(Reggeli óráin)

Lope de Vega
(Reggeli óráin)

I

   Reggeli óráin
május havának,
fülemülék dalolnak,
visszhang bont szárnyat.
Reggeli órákon frissesség árad,
fülemülék, de mennyi,
őrzik a fákat.
Források nevetnek,
gyöngyeik szállnak
kicsiny virágokra,
kik közel állnak.
Szép selyemruhába
bújnak az ágak,
sokféle színekre
könnyen találnak.
Mezők örvendeznek
az új ruháknak,
fülemülék dalolnak,
visszhang bont szárnyat.

II

   Gyönyörű szép május
ébred friss szelekkel,
mint zefirlányokkal
márciusi reggel.
   Április esője
virágokat kelt fel,
vörös hajon füzér,
nincsen ennél szebb jel.
   Kik szeretők voltak,
szeretnek ezerszer,
és kik nem szerettek,
telnek szerelemmel.
   Májusi reggelre
mióta mind láttak,
fülemülék dalolnak,
visszhang bont szárnyat.

(Simor András fordítása)

(Két völgy között hajnaltájban)

Lope de Vega

(Két völgy között hajnaltájban)

   Két völgy között hajnaltájban

folyt egy szelíd patakocska,

neki adta smaragdkönnyét

a szép pirkadat csacsogva.

   Fehér és vörös virágok

patak vizét szomjúhozva

nárciszarcuk kétszer látták,

nézve a tükör-habokba.

   Már a hajnal visszafordult,

és mintha liliom volna

szeme, féltékeny és kéklő,

fehér keze jázmin bokra.

   Zöld száron a rózsaszálak,

rajtuk fehér gyöngy a szoknya,

szépségükre a nap orrolt

irigykedve, bosszankodva.

   Nem szálltak le a madárkák

a vízre, mind azt gondolta,

látva a nap tükörképét,

ezüst fénylik ott ragyogva.

   Jön Lisardo kunyhójából,

szegény pásztor bánat foglya,

miért szomorkodik itten,

hol öröm bont virágot ma?

   Tikkadt ösvényen a jószág

megy előtte, léptük lomha,

fagyos deret esznek, szomjuk

a hajnali harmat oltja.

   Másfelől ott érkezőben

bánatának okozója,

akinél szebb virág nincsen,

mikor szépségét kibontja.

   Egy dalt olvas, ahogyan jön,

szeme csillagához szólva,

Lisardo szerezte néki

szerelmi vágytól lobogva.

   Gyönyörűség őt meglátni,

haján lila szalagocska,

hízeleg, ki győzni készül,

lantjának dalát kioldja.

   Két gyöngyhúr, melyek két szegfűt

őrizgettek körülfogva,

szavait a szélbe küldi,

ott repül a szavak csokra:

   "Szemecskét láttam, anyám,

zöldek, vidámak és szépek.

Meghalok, ha rájuk nézek,

gúnnyal néznek vissza rám!

   Két lánykája szép egének

vált derűre, vált borúra,

remény színe béborulva,

féltékenység lángja éget.

   Mit láttam bennük, anyám,

azt, hogy meghalok vagy élek.

Meghalok, ha rájuk nézek,

gúnnyal néznek vissza rám!

   Ki gondolná, hogy e szín

megcsal engem, tesz bolonddá?

Ki ne gondolná, ha hozzá

száll szerelme szárnyain?

   Elvesztem bennük, anyám,

magam hogy' keressem én meg?

Meghalok, ha rájuk nézek,

gúnnyal néznek vissza rám!"

