Álmaimban gyakran...

Petőfi Sándor

Álmaimban gyakran...

Álmaimban gyakran látogatsz meg,

Életemnek legszebb álma te!

Onnan van, mert rajzolásit elmém

Minden este véled végzi be.

Te vagy elmém végső gondolatja,

Mielőtt bezárkozik szemem.

Igy az égen, mielőtt az éj jön,

A szép alkony mindig ott terem.

Hej, leányka, akarod-e tudni:

Álmaimnak foglalatja mi?

Rövid az, de oly szép!... látlak téged

Szerelemmel rám mosolygani.

Ha ez igy van, mint álmodni szoktam,

Ha szeretsz tán engem, oh leány!

Add tudtomra, kérlek, hogy ne légyen

Boldogságom álomkép csupán.

De ha nincs igy, oh, ha nem szeretsz, s tán

Kebled értem soha nem hevül:

Akkor... akkor legjobb lesz alunnom

És álmodnom véghetetlenül.

Kérem istent, hogy ne ébresszen föl

Az ítéletkor se engemet;

Jobb itt lenn csak álmodnom, hogy bírlak,

Mint a mennyben lennem nélküled!

[Szalkszentmárton, 1845.]

Hová levél?...

Petőfi Sándor

Hová levél?...

Hová levél? te szebb reményeimnek

Korán kiégett hajnalcsillaga!

Keresni foglak; - hasztalan kereslek?

Vagy még meglátjuk egymást valaha?

Ha majd az éjnek hallgatag felében

Halvány sugárt a hold a földre vet:

A temetőnek küszöbét átlépem,

S fejem lehajtom sírhalmod felett.

Fölébredendsz-e ekkor álmaidból,

És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád?

Hogy meghallgasd, amit majd ajakam szól:

A szerelemnek epedő szavát.

Fölébredendsz-e ekkor álmaidból,

És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád?

Hogy letöröljed lankadt pilláimról

Az érted omló könnyek záporát.

Fölébredendsz-e ekkor álmaidból,
És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád?
Hogy szellemed majd égő csókjaimtól
S keblem tüzétől melegűljön át.

Vagy holtjokat a sírok ki nem adják?
S csak a mennyben találkozol velem?...
Vagy többé sem az éj, sem a mennyország
Meg nem mutat már tégedet nekem?!

[Pest, 1845.]

Volnék bár...

Petőfi Sándor

Volnék bár...

Volnék bár sivatag bús szigete

A tenger közepének,

Hová ember, madár nem lépne be -

Csak tégedet ne ismernélek.

Volnék megdermedt jégsziklája bár

A messze föld végének,

Mit nem melenget lanyha napsugár -

Csak tégedet ne ismernélek.

Volnék bár a földöv homokja, hol

A nyári nap tüzének

Örök sugára égető pokol -

Csak tégedet ne ismernélek.

Volnék bár hallgató éjféleken

Átokvert kósza lélek,

Ki még koporsajában sem pihen -

Csak tégedet ne ismernélek.

Nem volna mérve oly nagy terhe rám

A kínnak, szenvedésnek,

Létem keresztjét jobban hordanám -

Csak tégedet ne ismernélek.

S mégis, mégis... nem volna életem,

Az örök üdvösségnek

Magas helye sem tetszenék nekem,

Ha tégedet nem ismernélek.

[Pest, 1844.]

Az alföld

Petőfi Sándor

Az alföld

Mit nekem te zordon Kárpátoknak

Fenyvesekkel vadregényes tája!

Tán csodállak, ámde nem szeretlek,

S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

Lenn az alföld tengersík vidékin

Ott vagyok honn, ott az én világom;

Börtönéből szabadúlt sas lelkem,

Ha a rónák végtelenjét látom.

Felröpűlök ekkor gondolatban

Túl a földön felhők közelébe,

S mosolyogva néz rám a Dunától

A Tiszáig nyúló róna képe.

Délibábos ég alatt kolompol

Kiskunságnak száz kövér gulyája;

Deleléskor hosszu gémü kútnál

Széles vályu kettős ága várja.

