Prédikátor könyve 1, 9

Jorge Luis Borges
Prédikátor könyve 1, 9
ECLESIASTÉS, 1, 9.

Ha kezem homlokomhoz közelítem,
ha simogatom a könyvek gerincét,
ha az Éjszaka Könyvével gyötrődöm,
ha a kulcsot a zárban elfordítom,
ha a tétova küszöbön időzöm,
ha kimondhatatlan fájdalom szaggat,
ha az Idő Gépezetén tűnődöm,
ha az unikornis szőnyegére emlékszem,
ha alvás közben helyzetet cserélek,
ha egy verset emlékeimből fölidézek,
jól kitaposott utamat ismétlem,
a már számtalanszor megjártat.
Nem tudok semmi újat kitalálni,
egyazon mesét szövök újra s újra,
ismétlem az ismételt tizenegyest,
mondom, amit már mások is elmondtak,
ugyanazt érzem a nappalok egyazon
óráiban s az absztrakt éjszakában.
Minden éjjel ugyanaz a rémálom,
minden éjjel a rideg labirintus.
Egy mozdulatlan tükör fáradsága
vagyok, egy múzeumi porszem.
Csak egy nem ízlelt valamit várok még,
egy ajándékot, az árnyék aranyát,
azt a szüzet, a halált. (A spanyol nyelv
megengedi ezt a metaforát.)

(Kányádi Sándor fordítása)

Alexandria, Kr. u. 641

Jorge Luis Borges
Alexandria, Kr. u. 641
ALEJANDRÍA. 641 A. D.

Az első Ádámtól kezdve, ki látta
az éjt s napot, és kezének alakját,
az emberek regéltek, kőbe, fémbe
és pergamenre rótták mind, amit csak
a föld bezár, és kiformál az álom.
Íme, előttünk áll művük: a Könyvtár.
Mondják, a belézsúfolt kötetekkel
számban nem versenghet a sivatag
homokja, sem a csillagok. Az ember
ha kimerné, el is veszejtené
az értelmet, a merész szemeket.
Íme az elmúlt századok hatalmas
emlékezete: a kardok, a hősök,
az algebra tömör jelképei,
a végzetet irányító planéták
mélyét fürkésző tudás, a varázs-
erejű füvek és csontok csodája,
a vers, melyben a gyöngédség tovább él,
az Istenség magányos útvesztőit
feltáró tudós teológia,
az alkímia, mely sárban aranyt lel,
s a bálványimádók képzelmei.
A hitetlen úgy tartja: aki éget,
felégeti a múltat. Tévedés.
Az ember virrasztó éjei szülték
a könyvek e végtelenét. Ha mindből
egy sem maradna, újra létrehoznák
minden lapját és mindegyik sorát,
Héraklész minden munkáját s szerelmét,
minden szöveg minden olvasatát.
A Hedzsra első századában Én,
Omár, aki leigáztam a perzsát,
s az Iszlámot elterjesztem a földön,
parancsba adtam fegyvereseimnek,
tűz által emésztessék el a Könyvtár,
nehogy elpusztuljon. Áldva legyen
az Isten neve, aki sosem alszik,
és Mohamed, az Ő Apostola.

(Somlyó György fordítása)

Lelkifurdalás

Jorge Luis Borges
Lelkifurdalás
EL REMORDIMIENTO

A legsúlyosabb vétket elkövettem,
mit ember elkövethet. Sose voltam
boldog. Sodortassak el nyomorultan
a feledésben, e vad gleccserekben.
Szüleim az élet kalandok-űzte
vészes-gyönyörű játékára szántak,
a földre, vízre, levegőre, tűzre.
S én nem. Nem lettem boldog. Sose váltak
be ifjonti álmaik. Mindenestül
a művészet részarányába veszve,
amely csak puszta semmiségeket szül.
Értéket hagytak rám. Értéktelenre.
Nem is tágít - mindig itt jár mögöttem
a sorsüldözött árnya, aki lettem.

(Somlyó György fordítása)

A hold

Jorge Luis Borges
A hold
LA LUNA

                        María Kodamának

Mennyi magány van fakó aranyában.
Éjeink holdja már nem az a hold,
mit Ádám látott. Az emberi esték
nagy századai csordultig betöltik
ősi zokogással. Nézd. A te tükröd.

