Három álom

Georg Trakl

Három álom

(Drei Träume)

I

Mintha levélhullás lett volna álmom,

álmodtam erdőt és sötét tavat,

gyászos beszéd visszhangját, egyre-fájón -

mégsem tudom, mit súgnak a szavak.

Mintha csillaghullás lett volna álmom,

esdő könny, mely fakó szemen fakad,

visszhangja egy mosolynak, egyre-fájón -

mégsem tudom, mit súgnak a szavak.

Levélhullás, csillaghullás-e álmom,

sorsom örök futás, mely elragad,

gyász nem-haló visszhangja, egyre-fájón -

mégsem tudom, mit súgnak a szavak.

II

Lelkem sötét tükrében úszkál

tengerek sose-látott képe,

bús-elhagyott, varázslatos táj,

bizonytalanba oldva, kékbe.

Vér-bíbor eget szült lelkem, azon

sistergő-óriás napok izzanak át,

kerteket, csillón-roskadozón -

buja, gyönyörtől gőzölgő halált.

És lelkemnek sötétlő kútja

hatalmas éjek képét szülte,

idegen dal igézetébe hullva

s örök erők lehétől hevülve.

Lelkem vacog emlék-sötéten,

mindenben önmagát találja -

irdatlan tengerekben, éjben,

és dalban, melynek nincs határa.

III

Sok égő várost látott a szemem,

s iszonyt iszonyra szórt a korszak,

enyészet győzött sok nemzeten,

és minden feledésbe sorvadt.

Éjjel láttam, zuhantak istenek,

szent hárfák ájultan szakadtak,

és enyészetből új élet eredt,

új életet adni a napnak.

Születés nappal s múlás egyre csak -

ez az örök tragédia,

mit értelmetlen játszunk napra-nap,

s melynek téboly-éjű kínját mára

a gyöngéd Szépség-glória

tövis-Mindenséggé koronázza.

(Erdélyi Z. János fordítása)

A Szent Péter temető

Georg Trakl

A Szent Péter temető

(St.-Peters-Friedhof)

Köröskörül a szirt-magány.

Halál fakó virága reszket

a sírokon, mik gyászt viselnek,

de ez a bánat mégse fáj.

Az ég csöndes mosolyt szitáz

ebbe az álom-zárta kertbe,

hol néma árnyak várnak egyre.

Minden síron kereszt vigyáz.

Templom tör égre imaként

Örök Kegyelem képe láttán,

pár mécs ragyog árkádok árnyán

némán, esendő lelkekért -

Éjjel a fák virága nyit,

hogy arcát a halál temesse

e csillogó szépség-lepelbe,

hozván holtak mély álmait.

(Erdélyi Z. János fordítása)

Az éjszaka

Georg Trakl

Az éjszaka

(Die Nacht)

Téged zenglek, vad szakadék,

felmeredő hegység

éji viharban;

ti szürke tornyok,

rátok özönlenek pokoli torzképek,

tűz-állatok,

zord páfrányok, fenyők,

kristály-virágok.

Véghetetlen kín,

hogy te, szelíd szellem,

elűzted az Istent,

felsóhajtva a vízzuhatagban,

a hullámzó fenyőkben.

Aranylón lobog körben

a népek tüze.

Feketéllő szirtek fölé

holtrészegen omlik

az izzó szél-menyasszony,

gleccserek

kék hulláma,

s a völgyben hatalmasan

zeng a harang:

lángok, átkok

s a vágynak

sötét játékai,

az eget ostromolja

egy megkövesült fő.

(Erdélyi Z. János fordítása)

A magányos ősze

Georg Trakl

A magányos ősze

(Der Herbst des Einsamen)

Gyümölcs-bőséggel sötét ősz közelget,

szép nyár-napoknak sárgult ragyogása.

Vakító kékség szaggat gyönge leplet;

ős-mondát zeng madarak szárnycsapása.

Sajtolva már a szőlő, enyhe csendet

sötét kérdés borít halk válaszára.

Kopárló dombon itt meg ott kereszt nő;

juhnyáj enyészik erdő veresébe.

A tóban tükröződve jár a felhő;

pihen a földműves karlendülése.

Simít az este szárnya, kékbe feslő,

fekete földre, száraz zsúpfedélre.

Fáradt szemöldbe csillag rakja fészkét,

hűvös szobára hoz csöndes nyugalmat.

A szeretők szeméből néma kékség,

angyal lebeg, s a fájdalmuk kihamvad.

A nád susog; csont-szürke lesz a kék lég,

ha feketén hull tar fűzről a harmat.

(Erdélyi Z. János fordítása)

Romlás II.

Georg Trakl

Romlás II.

(Verfall)

Ha a harangok békét bongnak este,

madarak szálltát ámuldozva nézem,

jámbor zarándokok a tágas égen,

tündöklő őszi távolokba veszve.

