, ott a bokrok
aljában egy hosszúkás, érthetetlen
növény virít. Megyek, visszaülök a sorhoz,
de nem hagy nyugodni, hogy észrevettem.
Futamidő. Elfut egy újabb óra,
mi ez a mondat, istenem, hol a vége,
felállok, lesétálok a parkolóba,
és behajolok a bokrok tövébe.
Egy horpadt fejű sellőbarbit találok
farkuszonnyal a földbe szorulva.
Úgy integet, mintha valami átkot
kéne feloldanom, hogy ússzon újra.
Mit keres itt? A vihar elsodorta,
vagy valaki az éjjel elvesztette?
Állok a kocsik között meghajolva,
bámul a sáros barbi a szemembe.

Mit csináljak most, mit csináljak,
mikor lesz az, hogy végre csend lesz?!
Lehet, hogy fentről most is látnak?
Mi közöm lett ehhez a furcsa perchez?
Húzzam-e ki, hogy innentől minden este
földet sírjon, mert már hiába mossuk,
fektessem zsebkendőbe, fűtőtestre,
hogy végül majd mi is szemétre dobjuk?
Vagy hagyjam itt, hogy éjjelente nőjön,
mint egy mutáns, ijesztő, szőke répa,
hogy rázza majd haját zúgó jövőnkön
állva bosszút, homokkal hintve még a
távoli napokat is, hogy folyton lássam,
ahogy sorsába döfve integet lent?
Nézek papucsban és nyitott kabátban,
mindenki elment, ez van, mindenki elment.

In: Világadapter (Magvető, 2016)

Idő, idő, idő

Tóth Krisztina
Idő, idő, idő

                                        Scherter Juditnak

Gyerekkoromban egyik rokonunknál,
a megözvegyült, flanelinges erdész
szűk lakásában, az ormótlan bútorok közt
magasodott egy kinyitható ajtajú állóóra.
Tele volt belső rekeszekkel,
amitől titokzatosnak, céltalannak
tűnt, akárcsak osztálytársamék udvarán
az üres galambdúc.
Állóóra, mondták a felnőttek komoly arccal,
és mivel évek óta nem járt, azt hittem, méltóságát
a mozdulatlan mutatók adják. Szüleimnek
karórájuk volt, idejük soha.
Vágyni kezdtem távoli időmbe, odaátra,
ahol majd lesz saját
állóórám, amelynek mutatóihoz
nem nyúlhat senki más.

Ne húzd az időt - figyelmeztettek mindig induláskor.
Unatkoztam. Egy vadászalbumot nézegettem a földön,
nyulak és őzek tágra nyílt szemét.
Húzni az időt nem olyan egyszerű.
Évek telnek, míg megtanulod, hogy kell
becserkészni és mögéje kerülni.
Húzom az időt, át az életem
árnyas rengetegén: a lába összekötve,
húzom magam után, elejtve vonszolom,
mint egy szánkót, a holt időt.
Kérdezik: mi az a zsinór ott a képen?
Mi van a kötél végén, ami túllóg
a láthatón? Semmi, válaszolom,
és néha azt is megkérdik, ki az, aki húzza.
Az én vagyok, felelem ilyenkor,
én vagyok öregen.

Ki ne fuss az időből - mondogatták,
nem lesz nyelvvizsgád, házad, gyereked,
lekésed az utolsó buszt, a legnagyobb szerelmet,
nem lehetsz balett-táncos, nem lehetsz fiatal anya,
öreg anya se lehetsz, nem szaladhatsz
mezítláb ennyi ember közt át az életeden,
nézz a lábadra, már megint az a
gyerekkori szandál van rajtad, lóg a csatja,
szaladj gyorsan a többiek után!
Futottam, mint a nyulak, mint az őzek,
tágra nyílt szemmel, lüktető
bordákkal, émelyegve, álmodott és
váltott cipőkben, folyton lemaradva,
botladozva a kép sarka felé,
aztán felnéztem, már sötét volt,
és az időből egyszer csak kiértem.

In: Világadapter (Magvető, 2016)

Zápor

Tóth Krisztina
Zápor

Gyerekkoromban
aszfaltkrétával írtam az útra.
Azt hittem, látni lehet majd
az űrből is azt a mondatot.
Aztán néztük a tizedikről
az esőt. Nem baj - mondta a Móni,
legközelebb majd odafestjük.
Elfelejtettem, mit akartam
üzenni akkor. Már csak a
zápor szeretnék lenni.
Az a zápor,
abban a régi pillanatban,
ahogy a betonra ér és színesen
visszafröccsen.