(Somlyó György fordítása)

A képtelen emlékezés elégiája

Jorge Luis Borges
A képtelen emlékezés elégiája
ELÉGÍA DEL RECUERDO IMPOSIBLE

Mit nem adnék érte, ha emlékeznék
egy földes utcára alacsony falakkal
s egy egész hajnalt betöltő lovasra
(poncsója bő, kopottas)
a síksági napok egyikén
egy dátumnélküli napon.
Mit nem adnék érte, ha emlékeznék
anyámra, ahogy elnézi a reggelt
a Santa Irene-i birtokon,
nem tudva, hogy Borgesnek nevezik majd.
Mit nem adnék érte, ha emlékeznék
arra, hogy ott harcoltam Cepedánál
s láttam, ahogy Estanislao del Campo
derűs bátorsággal
köszönti az első golyót.
Mit nem adnék érte, ha emlékeznék
a kis rejtekajtóra a majorban,
amit apám minden éjszaka belökött,
mielőtt aludni tért volna,
s amit utólszor 1938.
február 14-én lökött be.
Mit nem adnék érte, ha emlékeznék
Hengist gályáira,
melyek a dán fövenyen szedve horgonyt
majd egy szigeten kötnek ki,
amely még nem Anglia.
Mit nem adnék érte, ha emlékeznék
(emlékeztem is, csak elfeledtem)
egy arany Turnerre, amely
olyan nagy, mint a zene.
Mit nem adnék érte, ha emlékeznék
arra, hogy hallottam Szókratész hangját,
ahogy a bürök délutánján
derűsen a halhatatlanság
kérdését fejtegette,
mítoszokat érvekkel váltogatva,
miközben a kék halál egyre feljebb
kúszott már kihűlő lábaiból.
Mit nem adnék érte, ha emlékeznék
arra, hogy egyszer azt mondtad nekem, szeretlek,
és hogy nem alhattam el hajnalig
szívszakadva és boldogan.

(Somlyó György fordítása)

Könyveim

Jorge Luis Borges
Könyveim
MIS LIBROS

Könyveim (bár azt se tudják, hogy élek)
éppolyan részeim, akár az arcom,
e szürke szemek, e szürke halánték,
mit hasztalan fürkészek a tükörben
s homorú tenyérrel tapogatok.
Érthető, hogy keserűn gondolok rá:
a leginkább énrám valló szavak
e lapokon állnak, mik azt se tudják,
ki vagyok én, s nem abban, amit írtam.
De jól van így. A holtak hangja mond ki
engem már mindörökre.

(Somlyó György fordítása)

Az öngyilkos

Jorge Luis Borges
Az öngyilkos
EL SUICIDA

Egy csillag se marad meg itt az éjben.
Nem marad meg az éj sem.
Meghalok és velem hal
ez az egész tűrhetetlen világ.
Eltörlöm a piramisokat és az érmeket,
a világrészeket és az arcokat.
Eltörlöm a múltakat mindenestül.
Porrá zúzom a történelmet, porrá a port.
Én nézem az utolsó naplementét.
Én hallgatom az utolsó madárdalt.
A semmit hagyom senkire.

(Somlyó György fordítása)

Egy macskához

Jorge Luis Borges
Egy macskához
A UN GATO

A tükrök nem lehetnek csöndesebbek,
a kósza hajnal nem oson puhábban,
az a párduc vagy te a holdsugárban,
kit csak tisztes távolból leshetünk meg.
Valamely titkos égi rendeletnél
fogva, szemünk hiába is keresne,
messzebb, mint a Gangesz s a naplemente,
te vagy a magány és te vagy a rejtély.
Becéző kezemnek szívesen enged
hátad. Egy feledésbe ment öröklét
óta kész vagy magad átadni önként
a kezekből sugárzó szeretetnek.
Más időben élsz. Úr vagy hét határon -
egy országé, amely zárt, mint az álom.

