Tengerijét hántván...

Arturo Onofri
Tengerijét hántván...
La vecchietta, che sgrana...

Tengerijét hántván a csöpp anyóka
a küszöbön gubbaszt, mint ősi isten,
az este lágykék akváriumában,
s az ujjaiból küllőző aranyfény
megáldja ezt a vakfekete földet.

(Csorba Győző fordítása)

Mily suttogástól...

Arturo Onofri
Mily suttogástól...
Di qual sussurro...

Mily suttogástól reszket az aranyló
éj mérhetetlen pusztasága? Fent az
égbolt ívén folyó dől át nyugodtan:
szárnyak s ömlő melódiák folyója,
a hajnal tájai felé özönlik.

S a szent szépségek, lám, kibátorodnak
a tündöklő hullámok felszínéig,
álmot lehelnek a halandók össze-
kínzott lelkébe, szerteszórva benne
a kékség boldog, tiszta nevetését.

Az áradat keletre nyúlik, addig,
hol már a nap tajtékosan verődik
örök partjaihoz az éjszakának:
éji folyó: zenévé oldja át a
fény, majd a föld alá hanyatlik útja.

(Csorba Győző fordítása)

E rétek jéghideg...

Arturo Onofri
E rétek jéghideg...
Il sapore glaciale...

E rétek jéghideg rossz-íze újra
rábírja a szél tompa hangszerét, hogy
ereszkedjék rá bágyadón a felhők
vattáira s akadjon el a szilfa
tar ágbogán, elhallgattatva néhány
madár csicsergését, amíg a fűszál
szunyókál álmai meghitt körében
s idézi, míg ő is Nap volt, a múltat.

Két ajka közt az ének fonalával
egy gyermek vezeti még a világot
azúr mezőkön át, s bámész szememben
szikrázó délben gyémántcsillag izzik.

(Csorba Győző fordítása)

Ímé, a vér őrjöngő lüktetése

Arturo Onofri
Ímé, a vér őrjöngő lüktetése
Ecco il ritmo frenetico del sangue

Ímé, a vér őrjöngő lüktetése,
midőn az égi tájak feldörögnek,
és a halántékok zúgása mélyén
akármilyen szín lángra gyúl.
Ímé, szívem, mely bomlott mámorában
a lények pőre formáit megoldja,
miközben tánc-örvény zárul köréje.
Ímé, az arcok szárnyakká foszolnak
(könnyű szervekké) és aranymesékké.
Ímé, a fák hibbant nyelvvé csavartan
zöld lángok sűrű pattogása közben
a jajveszékelő földből kinyúlnak.
És ímé, én a délidő olyannyi
tébolya közt állócsillag-szilárdan,
felbolygatom a fém-sebű, az ősi
levegőt, a korall-füvön parázslót.
(Zubog a gránit-part, veri a tenger,
mintha fáradhatatlan ló ügetne.)

(Csorba Győző fordítása)

Virrasztás

Arturo Onofri
Virrasztás
Veglia

Úgy láttam, a fekete felhők (ritkásan a csillagos égen,
s a tompa hegyekre alélva) tárt szárnyai furcsa, hatalmas
szárnyas szörnyetegeknek; megrémített ez a látvány,
s talpig borzongva siettem becsukni az ablakot. "Alhass,
lelkem," - mondtam - "s az örömről álmodj, lelkem, meg a Napról!"
De a csönd fonalán éreztem függeni életem akkor,
és mély szakadékok alatta, melyeket kikerülni erőtlen.

Ó szendergő természet, kivel én úgy egybekötődtem,
mily szédítő hangverseny szólt éjszaka ott a fülembe,
végig, hajnalhasadásig az erdők rengetegéből,
a nedves rétek, a falvak tájékairól odalengve!

(Csorba Győző fordítása)

Jöjj hát

Sergio Corazzini
Jöjj hát
Invito

Ó tiszta lélek, hajnal tisztasága,
te szomorú, te végzet űzte lélek,
szegény rab, mint koporsó síri mélyben
sínylődsz itt véges határokba zárva,

ó áldott lélek, te szelíd, te drága,
isteni szemedben megtört remények,
kertednek sorsa is csak az enyészet,
oly hasztalan vár tavaszi sugárra;

szemem fénye, szívemnek szíve, társam,
testvéri szó életem bánatában,
sorsom egén elfáradt kósza fecske,

kora-hervadás liliomja, zsenge
holt szirom, nővér, jöjj, gyötrődtem én is,
értem fájdalmad, hiszen az enyém is.