In: Világadapter (Magvető, 2016)

Memóriakártya

Tóth Krisztina
Memóriakártya

                         Czigány Zoltánnak

Jaj, régi telek, hová lettetek?
És barátaim, kik hóvá lettetek,
és széllé már, fütyülve dátumokra:
visszaemlékszem hangotokra.

Halott nevek a mobilomban,
egyre többen: már hallhatatlanok,
de a jegyzékben számuk ott van,
ameddig én még itt vagyok.

Tíz vagy húsz éve merre jártam
ezen az estén? Hánykor sötétedett?
Kire várhattam átázott kabátban,
és aki nem jött, az most hol lehet?

Milyen ruhában és vajon hol
álltam pohárral éjféltájban,
tettem-e fogadalmat akkor,
és teljesült-e, mire vágytam?

Azok az arcok hova lettek?
Mint városban a foghíjtelkek,
feltünedeznek a hiányok:
két pillanat közt rájuk látok.

Az antennák és hófogók között
visszanézek egy másik évbe,
és nem tudom, ki ott jár távolodva,
abból az évből visszanéz-e.

Lemerül lassan ez az év is,
de bennünk mentve minden emlék,
halottak hívnak és élők üzennek,
a PIN-kód: kettő, nulla, egy, négy.

In: Világadapter (Magvető, 2016)

kérdezed hogy

Parti Nagy Lajos
kérdezed hogy

kérdezed hogy
velem mit kezdj
szeresd belém egy liftedet
minden reggel csilingeljen
hogy hozzádig emelkedjem
jövet-menet
túlságosan kicsiny vagyok
lépcsőidhez

In: Létbüfé (Magvető, 2017)

mosson az eső

Parti Nagy Lajos
mosson az eső

mosson az eső
össze bennünket
kis szennyesünket
tarka szivünket
kívül-belül
s jöjjön a várvány
aminél nem több
se érc se semmi
aranyágon ül
furulyáján

In: Létbüfé (Magvető, 2017)

itt van az ősz itt van ujjé

Parti Nagy Lajos
itt van az ősz itt van ujjé

itt van az ősz itt van ujjé
s szép mint mindig énekem
Isten tudja hogy mivégből
jövök haza a büféből
s húzgálom a zörgő avarban
mint kiskocsit az életem

In: Létbüfé (Magvető, 2017)

mint nescaféban kiskanál

Parti Nagy Lajos
mint nescaféban kiskanál

mint nescaféban kiskanál
ha megkoccantanál
az éled szépen hidegen
átütné forró üvegem
nem mondom lenne büntetés
Landang Irénke kiabálna
föltunkolná a vérem és
tenyérrel leszedálna

In: Létbüfé (Magvető, 2017)

hol vagytok ti

Parti Nagy Lajos
hol vagytok ti

hol vagytok ti
összes művek
bőrbekötvék
vastagok
rőt avarban
őszes művak
görbehájan
baktatok
hol vagytok
ti bősz szikéim
húsbavágton
rágnokom
nyúlszigetkék
őszikéim
mindmegannyi
húrrokon

In: Létbüfé (Magvető, 2017)

ölelő karom árván

Parti Nagy Lajos
ölelő karom árván

ölelő karom árván
nyitásra várván
emelgetem kitárván
csak el ne repüljek
mert akkor ha jövel
pont nem leszek sehol
illetőleg távol
ezért egyik kezemmel
megfogom a büférácsot
a másik csak repkedgessen
szépen nehogy
úgy tűnhessen
mintha rá-rálegyintek
szerelmetes kedvesemre
pláne lófaszt intek
amit nehogy zokon venne
s dafke ki se nyitna
óh be nehéz várni

In: Létbüfé (Magvető, 2017)

halk hangon sírdogálnak a szelek

Parti Nagy Lajos
halk hangon sírdogálnak a szelek

halk hangon sírdogálnak a szelek
mint eltévedt és meghökkent fiúcskák
rőt ékszerboltjuk zörgetik a csókák
a kórházkertben melyet átszelek
az őszológián az jött divatba
hogy bizonyos tréfás délutánon
kigurítják a flatuárt a napra
melynek fülig alá kell állnom
következtében elgondolhaton
hogy mit művelnek bennem a szelek
a seprűhordta belső udvaron
repülnék ám a sorsom visszanyom
téged szabadság eleresztelek
zavarva lelkem bomló luftbalon