(Somlyó György fordítása)

Dolgok

Jorge Luis Borges
Dolgok
COSAS

A kallódó kötet, mit valaki
egyszer a könyvespolc mélyére rejtett,
s lassan betemeti a napok, éjek
csöndben szállongó pora. A szidóni
horgony, amely mélyre süllyedt a brit
tengerek vak és süppeteg iszapján.
A senkit vissza nem verő tükör
egy régóta lakatlan ház falán.
A körömreszeléknyi nyom utánunk,
idők, terek elhagyott útjain.
Shakespeare kibetűzhetetlen pora.
A felhő folyton változó alakja.
A rózsa tünékeny szimmetriája,
ahogy egyszer véletlenül a gyermek
kaleidoszkópjának tükrébe villant.
Argosz evezői, az ős-hajó.
A lábnyomok a homokban, miket
álmatag végzettel elmos a hullám.
Türner színei, mikor már kihúnynak
a képtár szűk folyosóin a fények
s lépés se koppan az éjféli csöndben.
Az unt világtérkép túloldala.
A pókhálószál a piramison.
A vak kő és a fürkésző kezek.
A hajnal előtt látott kusza álom,
amit a napvilágnál elfelejtünk.
Finnsburh eposzának eleje s vége,
ma egy-két szórvány vas verssor csupán,
nem morzsolhatták szét a századok.
A fordított betűk az itatóson.
A teknőc a ciszterna fenekén.
Amit sose látni. Az unikornis
másik szarva. A Háromság az Egyben.
A háromszögletű korong. Az illó
pillanat, melyben az éleai
mozdulatlan nyila a célba röppen.
Préselt virág Bécquer két lapja közt.
Az időben megálló órainga.
Odinnak a fába vágott vasa.
A fölvágatlan lapok szövege.
A dübörgő lovasroham Junínnál,
melynek visszhangja mintha furcsa módon
ma is szólna, s része a szövevénynek.
Sarmiento árnya a járdaszélen.
A pásztor-hallotta hang a hegyekben.
A fehérlő csontváz a sivatagban.
A golyó, mely Borges-ősöm megölte.
A tapéta túlsó fele. A dolgok,
amiket csak Berkeley Istene lát.

(Somlyó György fordítása)

On His Blindness

Jorge Luis Borges
On His Blindness

Már méltatlan vagyok a csillagokra,
a mély kékséget átszelő madárra,
e szóhalmazra, mely csak variálja
az ábécét, s mit más szerkeszt sorokba,
a homályos márványra, az alig
kivehető rózsára, a remegve
vibráló vörösarany tömegekre,
melyek elvesztették kontúrjaik,
de nem a homályba hajnalokat
s tengert nyitó Éjre, az Ezeregyre,
sem Walt Whitmanre, aki megnevezte
a teremtményeket a hold alatt,
s a feledés fehér foltjára sem, se
a nem hívott, de remélt szerelemre.

(Imreh András fordítása)

A dolgok

Jorge Luis Borges
A dolgok
LAS COSAS

Aprópénz, kulcskarika, sétapálca,
engedelmes zár és a kései
jegyzetek, miket megtekinteni
már nem marad időm, sakktábla, kártya,
gyűrött ibolya könyvlapok között:
egy feledhetetlen, elfeledett
délután emléke; a tükrözött,
vörösen izzó hajnali egek
csalóka visszfénye. Mennyi dolog -
reszelő, küszöb, atlasz, szeg, kupa,
hallgatag rabszolgák serény hada:
furán titokzatosak és vakok.
Túlélik majd minden földi nyomunk;
észre sem veszik, hogy már nem vagyunk.

(Imreh András fordítása)

