Tünődés

Paul Géraldy
Tünődés

Kíváncsi játék és szeszély
a szerelem először.
Reánk tekint egy szem, beszél,
ígér s lángunk előtör.

S minthogy magunkat szerfelett
szeretjük s ez nagyon jó,
szeretjük őt, aki szeret,
hisz ízlésünk hasonló.

Hálálkodunk, kis bánatunk
megosztjuk véle szépen.
Nagyon hamar reákapunk
s udvarlunk is, cserében.

Már úgy mondjuk, mint szerepünk
mit elmondtunk ezerszer.
Aztán azért is szeretünk,
mert már elkezdtük egyszer.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Lelkek, divatok, stb...

Paul Géraldy
Lelkek, divatok, stb...

Nő vagy s ezért tudod, hogy bármi
kis semmi mily csodát mivel
és hogy lehet lelket csinálni,
új lelket egy kis semmivel.
Olyan nagyon értesz te ehhez,
oly bűvösen, hogy valahányszor
látlak: egészen újnak látszol
és mindíg újra tőrbe ejtesz.
Tudod, hogy az idő a nagy rossz
s szerelmünk már nem új regény,
tehát cseleskedsz és ravaszkodsz
s más-más szemekkel jössz felém;
bőrödnek a nyakadba' lengő
boád ad nem-várt alapot,
újjáteremt egy csipkekendő.
S aztán a sok-sok kalapod!
Fölfedezek valami mélyet
tebenned és megbomlok ott,
mert nagy kalap borul fölébed,
jól ismerem én az okot,
ettől szemed olyan sötét lett
s nem látni rejtett homlokod.
Így tudsz te, hogyha ártani
kezd a szokás a szerelemnek,
mindig új lelket gyártani,
amelyet én nem ismerek meg.
Idegesen vad csókot tépek
az ajkaidról ekkoron,
tenyerembe kapom a képed
és a hajad fölborzolom.
Kacagni kell, bolondul égni...
de hogy ledobom sebesen
a rongyaid, szemed a régi,
ismét csak ugyanaz a szem!
Majd hogy a fürtöd szép kígyóit
lesimítom, a hajadat,
csalódva látom azt, mi bódít,
a homlokodat, a valódit:
s mi folytatódik,
tenmagadat...
Hiába keresem parázs,
kis, röpke lelked, nincs vígasz.
Már vége. Megtört a varázs.
S az anyádhoz hasonlítasz.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Lámpaernyő

Paul Géraldy
Lámpaernyő

Hogy mért ülök szótlan-szelíden?
Mert ez a nagy perc, a szemeknek
és mosolyoknak perce, szívem,
az est, hogy végtelen szeretlek!
Ölelj. Cirógass enyhe-lágyan.
Ha tudnád, bennem mi buzog
és mennyi fény, gőg, mennyi vágy van
s jóság...! De azt te nem tudod!
Tedd föl kicsit a lámpaernyőt.
Az árnyban a szívek merengők,
a sok tárgy kissé ködbe tűnt
és jobban látni a szemünk.
Nem szólok szerelemről többet,
mert úgy szeretlek. Te becézgess,
ma este így leszek körötted,
szoríts te a melledhez, édes...!
A lámpaernyőt tedd föl csöppet.
Így. Most maradjunk szótlanul.
Ne moccanjunk. Mily kedves ez,
hogy langy kezed arcomra hull!...
Mi az megint már? Ki keres?
Ahá, igen, a fekete!
Hát adja föl, hamar, oda!
Gyorsan!... S az ajtót tegye be!...
Mit is beszéltem? Micsoda?
Igyuk a kávét... mostan? Akarod?
Igaz: te forrón szereted.
Várj. Majd kiöntöm teneked.
Erős ma. Cukrot. Csak egy darabot?
Elég? Előbb megízlelem. Mit?
Hát itt a csészéd. Mindent tompa köd lep...
Milyen sötét is van. Nem látni semmit...
Talán a lámpaernyőt vedd le csöppet.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Levelek a Splendid Hotelből III