In: Létbüfé (Magvető, 2017)

szitáló dämmerung

Parti Nagy Lajos
szitáló dämmerung

szitáló dämmerung
e kerti tar böröndben
az ember elmereng
szép szabadtéri röntgen
a vasra szól az Isten
helyezzem rá az állam
és ne idegesítsem
s beteglap van-e nálam
s bár bennszakad a lég
én pizsamátalan
szólok beh szép vagy ég
s te föld beh szép alant
stb. mind ti csontok
élek sőt colát bontok

In: Létbüfé (Magvető, 2017)

a sorsom mint a nyers frottír

Parti Nagy Lajos
a sorsom mint a nyers frottír

a sorsom mint a nyers frottír
e testet úgy dörzsölte le
akárha lángot gyújt vele
s már-már lobogva
kötötte bogra
kucorgok fekete papír

In: Létbüfé (Magvető, 2017)

avaromba beletörődve

Parti Nagy Lajos
avaromba beletörődve

avaromba beletörődve
az meg belém nyirkocska koffer
hol száraz szívem fölle üt-ver
egyengetem az őszt az őszre
az élet jön-megy mint a gólya
de az én pakkom költözetlen
de púpom s szárnyam öltözetlen
felszabdalta az ősz ollója
befűz megint az obligát bú
legkisebb fokomon is átbú
rám tevegel
s én tarlok ott mint kerti bábu
aki a farszín holdra bámul
lengő tekel

In: Létbüfé (Magvető, 2017)

Szeretek várni rád

Gergely Ágnes
Szeretek várni rád

Eső kering az utcán, s idebent
a lámpa körül gyűrűzik a csend,
ahogy ülök és várlak.
Nincs más világ: magamba búvom el.
Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell,
ilyenkor óriás vagyok,
aki elég magának,
lebegek fönn, a csont-palack felett
és az sem érdekel,
hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.

Ülök és várlak.
Mióta várok így?

Emlékszem, meggyűltek az évek,
feltornyosult a megvárattatás,
közben mosoly fürösztgetett, közelség,
jószó, szívesség és kézfogás,
lassanként gyanús lettem önmagamnak
s előrebukván a jövő felé
(hogy ki jön még és ki az, aki nem jön)
belémfagyott a maradék lehellet
és meggyűlöltem, akit várni kellett –

és most eszméletem hideg falára
kikönyökölve nézek innét,
s mint az igazi boldogok,
a tétovázó ifjúságra
s a lépteidre gondolok.

Te vagy bennem a bizonyosság,
az önvédelem és a gőg,
a különbség, az azonosság,
a fejtartás mások előtt.
Ha jössz, a padló is megéled,
körvonalat kap a világ,
a tárgyak előrefeszülnek,
türelmük szétveti az ajtót,
lebiccenő fejem fölött
a lámpa lélegző virág,
jaj, nézd, hogy szeretek,
szeretek várni rád,

nézd, én, az egykori csavargó,
hogy ülök itt, nyugalmi lázban,
e mozdulatlan mozdulásban,
ülök és várlak, várlak –
állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz,
még felmutatlak a világnak.

Óbudai varázsolás

Gergely Ágnes
Óbudai varázsolás

Ha arra jársz még, játsszanak
tornyos ujjú várat a fák
s megint zsongjanak körülötted
magad-idézte
végtelen szómágiák.

Megállj akkor is, ha a dombon följebb
nagy kőkockából lámpa lobban,
láss bagoly-villogás helyett
hívogatást az ablakokban.

Ha idegent gyanítva, láncon
láthatatlan kutyák ugatnak,
a tűzre gondolj
s száraz lábbal kelj át a sáron.

A köd ellen, a fojtás ellen,
a rontás ellen
gyújtsd meg göcsörtös-bűvös ujjad
s a köd a csillagokba fullad

és lenn a messzi vízen
hol nem süt most a hidak íve sem,
az Idő térdel engedelmesen

és kialszik az ablakok csipás
szemén a lámpa
a kutyák tűz-álma

a sárillat
a ködnyelő csillag
és minden egyetlen forró szárnycsapás

aztán ha lassan indulnak a percek
légy az, mivé lenned megíratott:
herceg
magányos herceg a leigázott tájon
a káprázattól szemed ne fájjon
te igazságod verítéke
minden harmat hajadra üljön
s koszorús elragadtatásom
egy domb mögül
konok nyakad köré repüljön.