Újabb költemény az ajándékokról

Jorge Luis Borges
Újabb költemény az ajándékokról
OTRO POEMA DE LOS DONES

Köszönetet szeretnék mondani
az okok és okozatok isteni labirintusának
a változatos teremtményekért,
melyek benépesítik e különös világot,
az értelemért, mely örökösen
a labirintus térképéről álmodik,
Heléna arcáért és Odüsszeusz kitartásáért,
a szerelemért, amiben úgy látunk másokat,
ahogy az istenség láthatja őket,
a kemény gyémántért és a lágy vizért,
az algebra pontos kristálypalotájáért,
Angelus Silesius misztikus érméiért,
Schopenhauerért,
aki talán ismerte a világ megfejtését,
a tűz lobogásáért,
amit emberfia nem nézhet ősi borzongás nélkül,
a kaobafáért, a cédrusért és a szantálért,
a kenyérért és a sóért,
a rózsa rejtélyéért,
amely színt termel, bár sose látott színt,
1955 néhány napjáért és esteléért,
a durva pásztorért, aki a síkon
terelgeti a barmokat s a hajnalt,
a montevideói reggelért,
a barátság művészetéért,
Szókratész utolsó napjáért,
a szavakért, amiket
két kereszt között
válthattak egy alkonyon,
az Iszlám álmáért, amely ezer és egy
éjszakán át kitartott,
s azért a másik álomért, amely a poklot,
a tisztítótűz tornyait
s a diadalmas mennyeket bejárta,
Swedenborgért,
aki az angyalokkal társalgott London utcáin,
a bennem találkozó
ősi titkos folyamokért,
a nyelvért, amelyet századokkal ezelőtt beszéltem Northumbriában,
a szászok kardjáért és hárfájáért,
a tengerért, ezért a tündöklő pusztaságért,
amely ismeretlen dolgok titkos jegye
s a vikingek sírfelirata,
az angol szavak zenéjéért,
és a német szavak zenéjéért,
az aranyért, mely felragyog a versben,
a tél eposzáért,
egy sose olvasott könyv címéért: Gesta Dei per Francos,
a madárnál ártatlanabb Verlaine-ért,
a kristály prizmáért és a bronz nehezékért,
a tigris csíkjaiért,
San Francisco és Manhattan égbenyúló tornyaiért,
a texasi reggelért,
a sevillaiért, aki az Erkölcsi Levél-t szerezte,
s akinek, óhajtása szerint, nem ismerjük a nevét,
a córdobai Senecáért és Lucanusért,
akik a spanyol nyelv előtt
megírták az egész spanyol irodalmat,
a sakk bizarr geometriájáért,
Zénón teknőcéért és Royce atlaszáért,
az eukaliptuszfa orvosság-szagáért,
a nyelvért, amely bölcsességet tud tettetni,
a felejtésért, amely eltörli vagy megmásítja a múltat,
szokásainkért,
melyek megkettőznek és igazolnak minket, mint a tükör,
a reggelért, amely a kezdet igézetével kecsegtet,
az éjszaka sötétségéért és asztronómiájáért,
a többiek bátorságáért és boldogságáért,
a jázminokban vagy egy régi kardban
hirtelen megérzett hazáért,
Whitmanért és Szent Ferencért, akik már megírták a költeményt,
a tényért, hogy a költészet kimeríthetetlen
és elvegyül a teremtmények összességével
és sosem fog eljutni utolsó soráig
és minden ember számára más,
Frances Haslamért, aki bocsánatot kért fiaitól,
hogy oly sokára hal meg,
az álmot megelőző percekért,
az álomért és a halálért,
ezekért a titkos kincsekért,
a meghitt ajándékokért, amiket nem is említek,
a zenéért, mely az idő titokzatos alakja.

(Somlyó György fordítása)

Egy 1899-es kismesterhez

Jorge Luis Borges
Egy 1899-es kismesterhez
A UN POETA MENOR DE 1899

Hogy maradjon egy verssor délutánra,
amikor a szomorú óra vár ránk,
s neved kapcsolódjon össze a halvány
árnyakkal s az arannyal. Ezt kívántad.
Milyen heves szenvedéllyel csiszoltad
a nap legvégén furcsa verssorod,
amit mindaddig, míg a föld forog,
az alkony furcsa kékje igazolhat.
Hogy sikerült-e, nem is sejthetem,
s azt sem, hogy éltél-e, ködszerű bátyám,
de egyedül vagyok, és azt kívánnám,
hogy könnyű árnyékod most itt legyen
e fáradt szavak alakulatán,
ami talán maga a délután.

(Imreh András fordítása)