(Simor András fordítása)

(Mikor a száraz magyalfák)

Lope de Vega

(Mikor a száraz magyalfák)

   Mikor a száraz magyalfák,

a nyárfák és magas tölgyek

   kopár ágacskái újra

élő zöldbe öltözködnek,

   növényeken ezer bimbó

készülődik új gyümölcsnek,

   és illatos virágoktól

fehérlenek minden zöldek

   adójukat megfizetve

szokásuk szerint a földnek

   s az égnek is, minden évben,

hálájuk róva köszönnek,

   még a szikkadt füvecskék is,

kik olyan sok titkot födnek,

   zölddé lenni igyekeznek,

előbújni legelsőnek,

   zöldjükből ezer szín nyílik,

hajtásból virágok nőnek,

   ezer virág, hogy zománccal

takarják a zöld mezőket,

   és a kicsiny, szopós kecskék,

báránykák bégetve jönnek

   játszani, árpát legelni,

az a jó, ha minél zöldebb,

   mikor Albano sírva szól, a könnyek

szomorú pásztor szeméből ömölnek:

   "Én szép Belisám, ma mindenki örvend,

csak Albano szeméből hullnak könnyek."

   Kakukkfüvek, rozmaringok

virágokkal özönölnek,

   méhecskék gyűjtik belőlük

cseppjeit édes likőrnek,

   mézet gyártanak csomborból,

napról napra telítődnek

   a lépek, mikor beléjük

egyre új virágport töltnek,

   kikelnek, isteni kegyre,

a kicsinyek, és dönögnek,

   várakozó poharakba

csurognak a drága csöppek,

   és a munkálkodó hangyák

palotáikból kijönnek,

   elégedett valamennyi,

örülnek a jó időnek,

   érkezik sokféle állat,

madársereg, halak, fönt s lent

   menekülőben a bánat,

öröm jár be minden földet,

   boldog idő, megérkeztél,

de Albano nem köszönthet,

   szép Belisának azt mondja

nézve lapját a sírkőnek:

   Mikor Albano sírva szól, a könnyek

szomorú pásztor szeméből ömölnek:

   "Én szép Belisám, ma mindenki örvend,

csak Albano szeméből hullnak könnyek."

   Úrhölgyem, drága Belisám,

halálod egy éve ölt meg,

   keserű, rossz italából

ivott, akit gyásza görnyeszt,

   egy évig, míg beteg voltál,

szolgáltalak, bárcsak többet,

   akár ezret is szolgálnék

fizetségem várva tőled!

   Kísértelek, mikor mások

látogatóba se jöttek,

   szerettelek élve, holtan

szerelem virraszt fölötted;

   könyörülj ég, őt imádtam

élve, most a temetőben

   szeretem, imádom holtan,

itt vagyok, bár elmenőben.

   Kunyhódban magamra hagytál

nyájadat vigyázó őrnek,

   drága zálog te méhedből

maradt édes örömömnek,

   ő a te teremtményed volt,

lényed gyönyörű szülöttje,

   arcán a te képed láttam

vigaszt merítve belőle,

   de jaj, mily kevéssé tartott,

önző ég elvette tőlem,

   vétkezőtől, hogy kövessen

téged, ki fekszel a földben.

   Mikor Albano sírva szól, a könnyek

szomorú pásztor szeméből ömölnek:

   "Én szép Belisám, ma mindenki örvend,

csak Albano szeméből hullnak könnyek."

(Simor András fordítása)

Info: Albano maga a költő, Belisa pedig nem más, mint Isabel de Aldarete y Urbina, akit Lope megszöktetett, majd feleségül vett. 1595-ben elvesztette őt is, és lányát, Teodorát is. Egy évvel később siratta el őket ebben a románcban.

Szürke szimfónia dúrban

Rubén Darío

Szürke szimfónia dúrban

   Foncsorozott, szürke üveglap a tenger,

tükrében a fémes, horgany-szürke ég,

madárrajok könnyű, fehér foltja villan,

s feldereng a sápadt, szürke messzeség.

   Fenn a nap beteg-szín, hályogos korongja

vánszorog az égen, bágyadt, lankatag;

a szelek letették komor trombitájuk,

s a szelíd homályban ráhanyatlanak.

   Móló-cölöpök közt ólom-hasú hullám,

lassú mormolása nyöszörgő beszéd.

Egy csomó kötélen, tétlenül pipálva,

matróz ül merengve, s talán újra látja

egy távoli ország sárga fövenyét.

   Vén tengeri medve. Durva réz-szin arcát

Brazília napja verte lángolón,

s a Kínai tenger tájfunjai látták,

hogy itta a gint a tántorgó hajón.