A boldog festő

Gergely Ágnes
A boldog festő

Nem látta rózsásnak az életet
hát festett szürke gyöngyház-képeket:
aszott göröngyöt, vértelen ködöt,
lapos homályt a dúlt sövény fölött
s vásznán a füstszegélyű alkonyat
fakó halottaságyon dőlt hanyatt.

Egy-két kórót erőlködött a táj
és sosem volt együtt a birkanyáj;
visszhang-riasztó bégetés, talán
egy kos meredt a kép baloldalán
vagy elszórt bot mutatta s árva kés
hogy volt itt hajdan élet és ütés.

És szürke volt a vigalom s a gyász,
a tűz, a víz, a hidd el, a vigyázz,
a nyúlós csönd, a csöndes dinamit,
a vágy, a vétség, a gyanú, a hit –
és addig mélyült szürke ecsete
ameddig képtelen a fekete.

Egyszer csak eltűnt és elhallgatott.
Hosszú idő múlt el, míg jelt adott:
hatalmas vászon, barna őszi domb,
hervatag lomb, a vízen komp, kolomp,
lombon madár, a kompon emberek
s a kolompszóra csorda lépeget –

Beszédes élmény! szép! titoktalan!
illata, színe, hangja, íze van!
– Miért e lárma? mit jelent? s kinek?
mit foltoznak az ordító szinek?
S ha tán vásznadról símaság csahol,
hol van a gyöngyház csend tilalma, hol?

– A gyöngyház csend? – A lassú válaszon
nem érzik át se gúny, se fájdalom.
– A mélység csendje – nincs. A semmi sincs.
A rádakasztott fény felé tekints.
Élünk, s a felszin síma és adott.
– Boldog vagy? – kérdem. Bólint. – Láthatod.

Kapcsolatok

Rakovszky Zsuzsa
Kapcsolatok

Nagyjából két csoportra oszthatók
a dolgok: mindarra, amiben hibás vagyok,
és arra, amiben nem. Ez az utóbbi csoport lényegében
elhanyagolható.

Megtudom, az én hajam tömte el megint
a lefolyót. Közlik: az influenza-
vírust is én hoztam haza. Miattam kellett
éjfélig fönnmaradni, mosni-fonni, eladni
a kis ezüstdobozt, a csomagban érkezett
flitteres hálóinget. Rendben van, gonosz vagyok,
nem tetteimben, lényegemben. Jobb lesz, tudom,
az ellenkezőjét sem követem el, különben
nem marad el a megtorlás: a számozott ajtó mögött
pikkelyesen hámló, fehérre mázolt
éjjeliszekrényen gyógyszeres fiolák és
félig töltött narancsleves pohár; sőt
koszorúk megbarnult rózsákkal, rongyolódó
sötét szalag, ázott aranybetűk – ilyesmik
következnének biztosan. Lehet, hogy
az athéni földrengést is én okoztam?
A holdfogyatkozást is? Ártó hatásom,
borfolt az abroszon, minden irányba kiterjed.

Vádaskodó kislányhang fonnyadó
szájból; a szeplős kéz valamit mindig gyűröget:
papírzsebkendőt, rádióműsort, egy láthatatlan
terítő rojtjait. A tétova gombszemekben
vád, vád – a régi képeken
bolond kerek kis sapkák, gombaforma
parányi retikül, bokáig omló
nyáriruhák győztes barokk redői
a kardvirágágyás vagy a szökőkút
előtt; a keskeny vállpántok fölött
tündöklő kulcscsont – jókora romboló erő lehet
bennem valóban.

Mire az ember észbe kapna, már csak
valamit kiszorítva, már csak valami árán,
már csak bűnök-ellenbűnök hálózatában…

Azt álmodom: napfény, szoba, edénycsörgés – közben tudom:
valaki a falon túl, valamilyen füsttelen szobatűzben…
és az ajtó nincs bezárva: de én nem, én nem, én nem –

Feltételes mód

Rakovszky Zsuzsa
Feltételes mód

Ha már nem élnél – erre gondolok,
s hirtelen olyan értékrobbanáson
megy át –, mit nem adnék, hogy újra lássam
„akkor” – minden szavad és gesztusod,
mint amikor a forró víz alatt
a hőmérő üvegfalát kivágja
a higany. És hogy így vagy úgy, de máshogy
lesz minden – ilyen fogadalmakat
próbálok meg betartani. De nem
élhet sokáig meg az érzelem
feltételes módban: nem is külső erőtől,
pusztán a – pár másodpercnyi – időtől
bomlik el. Kezdődhet a reménytelen
egymást ölő társasjáték elölről.