Two English Poems

Jorge Luis Borges
Two English Poems

Beatriz Bibiloni Webster de Bullrichnek

I
A hasztalan hajnal egy kihalt utcasarkon talál: túléltem az éjszakát.
Az éjszakák gőgös hullámok, sötétkék, súlyos hullámok, a hordalék minden árnyalatára festve, valószínűtlen és kívánatos dolgokat hordozók.
Az éjszakák szokása: titokzatos ajándékok és visszautasítások, félig-odaadott, félig-visszatartott dolgok, sötét holdudvarú gyönyörök. Így működnek az éjszakák, én mondom neked.
A hullámverés ma éjjel a szokásos rongyokat és szemetet hagyta rám: néhány gyűlölt barátot csevegésre, álomra zenét és keserű hamu füstjét.
Csupa olyasmit, aminek éhes szívem hasznát nem veszi.
A nagy hullám hozott el téged.
Szavak, bármilyen szavak, a nevetésed és te magad, pimaszul és szűntelenül gyönyörű.
Beszélgettünk és te el-felejtetted a szavakat.
A pislogó hajnal városom egyik kihalt utcáján talál.
Elfordult profilod, a nevedet alkotó hangok, nevetésed üteme: ezeket a becses játékokat hagytad rám.
Megforgatom őket ezen a hajnalon, elhagyom, megtalálom; elmondom a kóbor kutyáknak és a kóbor csillagoknak ezen a hajnalon.
Sötét és gazdag életed...
El kell érjelek valahogy, félreteszem a becses játékokat, amiket rámhagytál, rejtett tekinteted, valódi mosolyod kell - magányos, pajkos mosolyod melyet csak hidegtükröd ismer.

II
Mivel tudlak megtartani?
Üres utcákat, reménytelen naplementéket, részeg külvárosok holdjait kínálom neked.
A magányos holdat hosszan bámuló ember keserűségét ajánlom fel neked.
Felajánlom őseimet, halottaimat, a szellemeket, akiket márványban tisztelnek az élők: apám apját, akit Buenos Aires határában öltek meg, tüdejében két golyó, szakállas hulla, tehénbőrbe temették katonái; anyám nagyapját, alig huszonnégy évesen, háromszáz ember élén Peruban - már szellemek nem létező lovakon.
Felajánlom neked könyveim szellemességét, ha van, életem férfiasságát és humorát.
Felajánlom hűségemet hisz hű nem voltam soha.
Felajánlom a magot amit sikerült magamból megmentenem valahogy, a szív lényegét mely szavakkal nem törődik, álmokkal nem üzletel, idő, öröm, balsors nem érintheti.
Felajánlom egy alkonyatkor megpillantott sárga rózsa emlékét, mikor te még meg sem születtél.
Magyarázatokat kínálok magadról, elméleteket magadról, hiteles és meglepő újságokat magadról.
Neked adhatom magányosságomat, sötétségemet, szívem éhét; bizonytalansággal, veszéllyel, bukással próbállak megvesztegetni.

1934

(Tóth Éva fordítása)

Kérdések anyámhoz

Alfonsina Storni

Kérdések anyámhoz

Nem nagy igazságokat kérdezek tőled én,

hisz úgyse válaszolnál, de érdekelne, mondd,

hogy mikor megfogantam, tanú volt-e a hold,

míg surrant a virágos udvar sötét kövén?

S míg latin lázaktól dúlt melleden álmomat

aludtam csöndesen, mondd, ringatott-e téged

a tenger dünnyögése? Lested az alkonyégnek

aranyán le-lecsapni a vad sirályokat?

A lelkem ugyanis képzelgő, kósza vándor

és felhős bódulat fedi be valahányszor

a kéklőfényű égen az újhold átsuhan.

És szeretem, ha a tenger nyers, füst-fanyar szagában

matrózdal-altatóval kerít körül az álom

s nagy madarakat látok szálldosni céltalan.

(András László fordítása)

Aludj nyugodtan

Alfonsina Storni

Aludj nyugodtan

Szerelemre gyújtó szavad fülemben

parázslott. Elfeledted már. Helyes.

Aludj te csak nyugodtan. Derű, kellem

és szépség illik arcodhoz. Nevess.

Csábító száj, ha bűvölésre kész már,

friss legyen mindig, szava csupa báj.

Nőcsábász mesterségedhez, no nézz rám,

a sírástól vörös arc rosszul áll.

Dicsőbb kapuk várnak terád kitártan,

semmint hogy gödrök mély árkaiban

forogjon két szemed. És talpig gyászban?...

Te csak szedj áldozatokat, fiam.

Több kárt tett már kardjával a világban

némely barbár király. És szobra van.

(András László fordítása)

Lefekszem

Alfonsina Storni

Lefekszem

Szirom-fogú, te harmat-főkötőjű,

te fűszálból-kezű, te könnyű dajka,

készítsd nekem a göröngy-lepedőket,

és a kigyomlált sűrű moha-paplant.