   A keserű, jódos, hideg habtaréjok

ó de sokszor látták vad gubanc-haját,

atléta-karizmát, orra rezes fényét,

sapkáját és só-mart vászonzubbonyát.

   És a lassan oszló pipafüst-gomolyban

látja az aranyló, messzi partokat,

ahová elindult egyszer a bergantin,

s feszült a vitorla, jó szélben dagadt.

   Trópusok nyugalma. A vén medve alszik.

Szürkeség terül szét, mindent eltemet,

és a görbe ívű láthatár szegélyét

elmossa egy csapzott, óriás ecset.

   Trópusok nyugalma. A tücsök a fű közt

vén, rekedt gitárját most hangolja fel,

és egyetlen húrján egyhangú panasszal

sírdogáló, vékony dallamot reszel.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Trópusi táj

Julián del Casal

Trópusi táj

Por és legyek. Ólomszinű a lég fenn,

honnét az égmorajlás visszaroppan,

és mint hattyúraj, koszos úsztatóban:

fehér felhők a hamuszürke égen.

Habját a tenger elsimítja kéken,

míg medre fölött villám fénye lobban,

és nagymessze, derűsebb távolokban

rőt cikkcakkját kirajzolja serényen.

Egy álmatag fa bólog szenderegve,

néma csend van egy hosszu pillanatra,

majd sirály száll, lég rebben szárnycsapástól,

sugár hasít szikrázva a terekbe,

és a párolgó, füstölgő talajra

zúgó cseppekben lezúdul a zápor.

(Tellér Gyula fordítása)

Nyárfaberek

Julián del Casal

Nyárfaberek

Be szeretem az árnyas nyárfaberket,

hol a szél úgy zsémbel a levelekkel,

sötét lombjával a zöldszín bereknek,

mint panaszkodó, nyűgös öregember.

Hol minden homályos alakot ölt fel,

és bűvöl a csönd - úgy érzi a lélek -,

az éji tücsök édesebben cirpel,

és csendesebben hangzanak a léptek.

Hol a szökőkút sugara lehullva

a magasból a márványmedencébe

hangjával a szelet is túldalolja,

ha zúg a szél, visszhangos térre érve.

Hol minden fájdalmasabbnak tünik föl,

s látszólag minden keserűbbre válik

a fészke mélyén csipogó verébtől

a legutolsó fonnyatag füszálig.

Hol a halovány csillagok világa,

a lombok közti résen átderengő,

szinte csipkét terít az út porába,

s minden csak csupa selymes csipkekendő.

Hol nyári eső cseppje függ a fákról,

fut görbe ágak gyémántfényü ívén,

s a fény fátylat sző párás ragyogásból,

s csillag villámlik minden tócsa színén.

Itt járnak-kelnek, szívüktől gyötörve,

fakó mosolyú, sápadt arcu lények,

ábrándozás árvái mindörökre,

és arái szüntelen szenvedésnek.

Itt, míg az égen csillagok ragyognak,

baján tűnődik álmok álmodója,

mi tűz-bélyegét láznak, unalomnak

és virrasztásnak mind arcára nyomja.

Itt a szerény pap, padon ülve, egyre

magányos panaszait hajtogatja,

mint tengerész, kit lakatlan szigetre

vet a tengerről a szelek haragja.

Itt a koldus, a vállán tarisznyával,

meggörnyedt háttal és lesütött szemmel,

tekintetében élte iszonyával

morzsát rág, melyet lakomán szedett fel.

Itt a szép hölgy - haján fekete fátyol -

elámul csillogó csecsebecséken,

rabul esik szerelem zálogától,

akárcsak egy igazi Goya-képen.

Itt, hol a gáznak rézszin lángja rezdül,

nincs árulkodó jele az örömnek,

és az ágak szövevényén keresztül

a csillagok még szebben tündökölnek.

(Tellér Gyula fordítása)

Tájak

Manuel José Othón

Tájak

I.

Meridies

A nap vörösen delel, valahonnan

egy gerle búgja búját a folyónak,

árnyat keresve megbúvik a kókadt,

forró fuvallat szikkasztotta lombban.