Egy kis fenyegetőzés

Rakovszky Zsuzsa
Egy kis fenyegetőzés

Miért siránkoznék, mikor lehet még
nekem is életem: hozzá nem is
akármilyen – sőt, válogathatok,
kihúzhatom vagy visszadobhatom,
felmérhetem tükörből is a helyszínt:
hozzámvaló-e? Például milyen szép
egy iroda: a tárgyszerű neonfény,
célratörő tárgyak! Papírhabon
jó széllel átkelő kávéspohár,
festékpárna – és főleg az írógép,
villámló köreinek rendszere,
az egyhelyben száguldó kattogás
nyugalma – és hogy nem tűr semmiféle
önkényt az ügymenet barokk tökélye,
az intrikák gazdag csipkéje meg
akár egy trónviszályé. Ott a sűrű
kapcsolatrendszer rácsai közé
beékelődve óhatatlanul
fontos lennék én is, vagy legalábbis
lennék; akár mint ellenzék, akár mint
szövetséges; de még a légies,
szélfútta kívülállás is tömör,
komor súlyt és tartalmat nyerne. Rúzsos
mosolygás, frissen fodrászolt fölény
próbálna megnyerni, oktatna ki,
vagy sisteregne mézes gyűlölettel.
Micsoda szenvedély szökhetne szárba
a túlfűtött rosszindulat tüzes
üvegházába zárva! Pár közös
kávétól, ajtórésben összeérő
könyöktől már a tettenérhetetlen,
fürge kígyótekintetek, sarokban
burjánzó suttogások, leskelő
veszély közt házasságtörő spanyol
királynőnek érezhetném magam.
Mint a teaesszencia, olyan
sötéten izgató valódiság az
ilyesmi. És enyém lehetne, látod,
akarnom kell csak. Hát hogy én ezentúl
csak itt ülök, csapzott macska, az ajtó
előtt, és villogó szemmel vetem
magam minden falatra, azt ne hidd!
És hogy töredék, maradék időkön
rágódom ítéletnapig, ne gondold!

Elmegyek

Rakovszky Zsuzsa
Elmegyek

Mert elapadt az életem
mindenemet a tűzre vetem
és elmegyek innét

Szétszálazni a bonyolultat
nincsen erőm már folytatni a múltat
álmomban fogaim mind tenyerembe hulltak
hát elmegyek innét

Mint a macska az egeret
lesem: szaporodnak az égi jelek
foltok a napban árvizek
mutatják: elmegyek innét

Mint a macska a madarat
lesem: minden jel egyfelé mutat
tudom hogy kő kövön majd nem marad
hát elmegyek innét

Minden szilárd egyensúly
minden erős szerelmem szívemen súly
kőfal mely harsonáktól meg nem indul
hogy elmehessek innét

De minden fölborult egyensúly
szikla mely barlangszáj elől kifordul
por száll a fényben, sarokvas csikordul
és én elmegyek innét

Por száll, homok pereg
Mindent, ami voltam, a tűzre vetek
míg végre egészen könnyű leszek
és elmegyek, elmegyek innét.

Többé már...

Rakovszky Zsuzsa
Többé már...

Többé már nem nyitom meg szívemet,
sem cél felé már nem törekszem.
A józan július, a rendezett,
rendszert virágzó őrület
érzékeinkben ég, mint só a sebben.
Falak között, színes ponyvák alatt,
örökzöldek között a déli pillanat
sötét szentszobra horpadt
szájjal, százévesen. A jéghideg,
világra szegzett pillantás nem tűri meg
ellenpontját: a holdnak
meredt vak arcot, szélbe szórt hajat:
az elragadtatást. Minek, ha égre vagy
ködös jövőbe fordul, a szem?
Minek a tűz, a láz, minek a sápadt
megszállottság, a tövis vagy a lángok?
Minek a végső szerelem?
Miért választanék? Miért keressem
– ha nincs – az égi lángot, s hogy kitessen
a hús alól a szárnyas szerkezet?
Ami a boldogság anyaga volt a testben,
kiégett rég. Miért egyetlen
remény a tízezer helyett?
A hálóból, amely magunk vagyunk, nincs
kibonyolódni mód, nincsen kiút, nincs
megoldás: sem bogát megoldva, sem
széjjelzilálva, sem csomóba rántva,
vagy eltűnve önnön résein át a
világ vizeiben.