Aludni megyek, dajkám, vígy az ágyba,

és helyezz, kérlek, lámpát a fejemhez,

egy csillagzatot, amelyiket tetszik,

nekem mindegy, s fényét csavard le kissé.

Hagyj magamra: halld, ütköznek a csírák,

egy égi láb elringat a magasból,

s köröket rajzol köréd egy madárka,

hogy feledj... Köszönöm... S még arra kérlek,

ha ő netán újra telefonálna,

mondd, ne keressen, elmentem hazulról.

(Tótfalusi István fordítása)

A tizenkét gyönyör

Leopoldo Lugones

A tizenkét gyönyör (részlet)

Magányos hálófülke

Szunnyadt a kerevet. Rozsdás-szerényen

ragyogtak régi tűid, gyűrűid,

s beásított az ásatag, avítt

kolostor-csönd a gyászos zsalurésen.

Mint buborékot, álmok özönében

pengni hallotta saját hangjait

az elvarázsolt hegedű, amint

vonóra vágyott méla húrja éppen.

Sehol se voltál már. Csak melled árva

vércsöppjét őrizte a tépett párna.

A vak tükörre opálos homály hullt.

S a díszes vázában, mint ittfelejtett

fűző, mint fényes, gyűrhetetlen selymek,

egy magnólia édesen kitárult.

(Timár György fordítása)

Esős zsoltár

Leopoldo Lugones

Esős zsoltár

Vihar

Sötét víz barlangjává púposodott a mennybolt:

nagy messze már a dörgés sziklákat görgetett;

a szellő borzas röpte suhogó nyersselyem volt,

s hozott enyhén-savanykás, citromhűs ízeket.

Mint meleg hímpor hullt a tört ugar verejtéke

s harmatként gyöngyözött a lóherék homlokán;

s hol sűrű rojtban csüngött az árnyék durva széle,

élénk szirmokkal villant a kéklángú csalán.

A föld a rettegéstől megdermedt, mint a félholt,

egy ferde kés-suhintás - hasadt a levegő,

a villámsúly alatt csattanva tört az égbolt,

s beszakadt, mint egy roppant vas- és üvegtető.

Eső

És már megbolydult nádas vibrált a fergetegben;

foszlékony derengésbe ültetve szálait,

kévét kötött a vízből, s a felszakadt tegez fenn,

őrjöngve záporozta a nyilak százait.

Fürgén, ugrálva pattant az eső árkon, medren

- búgócsigája már a cseréptetőn pörög -,

majd csupaszra vetkezve, amott a zöld füzesben,

aranyló napkendővel lustán törülközött.

Béke

Zápor-itatta lombok nyújtózó, frissült kéje.

Gyönyöre árnak, víznek, ha fecsegve csorog.

A kéjtől fuldokló csíz kristályos fütyölése.

Derűs gyönyörben fürdő gyöngyházszín alkonyok.

Teljesség

Rozmaring illatával liheg a hegyek kékje,

s a völgy zsombékos mélyén a párzó fürj csivog.

(András László fordítása)

Tűz a nap

Leopoldo Lugones

Tűz a nap

A hőség szinte peng már, úgy vibrál, reszket égve.

Halványan ég az ég is, kék lánggal, mint a szesz.

S a gömbölyű szieszta aranyló gesztenyéje

a tornác naptüzében pattogva repedez.

A berek-alji árnyék titkon lesi, talán már

lüktetve is, a forrást, mely pezsgő, eleven,

hol aranyba csavarja haját a szép najád-lány,

maga a víz a teste, kristályos, meztelen.

Egy tülljei közt sápadt, lankatag szellő szökken

kószálva át a réten, hol céltalan cikáz,

és míg a gyep ezüstje kékjét borzolja könnyen,

a Déli Szélnek hosszú nádszálon fuvoláz.

A hőség már hanyatlik, az egyre boldogabb csíz

egy jegenyefa karcsú, rezzenő tűhegyén

hirdetgeti - míg csőre gyémántos magvat aprít -

hogy magvak aranyával lesz dús a televény.

Ecsetjére az alkony rózsaszín cseppet csíp fel,

nagyot sóhajt a zsálya, kövér illata száll.

S a nyugvó nap sugára már sárgán és szelíden

a kapu elé kushad, mint egy hosszú agár.

(András László fordítása)