Az alkony-ülte kerten tévedezve

kutatok sorsuk tiszta végzetében,

a mutató se mozdul, vagy csak éppen -

követem őket felhőn túli mennybe.

És meglegyint enyészet szárnyatolla.

Rigó csivogja tar gally közt keservét,

piros szőlő leng rozsdás rácsra fonva,

s mint haláltáncban halovány gyereknép,

omló, sötét kút mellett őszirózsa

szélben vacogva hintáztatja kelyhét.

(Erdélyi Z. János fordítása)

Esti múzsa

Georg Trakl

Esti múzsa

(Abendmuse)

Ablakba hull megint a templom tornyos árnya

s arany fény. Nyugalom, csönd izzít lázas elmét.

Kút omlad gesztenye sötét tövén - egy emlék.

Úgy érzed: jó ez így! fájdalmad elszitálja.

A piac rég üres, sehol gyümölcs, virághad.

A kapuk díszeit zord összhang fogja egybe.

Hűs kertben muzsika lágy hangja szól lebegve,

ebéd után barát barátra itt találhat.

Fehér mágus szavát hallgatják önfeledten.

Kalász susog, melyet az aratók levágtak.

Kunyhók zugán kemény élet türelme fárad;

istállólámpa-fény marhák álmába cseppen.

Szellőtől ittasan csukódik ím, a pilla,

és tárul lassudan távol csillag-jelekre.

Endymion lép elő, vén tölgy árnyába rejtve,

bánattal telt vizek fölé mélyen hajolva.

(Erdélyi Z. János fordítása)

Elhagyott szobában

Georg Trakl

Elhagyott szobában

(In einem verlassenen Zimmer)

Ablak, tarka virágágyak,

behallik az orgona.

A tapétán táncos árnyak,

kerge körtánc, oly csoda.

Bokor ága lobban-lendül

s egy szúnyograj imbolyog.

Künn a szántón kasza pendül

és egy öreg víz csobog.

Kinek lehe jő becézve?

Vad cikk-cakkban fecske száll.

Némán olvad végtelenbe

arany erdős messzi táj.

Az ágyások lángban állnak.

Kusza körtánc árnyai

sárga tapétán cikáznak.

Ajtón les be valaki.

Édes tömjén- s körteillat,

pohár, szekrény alkonyul.

Forró homlok fénylő csillag

felé hajlik szótlanul.

(Erdélyi Z. János fordítása)

(Reggeli óráin)

Lope de Vega
(Reggeli óráin)

I

   Reggeli óráin
május havának,
fülemülék dalolnak,
visszhang bont szárnyat.
Reggeli órákon frissesség árad,
fülemülék, de mennyi,
őrzik a fákat.
Források nevetnek,
gyöngyeik szállnak
kicsiny virágokra,
kik közel állnak.
Szép selyemruhába
bújnak az ágak,
sokféle színekre
könnyen találnak.
Mezők örvendeznek
az új ruháknak,
fülemülék dalolnak,
visszhang bont szárnyat.

II

   Gyönyörű szép május
ébred friss szelekkel,
mint zefirlányokkal
márciusi reggel.
   Április esője
virágokat kelt fel,
vörös hajon füzér,
nincsen ennél szebb jel.
   Kik szeretők voltak,
szeretnek ezerszer,
és kik nem szerettek,
telnek szerelemmel.
   Májusi reggelre
mióta mind láttak,
fülemülék dalolnak,
visszhang bont szárnyat.

(Simor András fordítása)

(Két völgy között hajnaltájban)

Lope de Vega

(Két völgy között hajnaltájban)

   Két völgy között hajnaltájban

folyt egy szelíd patakocska,

neki adta smaragdkönnyét

a szép pirkadat csacsogva.

   Fehér és vörös virágok

patak vizét szomjúhozva

nárciszarcuk kétszer látták,

nézve a tükör-habokba.

   Már a hajnal visszafordult,

és mintha liliom volna

szeme, féltékeny és kéklő,

fehér keze jázmin bokra.

   Zöld száron a rózsaszálak,

rajtuk fehér gyöngy a szoknya,

szépségükre a nap orrolt

irigykedve, bosszankodva.

   Nem szálltak le a madárkák

a vízre, mind azt gondolta,

látva a nap tükörképét,

ezüst fénylik ott ragyogva.

   Jön Lisardo kunyhójából,

szegény pásztor bánat foglya,

miért szomorkodik itten,

hol öröm bont virágot ma?

   Tikkadt ösvényen a jószág

megy előtte, léptük lomha,

fagyos deret esznek, szomjuk

a hajnali harmat oltja.

   Másfelől ott érkezőben

bánatának okozója,

akinél szebb virág nincsen,

mikor szépségét kibontja.

   Egy dalt olvas, ahogyan jön,

szeme csillagához szólva,

Lisardo szerezte néki

szerelmi vágytól lobogva.