A légynek is jobb…

Csorba Győző
A légynek is jobb...

A légynek is jobb: államot nem csinál,
hadsereget, sok gyilkoló szerszámot,
társadalmat, s porcellán lábon álló
becsületet, torz filozófiákat.
– Csak zöngeti apró életét
és mossa a szennytől két kezét.

A légynek is jobb: őrlő és perzselő
vágyak nem lopják idejét kurtábbra;
nem kábul a szerelem-pálinkától,
nem akarja, hogy nevét emlegessék.
– Csak zöngeti apró életét
és mossa a szennytől két kezét.

A légynek is jobb: kincset nem tornyosít;
sárga aranyok csöngése idegjén
nem táncol végig bujtó izgatással,
s nem vesz földet, mit belátni se képes.
– Csak zöngeti apró életét
és mossa a szennytől két kezét.

A légynek is jobb: tenyerén támasztva
fejét nem töpreng aggodalmas arccal
halálon, bűnön, s hogy mi lesz ezentúl,
mivé foszlik szét életünk, a gyenge.
– Csak zöngése egyszer elszakad,
lefekszik hanyatt és úgy marad.

Egy barátomhoz

Csorba Győző
Egy barátomhoz

Este találkozunk – mondtam és sűrű ízzel
telt meg e két üres szó minden betűje számból.
Akkor vékony-gyengén éreztem csak, de mégis
dalolt bennem az öröm, mint ezüsttorkú kántor.

Széles férfivállad határát elvesztette;
széjjelmosta az alkony, nem láttalak sokáig.
Néhány házzal arrébb, amikor megugattak
a kutyák, nem voltál már, pedig bámultam váltig.

Mégis megnyugodtam: tudtam, hogy szótartó vagy,
s nagyon biztos lépésed hozzámtalál még este,
s addig nem fekszem le, míg sápadozó kedvem
ingathatatlan szóid ki nem gyújtják veresre.

Este találkozunk – kimondom sűrű ízzel,
s milyen hiába mondom: nem lesz már közös esténk.
És én mégis mondom, becézem, mint a férfi
a jó leány, ha meghalt, a róla festett festményt…

Éjjel az utcán

Csorba Győző
Éjjel az utcán

A fák árnyéka meglapul
az aszfalton, s a falra mászik:
a járda ferdén csíkozott.
Ötödik, vagy hatodik házig

láthatni még a csíkokat,
aztán újak vágják keresztbe,
kiknek erősebb a színük.
- Kis szellő sincsen eleresztve,

csak sarkam hallik, hogy kopog
az utca tüdőbeteg mellén.
A fasor, s a házak sora
zord kisérőkként állnak mellém.

Már épp elég álmos vagyok;
későre jár, éjfélen onnan.
Egy nap munkája bizsereg
bágyadt lábomban tört karomban.

- Szellőcske ered valahol,
s az utcán gyáván végigsetten.
A lámpák feje megremeg,
s a sok árnyék szédül ijedten.

[A homály]

Oravecz Imre
[A homály]

A HOMÁLY megtölti a tárgyakat

szobák mélyén
tiszta fehér szín

ragasztószalag-ízek

egy szakállas öreg
magába mélyed
körme alatt szegély
koponyájára vékony kérget toltak

a liftaknában zöld vetés
halk gúnyos nevetés

ciszterna
mélyen a város alatt

lerakódás
opálos fényű hideg
évszakok ábrái

megfejtetlenül
egy fekhely

[A kagylóban]

Oravecz Imre
[A kagylóban]

A KAGYLÓBAN távoli ének, lakatlan ének
egy történet hősei
egyszerű fészek az ágon

csak a sírás az égő Hold alatt
az emlékezet jelvénye
éles sarlókat hordtak akkor
a tavakra

szomorúság
egy kiásott edény fölött
kiáltozás
földobott tagokkal

szónoklat a virágbaborulásról
olaj a lámpák alján
felmarkolt fűcsomó
fekete levelek a tálon
az átváltozás levelei

könnyű test pihen
vastag porrétegen áttör
a gyűrűsujj fénye

[Beszéd]