Már sárgára ért csövekkel rakottan

barkás tengeri-szárak aszalódnak,

a faluban, közel, a lángoló nap

hevében tetők vörös tüze lobban.

Nem hallik a kókuszfa remegése,

sem a parton a fűzfák zokogása,

nem bolydul most a lanka és a rét se,

a tölgyes elhagyott, szikkadt a vápa,

s a holtág partján lustán heverészve

hatalmas torkát egy kajmán kitátja.

II.

Noctifer

Mindenfelé dal, sóhaj, csacsogás szól,

a forróégöv lágy szellője támad,

zizzenti már, zúgatja már a nádat,

a virágok közt cseveg és viháncol.

Bőg a csorda és füttyönget a pásztor,

tódul a jószág a nyitott karámnak,

fürj pitypalattyol kukoricaszárak

sűrűjében, egy papagáj rikácsol.

A nap halódik, már közel az este,

imára szólít immár nemsokára

a romkápolna kisharangja messze.

S kék szembogara sugarát az árva

esthajnalcsillag küldi révedezve,

lassan felszáll a ködlő láthatárra.

(Lator László fordítása)

Greenwood

Juan Clemente Zenea

Greenwood

(New York temetője)

   Partján e hallgatag folyóvizeknek,

e menedék ölén, e hűs pagonyban,

hol majd fölém füvek s rózsák rezegnek,

alant örökre békén hadd nyugodjam.

   Én kész vagyok rá! Napjaim borongva

derengteti már sápatag sugárzat,

s mint végső örömeim hírhozója,

hajszálaimra élet hava árad.

   De vajh mi lesz, ha néha csöndes éjjel

elkószálok, mint árny, melyet ború űz,

s míg cirógatom érzékeny tenyérrel,

nem szánja kínom más, csak szomorúfűz?

   Ó, vajh mi lesz, ha mély búba borulva,

a sírkövem fölött egy gondolat bánt,

sóhajtok, mert népem rabiga sújtja,

s fürkészem szép Kubám égboltozatját?

   Viharzó még! De bár későn fakadnak

reményim naptüzei tünde fénnyel,

partja mentén az atyai folyamnak,

ott, őseim közt, hadd pihenjek én el.

   S ott, hova szült forgandó sors szeszélye,

s a zord órán bölcsőmben ringatának,

súlyos terhem hadd vessem ott le végre,

s hadd szunnyadjak el keblén a halálnak!

(Majtényi Zoltán fordítása)

A szerelem éhet, szomjat nem olt

Edna St. Vincent Millay

A szerelem éhet, szomjat nem olt

Love Is Not All: It Is Not Meat Nor Drink

A szerelem éhet, szomjat nem olt;

Nem nyújt álmot, eső ellen se véd;

Szerelem még gerendát nem sodort

Fuldoklóhoz, hogy mentse életét,

Roncs tüdőt lehelettel nem hat át,

Csontot nem forraszt, sebet nem hegeszt;

Mégis hány ember hívja a halált

Szerelmét vesztve - csak míg írom ezt!

Egy súlyos órán én is, meglehet,

Enyhülésért nyögve, erőim végén,

Kíntól legyőzve kénytelen leszek

Ez éj emlékéért megvenni békém,

Vagy szerelmedért kenyerem s vizem.

Igen, talán így lesz. De nem hiszem.

(Tótfalusi István fordítása)

Az üres partra térek meg

Edna St. Vincent Millay

Az üres partra térek meg

I Shall Go Back to the Bleak Shore

Az üres partra térek meg, oda

A homokon kis kunyhót épitek,

Hol egy-két yardra közelíti meg

A törékeny hinár szélső raja

Ajtómat, s hozzád nem megyek soha

Vissza, hogy megfogjam kezedet;

Ahhoz térek, amit megérthetek

És boldogabb leszek, mint valaha.

A szerelem, mely szemedben, a szó,

Meny nyelveden egy percre ült meg, egy

Mindazzal, ami egy percig való,

Dal túlzengi, beszéd nem fogja meg.

De a komor szikla nem változó,

S megtalálom hajdani egemet.

(Várady Szabolcs fordítása)