   Gyönyörűség őt meglátni,

haján lila szalagocska,

hízeleg, ki győzni készül,

lantjának dalát kioldja.

   Két gyöngyhúr, melyek két szegfűt

őrizgettek körülfogva,

szavait a szélbe küldi,

ott repül a szavak csokra:

   "Szemecskét láttam, anyám,

zöldek, vidámak és szépek.

Meghalok, ha rájuk nézek,

gúnnyal néznek vissza rám!

   Két lánykája szép egének

vált derűre, vált borúra,

remény színe béborulva,

féltékenység lángja éget.

   Mit láttam bennük, anyám,

azt, hogy meghalok vagy élek.

Meghalok, ha rájuk nézek,

gúnnyal néznek vissza rám!

   Ki gondolná, hogy e szín

megcsal engem, tesz bolonddá?

Ki ne gondolná, ha hozzá

száll szerelme szárnyain?

   Elvesztem bennük, anyám,

magam hogy' keressem én meg?

Meghalok, ha rájuk nézek,

gúnnyal néznek vissza rám!"

(Simor András fordítása)

(Mikor a száraz magyalfák)

Lope de Vega

(Mikor a száraz magyalfák)

   Mikor a száraz magyalfák,

a nyárfák és magas tölgyek

   kopár ágacskái újra

élő zöldbe öltözködnek,

   növényeken ezer bimbó

készülődik új gyümölcsnek,

   és illatos virágoktól

fehérlenek minden zöldek

   adójukat megfizetve

szokásuk szerint a földnek

   s az égnek is, minden évben,

hálájuk róva köszönnek,

   még a szikkadt füvecskék is,

kik olyan sok titkot födnek,

   zölddé lenni igyekeznek,

előbújni legelsőnek,

   zöldjükből ezer szín nyílik,

hajtásból virágok nőnek,

   ezer virág, hogy zománccal

takarják a zöld mezőket,

   és a kicsiny, szopós kecskék,

báránykák bégetve jönnek

   játszani, árpát legelni,

az a jó, ha minél zöldebb,

   mikor Albano sírva szól, a könnyek

szomorú pásztor szeméből ömölnek:

   "Én szép Belisám, ma mindenki örvend,

csak Albano szeméből hullnak könnyek."

   Kakukkfüvek, rozmaringok

virágokkal özönölnek,

   méhecskék gyűjtik belőlük

cseppjeit édes likőrnek,

   mézet gyártanak csomborból,

napról napra telítődnek

   a lépek, mikor beléjük

egyre új virágport töltnek,

   kikelnek, isteni kegyre,

a kicsinyek, és dönögnek,

   várakozó poharakba

csurognak a drága csöppek,

   és a munkálkodó hangyák

palotáikból kijönnek,

   elégedett valamennyi,

örülnek a jó időnek,

   érkezik sokféle állat,

madársereg, halak, fönt s lent

   menekülőben a bánat,

öröm jár be minden földet,

   boldog idő, megérkeztél,

de Albano nem köszönthet,

   szép Belisának azt mondja

nézve lapját a sírkőnek:

   Mikor Albano sírva szól, a könnyek

szomorú pásztor szeméből ömölnek:

   "Én szép Belisám, ma mindenki örvend,

csak Albano szeméből hullnak könnyek."

   Úrhölgyem, drága Belisám,

halálod egy éve ölt meg,

   keserű, rossz italából

ivott, akit gyásza görnyeszt,

   egy évig, míg beteg voltál,

szolgáltalak, bárcsak többet,

   akár ezret is szolgálnék

fizetségem várva tőled!

   Kísértelek, mikor mások

látogatóba se jöttek,

   szerettelek élve, holtan

szerelem virraszt fölötted;

   könyörülj ég, őt imádtam

élve, most a temetőben

   szeretem, imádom holtan,

itt vagyok, bár elmenőben.

   Kunyhódban magamra hagytál

nyájadat vigyázó őrnek,

   drága zálog te méhedből

maradt édes örömömnek,

   ő a te teremtményed volt,

lényed gyönyörű szülöttje,

   arcán a te képed láttam

vigaszt merítve belőle,

   de jaj, mily kevéssé tartott,

önző ég elvette tőlem,

   vétkezőtől, hogy kövessen

téged, ki fekszel a földben.

   Mikor Albano sírva szól, a könnyek

szomorú pásztor szeméből ömölnek:

   "Én szép Belisám, ma mindenki örvend,

csak Albano szeméből hullnak könnyek."

(Simor András fordítása)

Info: Albano maga a költő, Belisa pedig nem más, mint Isabel de Aldarete y Urbina, akit Lope megszöktetett, majd feleségül vett. 1595-ben elvesztette őt is, és lányát, Teodorát is. Egy évvel később siratta el őket ebben a románcban.