Oravecz Imre
[Beszéd]

BESZÉD
némán vergődik a szájban

villogó sárga hab
szaporodik
kicsap

egy fonat
rászóródott a törmelék
benyomta a szálakat a földbe

a mélyben
felhalmozódva iszap
olykor beletúr
a rák
észrevétlen lapult
apró gödör marad utána

egy színes gomolyag felszáll
aztán visszaereszkedik
lassan az is

puha és
mozdulatlan
a fenék

Hajcsat

Oravecz Imre
Hajcsat

     Elfeledték. De még ott kering benne a múlt szikrázások öröme, az eszeveszett bukdácsolás, a félbeszakadt mozdulat, a leplezettség, a szégyen, a villanykattanás, a reggelek jelentéktelen fénye s az elhagyatottság, melyet láthatatlan szálak nappalra tartogatnak.

[Föveny]

Oravecz Imre
[Föveny]

FÖVENY, élettelen szárak
csupaszon egymásra csavarodva
elvirágzott mozdulatok
gyűjteménye

elázott nyúlós részek
tapadnak

lehántva a kéreg
elszíneződött
bomlásnak indult
megállíthatatlan
csúszik
le-
fe-
lé

az egészről leválasztva levágva
csak ülsz szótlan

előtted homok

[A házak]

Oravecz Imre
[A házak]

A HÁZAK falán felkúszik az árnyék
mint a repkény

a lepedőre rétegekben
só rakódik

nedvesség
a szakadékban megdöglik a pók

a mécs kialudt
belülről nézed a koponyádat
fürtök héjak vonalak
szomorú tömege

egy ember követ pattintott

az esőcsatornákban
vörös folyadék kavarog

az alvónak tövis virágzik a kezében

[Vékony]

Oravecz Imre
[Vékony]

VÉKONY bőr
apró halk erezés

napok óta szakad az eső
és elmosott minden nyomot

a teknősök kimozdultak megszokott helyükről
s most piszkos
páncéljukat
vonszolják
óvatosan tapogatva

laza foglalatban
legbelül egy kép
sápadtan figyeled

megrezdül egy pillanatra
és szétválik
az egész

[Férfi]

Oravecz Imre
[Férfi]

FÉRFI jobbjában ággal, vár
tekintete fáradt

a hajlatokban remegés
ködök szállnak
a föld szagot áraszt

templom sugárban
a sípban egy hangszál
megrekedt

gyümölcs-éj
húsos meleg

egy korsó csöndje
az üres felületre tapadva

kút az udvaron
ürege szűkül

árnyképek egy albumban
szálas köveken léptek

a férfi jobbjában ággal
elindult

Utolsó szonett

John Keats
Utolsó szonett

Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök -
nem a magas ég magányos tüze,
hogy türelmesen a világ fölött
vigyázzam, mint álmatlan remete,
a mozgó tengert, mely papként szelíden
mossa a föld emberi partjait
vagy nézi a friss havat, melynek ingyen
fehérébe hegy s mocsár öltözik -
nem - én kedvesem érő kebelén
vágynék lenni szilárd s változhatatlan,
hogy annak lágy, lélekző melegén
őrködjem örök-édes izgalomban:
azt szeretném, azt hallgatni, örökkön,
ott élni mindig - vagy meghalni rögtön.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Ó, kinek arcát téli szél kicsípte

John Keats
Ó, kinek arcát téli szél kicsípte

Ó, kinek arcát téli szél kicsípte,
ki láttál ködkampón hófelleget,
s csillaghoz fagyni szenes csúcsu szilt,
a tavasz néked végtelen szüret.
Ó, akinek egy könyve van, a fény,
ki éjről éjre a legfőbb sötéttel
töltekezel, míg Phoebus rejtezik,
háromszoros hajnalod a tavasz.
Ó, ne hajszold a tudományt, - nekem sincs,
de otthonos meleggel szól dalom.
Ó, ne hajszold a tudományt - nekem sincs,
de meghall az este. Haszontalanság
kínján borongni nem haszontalan,
s megébred, aki álmot látni vél.