Méneseknek nyargaló futása

Zúg a szélben, körmeik dobognak,

S a csikósok kurjantása hallik

S pattogása hangos ostoroknak.

A tanyáknál szellők lágy ölében

Ringatózik a kalászos búza,

S a smaragdnak eleven szinével

A környéket vígan koszorúzza.

Idejárnak szomszéd nádasokból

A vadlúdak esti szürkületben,

És ijedve kelnek légi útra,

Hogyha a nád a széltől meglebben.

A tanyákon túl a puszta mélyén

Áll magányos, dőlt kéményü csárda;

Látogatják a szomjas betyárok,

Kecskemétre menvén a vásárra.

A csárdánál törpe nyárfaerdő

Sárgul a királydinnyés homokban;

Odafészkel a visító vércse,

Gyermekektől nem háborgatottan.

Ott tenyészik a bús árvalányhaj

S kék virága a szamárkenyérnek;

Hűs tövéhez déli nap hevében

Megpihenni tarka gyíkok térnek.

Messze, hol az ég a földet éri,

A homályból kék gyümölcsfák orma

Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,

Egy-egy város templomának tornya. -

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!

Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.

Itt borúljon rám a szemfödél, itt

Domborodjék a sír is fölöttem.

[Pest, 1844.]

Ezrivel terem a fán a meggy...

Petőfi Sándor

Ezrivel terem a fán a meggy...

Ezrivel terem a fán a

Meggy...

Feleségem van nekem csak

Egy;

De mikor még ez az egy is

Sok!

Előbb-utóbb sírba vinni

Fog.

Furcsa istenteremtése

Ő!

Reszketek, ha közelembe

Jő.

Megteszek mindent, amit csak

Kér,

Mégis mindig dorgálás a

Bér.

Már ilyesmit is gondoltam

Én:

Megverem... bírok vele, hisz

Vén.

De mikor a szemem közé

Néz:

Minden bátorságom oda-

Vész.

Három ízben volt már félig

Holt;

Jaj istenem! be jó kedvem

Volt.

De az ördög sosem vitte

El;

Oly rossz, hogy az ördögnek sem

Kell.

[Pest, 1844.]

Füstbe ment terv

Petőfi Sándor

Füstbe ment terv

Egész uton - hazafelé -

Azon gondolkodám:

Miként fogom szólítani

Rég nem látott anyám?

Mit mondok majd először is

Kedvest, szépet neki?

Midőn, mely bölcsőm ringatá,

A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan

Szebbnél szebb gondolat,

Mig állni látszék az idő,

Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék...

Röpűlt felém anyám...

S én csüggtem ajkán... szótlanúl...

Mint a gyümölcs a fán.

[Dunavecse, 1844.]

A szerelem, a szerelem...

Petőfi Sándor

A szerelem, a szerelem...

A szerelem, a szerelem,

A szerelem sötét verem;

Beleestem, benne vagyok,

Nem láthatok, nem hallhatok.

Őrizem az apám nyáját,

De nem hallom a kolompját;

Rá-rámegy a zöld vetésre,

Hej, csak későn veszem észre.

Telerakta édesanyám

Eleséggel a tarisznyám;

Elvesztettem szerencsésen,

Lesz módom a böjtölésben.

Édesapám, édesanyám,

Ne bizzatok most semmit rám,

Nézzétek el, ha hibázok -

Tudom is én, mit csinálok!

[Székelyhíd, 1843.]

Szeget szeggel

Petőfi Sándor

Szeget szeggel

Jaj, a hátam, jaj, a hátam

Odavan!

Szomszéd bácsi kiporozta

Csúfosan.

Átkozott a görcsös fütykös

Somnyele!

Mellyel engem oly pogányul

Csépele.

Mért is tart hát kertet s benne

Körtefát?

És az isten rá gyümölcsöt

Minek ád?

Csábitólag kandikált a

Körte rám;

Csábjait ki már sehogysem

Állhatám.

Átugortam a palánkon -

Átesém!