(Szomráky Sándor fordítása)

Prédikátor könyve 1, 9

Jorge Luis Borges
Prédikátor könyve 1, 9
ECLESIASTÉS, 1, 9.

Ha kezem homlokomhoz közelítem,
ha simogatom a könyvek gerincét,
ha az Éjszaka Könyvével gyötrődöm,
ha a kulcsot a zárban elfordítom,
ha a tétova küszöbön időzöm,
ha kimondhatatlan fájdalom szaggat,
ha az Idő Gépezetén tűnődöm,
ha az unikornis szőnyegére emlékszem,
ha alvás közben helyzetet cserélek,
ha egy verset emlékeimből fölidézek,
jól kitaposott utamat ismétlem,
a már számtalanszor megjártat.
Nem tudok semmi újat kitalálni,
egyazon mesét szövök újra s újra,
ismétlem az ismételt tizenegyest,
mondom, amit már mások is elmondtak,
ugyanazt érzem a nappalok egyazon
óráiban s az absztrakt éjszakában.
Minden éjjel ugyanaz a rémálom,
minden éjjel a rideg labirintus.
Egy mozdulatlan tükör fáradsága
vagyok, egy múzeumi porszem.
Csak egy nem ízlelt valamit várok még,
egy ajándékot, az árnyék aranyát,
azt a szüzet, a halált. (A spanyol nyelv
megengedi ezt a metaforát.)

(Kányádi Sándor fordítása)

Alexandria, Kr. u. 641

Jorge Luis Borges
Alexandria, Kr. u. 641
ALEJANDRÍA. 641 A. D.

Az első Ádámtól kezdve, ki látta
az éjt s napot, és kezének alakját,
az emberek regéltek, kőbe, fémbe
és pergamenre rótták mind, amit csak
a föld bezár, és kiformál az álom.
Íme, előttünk áll művük: a Könyvtár.
Mondják, a belézsúfolt kötetekkel
számban nem versenghet a sivatag
homokja, sem a csillagok. Az ember
ha kimerné, el is veszejtené
az értelmet, a merész szemeket.
Íme az elmúlt századok hatalmas
emlékezete: a kardok, a hősök,
az algebra tömör jelképei,
a végzetet irányító planéták
mélyét fürkésző tudás, a varázs-
erejű füvek és csontok csodája,
a vers, melyben a gyöngédség tovább él,
az Istenség magányos útvesztőit
feltáró tudós teológia,
az alkímia, mely sárban aranyt lel,
s a bálványimádók képzelmei.
A hitetlen úgy tartja: aki éget,
felégeti a múltat. Tévedés.
Az ember virrasztó éjei szülték
a könyvek e végtelenét. Ha mindből
egy sem maradna, újra létrehoznák
minden lapját és mindegyik sorát,
Héraklész minden munkáját s szerelmét,
minden szöveg minden olvasatát.
A Hedzsra első századában Én,
Omár, aki leigáztam a perzsát,
s az Iszlámot elterjesztem a földön,
parancsba adtam fegyvereseimnek,
tűz által emésztessék el a Könyvtár,
nehogy elpusztuljon. Áldva legyen
az Isten neve, aki sosem alszik,
és Mohamed, az Ő Apostola.

(Somlyó György fordítása)

Lelkifurdalás

Jorge Luis Borges
Lelkifurdalás
EL REMORDIMIENTO

A legsúlyosabb vétket elkövettem,
mit ember elkövethet. Sose voltam
boldog. Sodortassak el nyomorultan
a feledésben, e vad gleccserekben.
Szüleim az élet kalandok-űzte
vészes-gyönyörű játékára szántak,
a földre, vízre, levegőre, tűzre.
S én nem. Nem lettem boldog. Sose váltak
be ifjonti álmaik. Mindenestül
a művészet részarányába veszve,
amely csak puszta semmiségeket szül.
Értéket hagytak rám. Értéktelenre.
Nem is tágít - mindig itt jár mögöttem
a sorsüldözött árnya, aki lettem.

(Somlyó György fordítása)

A hold

Jorge Luis Borges
A hold
LA LUNA

                        María Kodamának

Mennyi magány van fakó aranyában.
Éjeink holdja már nem az a hold,
mit Ádám látott. Az emberi esték
nagy századai csordultig betöltik
ősi zokogással. Nézd. A te tükröd.

(Somlyó György fordítása)