(Orbán Ottó fordítása)

Egy hölgyhöz, kit néhány pillanatig látott a Vauxhallban

John Keats
Egy hölgyhöz, kit néhány pillanatig látott a Vauxhallban

Öt év merült el az idő vizén,
hosszú órákat ringatott a part,
hogy szépség-hálód rabja lettem én,
s kesztyűtelen kezed csapdába csalt.
Nem nézek már az éji égre sem,
de látom szemed jólismert tüzét,
a rózsaszirmok színét sem lesem
s orcádhoz vonja lelkem a hüség.
Nem bűvöl el virágok szirma, de
sóvár fülem elképzelt ajkaid
szerelmes hangját mézként szívja be
csapongó tévhitében - ám szelíd
emléked áttör minden gyönyörön
s búval tetézi édes örömöm.

(Molnár Imre fordítása)

Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok

John Keats
Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok

Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok,
mielőtt agyam termését behordtam,
mielőtt, mint dús csűrök a magot,
megőrzöm magam tornyos könyvhalomban;
ha nézem a csillagos éjszaka
arcán a nagy mese jelképeit
s érzem, hogy őket lerajzolni a
varázskezű sors nem soká segit;
s ha azt érzem - te tűnő árny, te szép! -
hogy már nem látlak viszont, s hogy soha
nem önti belém tündér erejét
a gondtalan csók - akkor, akkor a
mindenség partján állok, eltünődve,
s hír s szerelem semmivé omlik össze.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Heves, rugaszkodó vihar

John Keats
Heves, rugaszkodó vihar

Heves, rugaszkodó vihar sziszeg
félig kopár száraz bokrok közén;
hideg csillagok merednek felém,
míg sok mérföldön át gyalog megyek.
De alig érzem az éles leget,
s nem búsulok hulló lomb énekén,
s nem rémít égi ezüst lámpafény,
sem út és otthon közti rengeteg:
mert megtölt a barátság árama,
melyet szivem kis hajlékban talált;
s a szőke Milton ékes bánata,
barátsága holt Lycidas iránt;
látom Laurát, rajt halványzöld ruha,
s Petrarca hű fején a koronát.

(Weöres Sándor fordítása)

A reményhez

John Keats
A reményhez

Ha a bánatommal egymagam vagyok,
s lelkemben nincs, csak a kétség maga,
álmom csillagfénye kihamvadott,
szirmot se hord a lét sivataga,
     szép remény, kínálj balzsam-serleget,
     ezüst szárnyad bontsd szét fejem felett.

Ha kinn járok, s leszáll az égi est,
fönn holdat rejt a sűrű szövedék,
s a csüggedés bús arccal rámijeszt,
s szaggatja lelkem fényes szövetét,
     verd át sugárral a lomb sátorát,
     s e rút leselkedőt kergesd tovább.

Ha a reménytelenség, egyszülött
fia a csalódásnak, lelkemet
meglepni kész, s mint felhő rét fölött
sötétlik, s mindjárt rámcsap, eltemet,
     ragyogtasd fel, remény, szép arcodat,
     s ijeszd el, mint az éjt a virradat.

Ha kedveseim sorsán megriad
szivem, s szorongva gondot gondra szít,
ó, szépszemű! Vidítsd beteg fiad,
hadd nyeljem vígaszod telt kortyait,
     szórd körém égben-fogant fényedet,
     ezüst szárnyad bontsd szét fejem felett.

Ha szívem szenvedélytől megdobog,
ha kínoz kedvesem kemény szava,
add, hogy hihessem, nem hiú dolog
szonettekben merengni éjszaka,
     szép remény, kínálj balzsam-serleget,
     ezüst szárnyad bontsd szét fejem felett.

S míg száll majd évre év, add, hogy honom
becsületét ne feketítse folt,
hadd lássam: híre ép, magas orom,
szabadsága tündöklőbb sose volt.
     S ragyogtasd ritka-szép tekinteted,
     tetőt tarts szárnyadból fejem felett.

Nagy szabadság! Míly nagy lehet kopott
köntösében, és királyi fejék
s dús bíborok alatt míly elnyomott.
Csak haldokol, s lehajtja szép fejét.
     Ó, jöjj, remény! Lám, szárnyad itt lebeg,
     s színig telíti fénnyel az eget.

Mint felhő-csúcsot bolygók fényei
aranyoznak, vidítván a sötét
eget, míg fél-arcát fátyol fedi,
ha lelkem felölti bús köntösét,
     vidíts, remény, ha a gond rámszakad,
     s nyisd szét fölöttem hószín szárnyadat.

(Tóth Judit fordítása)