Ágh István
Levelek a Splendid Hotelből III

Mesévé leszek érted, csikos boriték,
törődött selyempapir, fogas bélyeg,
vezérfej hullik lábad elé,
ellepnek majd a levelek, irásaimra
fekszel, napjaim történetében fürödsz,
táskádban kulcsod sem találod,
de hallod a bevonulók szüntelen harmonikáját,
Anna Szergejevna sarkvidéki keble fölött
Manuel trópusi trombitája szól,
látod a tengert egy házcsúcsra kikötve,
hajókorlátra állok, te sikoltasz
a déli nő álarca alatt,
megcsallak, bevallom neked, érezz,
bünbánatom virágát postára adom,
hegyi faluk csöndjével altatlak el aztán,
piros szőlőlevéllel teleálmodom álmaidat,
medvetánccal ébresztelek, talán a kanáris
ablakok megnevettetik bőrödet köpenyedben,
lakodalmak papírfáklyái kivilágítják
szemed akár az ölelés,
lépted zaja verőerem lüktetésébe rejtve,
szavam szerveid mélységes sóhaja,
ha nagyon szeretsz testet öltök,
egy ezred bakacsodálkozással kisérlek,
a zsörtölődő, öreg időtől megszabadítalak.

Harangszó a tengerészért

Ágh István
Harangszó a tengerészért (részlet)
Öregasszony

Nekünk nagy ez a ház fiam,
az ürességtől megreped akár a téli ég,
kicsi hízót ölünk, kicsi lábasba főzünk,
kicsi életet élünk édesem,
csak ez a világ olyan végtelen,
s te vagy legtávolabb,
ha látom az árva tányérokat fiam,
mindig rád gondolok,
ha látom a nagy bödönöket,
a nagy fazekakat,
te jutsz eszembe,
ha látom a harmadik ágyat,
kicsordul a könnyem,
ha végigmegyek kamrán és szobán,
világot jártam érted azt hiszem,
hogy megtaláljalak,
ha csillag lennél, látnálak fiam,
ha csillag lennél, kisütnél minden este,
nem feküdnék le oly korán,
kiállnék a kapu elé,
ahogyan várni szoktalak,
könnyembe rejtenélek el,
te legszebb fényű csillagom,
hosszan néznélek, hogy behunyt
szemem mögött is lássalak.

Gesztenyefa

Ágh István
Gesztenyefa

Megtüskésedtek gyümölcseid, megkövesedtek,
megfényesedtek, mint a sóskövek,
kormos törzs lettél, karmaid nőttek,
rozsdás koronád verebek vaslétrája lett,
viselted csúfságod telét,
s kivirágoztál beton fölé nőtt gesztenyefa,
korom esik a sziromtövekbe,
mint a kisgyerekek fülkagylójába,
az ablak alatt virágozz akkor is,
csak szégyenítsd e lila salakos földet,
vonjál csodát szilánksebhelyes törzsed fölé,
fogadd a szelet, mint albérlő a szeretőt,
szökve érkezik hozzád a falakon át,
virágod lesz, leveled, virágporod,
amint egymásba kavarog,
hánytorgat az égben, fektet a levegőben,
fölsodor fehér templomtoronnyá,
ott döncöl, ott dajkál, ott hasogat,
fölcsapja tetőd, hanyatt vet,
a szakadék fölött visszaránt,
lobogtasd szobánkba varázslatod,
szekrényről szekrényre, tükörből tükörbe,
szemekből szemekbe lobogj,
ne a nyomorúságba lépjek, ha ajtót nyitok,
hadd higgyem, ha az asztalhoz ülök lombodban vagyok,
világosságodban, illatodban, életedben
öleljek, egyek, gyereket öltöztessek tebenned
ég és föld között.

A csöndes eső nyomorúsága

Ágh István
A csöndes eső nyomorúsága

Már dél felől is moha lepi a fatörzset,
a pocsolyák locsogva egyesülnek,
szétfoszlik a gyeplő a kocsis kezében,
viharkabátban, lámpafényes fröcskölésben
a többiekkel gázolok szívig ázva,
elvegyülve ümmögő halogatásba,
talán már nem is emlékszem a Napra,
ácsorgok vizes hajjal bemázolt fejem lehajtva,
lomposan, elázott cigarettával a számban,

mint a nagyfröccsök zöld mocsarában,
egykedvűen, ahogy esik, egybemosódik
vas és virág, ahogy begubózik
a külvilág latyakba és homályba,

álmomban is viharkabát igája,
gőzölő nyak, gumibűz, vizes ingmell,
táj nélkülem, felfordult út, hányinger,
giliszták, csigák, békák boldogsága.