Hogy megingott bele májam

És vesém.

S nem elég ez; szomszéd bácsi

Rajtakap,

S akkor jött még a valódi

Haddelhadd.

Én teremtőm! mért is értem

E napot?

Megrakott, hogy minden csontom

Ropogott.

Nesze, monda, nesze másik,

Harmadik!

És a mindentudó tudja,

Hányadik.

Jelen volt a holdvilág a

Lakzinál;

Búsan nézte: szomszéd bácsi

Mit csinál.

Fellegekből vett magára

Gyászmezet,

És megosztva szenvedésem

Könnyezett.

Ő, csak ő nem könyörűle

Egyedül;

Három a tánc! monda, s egyre

Hegedúlt,

Hegedűlt a bottal hátam

Közepén,

Keservesen, siralmasan

Jártam én.

...De 'szen jól van! kiheverem

Én e bajt,

S visszakapja még a kölcsönt,

Vissza majd.

Tudjuk, hányat vert az óra,

Tudjuk ám!

Ön is rak a tüzre rosz fát,

Bácsikám.

Ablakunkhoz estenként mért

Sompolyog?

Vettem észre, hányadán van

A dolog.

Más szemében ő a szálkát

Megleli,

S az övében a gerendát

Feledi.

A deákné vászonánál

Ő se jobb:

Engem dönget a lopásért

S szinte lop;

Lopni jár ő, csókot lopni

Nénihez,

Míg anyánk a bibliában

Levelez.

Tegye lábát ablakunkhoz

Ezután:

Fogadom, nem nézek által

A szitán.

Megugratni vagy anyánkat

Hívom át,

Vagy leöntöm dézsa vízzel

A nyakát!

[Puszta-Palota, 1843.]

Hortobágyi kocsmárosné...

Petőfi Sándor

Hortobágyi kocsmárosné...

Hortobágyi kocsmárosné, angyalom!

Tegyen ide egy üveg bort, hadd iszom;

Debrecentől Nagy-Hortobágy messze van,

Debrecentől Hortobágyig szomjaztam.

Szilaj nótát fütyörésznek a szelek,

Lelkem, testem majd megveszi a hideg:

Tekintsen rám, kocsmárosné violám!

Fölmelegszem kökényszeme sugarán.

Kocsmárosné, hej hol termett a bora?

Savanyú, mint az éretlen vadalma.

Csókolja meg az ajkamat szaporán,

Édes a csók, megédesűl tőle szám.

Szép menyecske... savanyú bor... édes csók...

Az én lábam ide s tova tántorog;

Öleljen meg, kocsmárosné édesem!

Ne várja, míg itt hosszában elesem.

Ej galambom, milyen puha a keble!

Hadd nyugodjam csak egy kicsit fölötte;

Úgyis kemény ágyam lesz az éjszaka,

Messze lakom, nem érek még ma haza.

[Hortobágy, 1842.]

Zivatar

Petőfi Sándor

Zivatar

Mit nekem hab? mit nekem vész?

Én nem félem haragát;

Kebelemnek pusztaságán

Száz sirokko rohan át.

Rajta, gyorsan evezőhöz,

Talpra reszkető legény,

Bár toronnyá nő a hullám,

A túlpartra szállok én.

Köd borong ott, sűrü ködnek

Kétségbarna éjjele,

Lány, temetve mindörökre

Légyen emléked bele;

Mely ez égő szerelemmel

Enyelegve játszhatál,

Mely hüséget esküvél, és

Ah mely mégis megcsalál.

Rajta, bajtárs, csüggedetlen!

Nincsen messze már a part;

Bár izzadva férfiszívvel

Mi kiálljuk a vihart.

Im, mi kép leng a ködéjben?

Bájoló, mint a tavasz,

Szőke fürttel - kék szemekkel -

Hűtelen lány! képed az.

Haj, nélkűle nincsen élet!

Vissza, izzadó legény,

Bár Mátrává nő a hullám,

Vissza - hozzá - szállok én!

[Dunavecse, 1841.]