Jelenés

Ágh István
Jelenés

Elveszítelek mire feljön a Nap,
hát álljon meg az ébresztőóra,
csak mutatói szikrázzanak
mindíg éj közepén,
csak téged lássalak,
testedből jöjjön a nappali fény,
elveszítelek mire feljön a Nap,
ruháid ívét,
bútoraid sarkát,
selymeid vizesését,
vázás virágaidat pusztulásban
ne lássam,
mert elveszítelek ha más fény is ragyog,
ha ránksütnek az ablakok,
árnyak kerítik torkodat,
a sugarak bekötik álladat,
melled hegyét,
a világosság bezár,
elveszítelek mire feljön a Nap,
ha becsavar engem a hajnali szél,
mikor még senki se jár,
széténeklik a madarak ezt a szerelmet is,
hát álljon meg az ébresztőóra,
mikor még enyém ez az egyszeri haj,
egyszeri öl, egyszeri száj.

Virágok

Ágh István
Virágok

Virágok, díszzsebkendők, zsabók,
gyöngyházgombok, fülbevalók,
lefekszem közétek pipacsok,
lóherebojtok, lucernafüggők,
fölöttem hullámozzatok,
átsüt a nap a szirmokon,
még árnyatok is szájpiros,
érlila és emlőfehér,
még árnyatok is illatos,
pacsirtaként akartam én
égből alátok hullani,
tenyerek simogassatok,
fodrok, kacsok öleljetek,
akartam mint egy kisgyerek
világgá menni köztetek,
virággá lenni köztetek,
átsüt a nap a szirmokon,
magamra lesek messziről,
csúnya és idegen vagyok,
mint réti kő, mint a csömör,
mint halott a ravatalon,
lélegzetem föltámadás,
születés, ha észreveszem
fejeteket az ingemen,
fejeteket a vállamon.

Elégia a hegyi házból

Ágh István
Elégia a hegyi házból

Berendezem levegődet lélegzetemmel,
cipőm zajával kövedet,
könyököm asztalodon,
gerincem vaságyad matracán,
kilincseden ujjlenyomatom a tied,
menedékem, mostoha fedelem,
a sarkcsillag hasadékodon át
poharam vizébe néz,
s ha rágondolok megfagyok, kis hegyi ház

hasonlitunk, magasban, mégis egyedül,
putri-nyomoruságosan,
kicsorbult kéménnyel állsz,
ajtód a szabadba nyilik,
bejöhet szél, rabló, szarvasbogár,
én sem védtem magam,
s elhagyott mert ijedős volt a szerelem,
hasonlatossá lettem kerted fáihoz,
most értetlenül meghajtom fejem
az északi égbolt csillagainak,
mint az almafák lecsupált koronája,
mint a vasdárdás orgonák,

nem akarom érteni, gyűlölöm magyarázatát,
még akkor is ha mindenki hegyi házba költözik,
kit nem óv bölcsesség, gyávaság,
még akkor is ha sárral betapaszthatom
hasadékaidat, kis hegyi ház,
ablakod közét ronggyal betömhetem,
föllobbanthatom vaskályhád tüzét,
mi lesz itt tavaszig?

szakállamat megnöveszthetem,
hogy le ne fagyjon állam a pokróc fölött,
míg a papirzsák-süvegű rózsafát
lesujtja a virradat,
nővel is hevítem ágyamat,

levelet söprök, száraz lombokat égetek,
mosdok és borotválkozom,
galléromról kefélem hulló hajszálaimat,
cipőm sarkáról a fűeres sarat,
öltözök, mint aki valakire vár,
ne lásson elhagyatottnak engemet,
amikor előttem megáll,
s megszólal fejem fölött.