Ha most belépnél...

Nadányi Zoltán

Ha most belépnél...

Ha most belépnél, megbocsátnék,

Nem gondolnék haragra, vádra,

Odaforrna a szám a szádra

És sírnék, mint a kisgyerek.

Nem jössz és nem jön vissza többet

Ez a bolondos, könnyes óra

És nem fogsz tudni soha róla,

Hogy egyszer még szerettelek.

Én vagyok

Nadányi Zoltán

Én vagyok

Én vagyok a zavar, mely fölremeg olykor

Szemed szögletén,

Én vagyok az árnyék, mely homlokod hamván

Átfut könnyedén.

Én vagyok a pír, mely titkon, észrevétlen

arcodon kigyúl,

Én vagyok a sóhaj, amit elsóhajtasz

Öntudatlanúl.

Én vagyok a láz, mely nyitva tartja pillád

Gyötrő éjeken,

Lelkedbe lopóztam, többé el nem űzhetsz,

Édes mindenem!

A lány

Nadányi Zoltán

A lány

Hosszan, merőn szemébe nézett

A sápadt ifjúnak a lány.

Szemében annyi hév, melegség

Még sohse csillogott talán.

Az ifjú mély gyönyörbe szédült,

S a lány csak nézte azalatt,

Csak nézte szemei tükrében:

Jól áll-e fején a kalap.

Fekete zászló

Nadányi Zoltán

Fekete zászló

Ebből a bánatból

tornyot fogok rakni,

abban a toronyban

benne fogok lakni.

A kört már meghúztam,

magam körül húztam, -

ami rajta túl van,

attól elbúcsúztam.

Rakom már, rakom már

a fekete téglát,

két szemem ezentúl

már csak feketét lát.

Nő a torony, nő, nő,

házak, fák fölébe,

más tornyok fölébe,

felhő közelébe.

Nő a torony, nő, nő,

kiabálnak, késő,

se ajtó, se ablak,

se hágcsó, se lépcső.

Nő a torony, nő, nő,

nem lehet itt lakni,

nem lehet itthagyni,

csak rakni, csak rakni.

Nő a torony, nő, nő,

rakja bús szerelmes,

teteje mikor lesz?

teteje sosem lesz.

Teteje sosem lesz,

nő, nő szakadatlan

bánatkőbül épül

és az fogyhatatlan.

Teteje mégis lesz,

mert ha már nem győzi,

ez a bús kőmíves

a zászlót kitűzi.

A fekete zászlót

egy éjjel kitűzi,

reggelre a tornyot

holtteste tetőzi.

Akkor a torony már

fellegek közt elvész,

a fekete zászlót

szaggatja a szélvész.

Feketére fehérrel

Nadányi Zoltán

Feketére fehérrel

Ha mégiscsak a földbe

kerülnék, nem a tűzbe

és nem sokáig volna

a fejfa odatűzve,

helyébe márványt kapnék

és arra szép szöveg kell,

már össze is hajoltok

a buksi fejetekkel,

már pedzitek: itt nyugszik,

már indul is a véső, -

hát akkor én, vagyis most,

amikor még nem késő,

most én megálljt kiáltok!

Én, a halott, a lenti!

Egyetlen sírkövemre

ne firkálgasson senki!

Hogyisne! majd még mit nem!

Én jobban félek attól,

mint a falánk férgektől,

attól a felirattól.

Azt én magam elvégzem

és jobban mint ti, buksik.

Három szó, feketére

fehérrel: Itt se nyugszik.

Itt lakik ő

Nadányi Zoltán

Itt lakik ő

Itt lakik ő. De mostan nincsen itthon.

Elutazott és odalesz sokáig.

Mint a betörő, úgy járom be titkon,

bejárom és kifosztom a szobáit.

A szőnyegről is kincseket szedek fel:

a lépteit. És mindenütt elejtett

valamit és én reszkető kezekkel

gyűjtöm zsákomba, amit ittfelejtett.

A szeme zöldes fényét, meg a kedves

mosolyát (ezt a nagytükörből csentem!),

az édes illatát, az is itt repdes,

ezüst hangját, az is itt cseng a csendben.

És minden apró tárgyon ott találom

más, más mozdulatát. Akad itt bőven

lopnivaló! A rózsás tortatálon,

a csengőgombon és a levegőben!

A macskafejes párna, ő hímezte,

megsimogatom, most is mennyit loptam!

Ott a karosszék, ott volt édes teste,

csak én tudom, mi minden reszkett ottan!

Üveg mögött poharak széle rezdül,

minden pohárban az ő édessége.

Felszürcsölöm az üvegen keresztül,

becsípek édes bortól, az a vége.

Részeg betörő, boldogan dúskálok

és összeszedek mindent, ami drága.

És egy ajtón benyitok és megállok,

lélekzetem is eláll. Ott az ágya.

Nagyanyám

Nadányi Zoltán

Nagyanyám

Emlékszem a bús, fekete foltra.

Este volt.

Fellegekbe dűlt a nap, kioltva.

Este volt.

Házunk előtt ült a nagyanyám,

karosszékben, ősszel, a tanyán.

Háttal ült az udvar szegletén,

repkedett a vállkendője rojtja

két szál jegenye közt feketén.

Este volt.

Kicsi voltam én még, tudtam ám,

nemsokára meghal nagyanyám.

Meghal! Ó, hogy fájt a szívem érte!

Háttal ült és olyan messze volt.

Este volt.

Nem emlékszem arcára, szemére,

nem emlékszem az élőre, holtra,

csak arra az egy fekete foltra,

két szál jegenye közt, a tanyán.

A mezőről jöttem haza későn,

lopakodva mentem fel a lépcsőn,

este volt.

Álom volt-e? Vagy csak festve volt?

Bujdosás

Nadányi Zoltán

Bujdosás

Most itthagylak szépen.

Most el fogok menni,

hogy rádgondolhassak,

ne zavarjon semmi.

Rádgondolni is jó,

nemcsak veled lenni.

Milyen is lehetsz te

az én emlékemben

és milyen erővel

húzol vissza engem,

meg akarom tudni,

azért kell most mennem.

Csak így tudhatom meg,

csak így, tőled messze,

egyedül bolyongva

és magamba veszve,

azt is, hogy milyen vagy,

azt is, hogy szeretsz-e.

Első hó

Nadányi Zoltán

Első hó

Sűrű pelyhekben kezdett esni tegnap,

azóta folytonfolyvást hull a hó.

A kert, a széles udvar tiszta tejhab,

hullámos friss, harapni volna jó.

Földig hajolnak a fehér tehertől

a bokrok és a boglya szinte eldől

és minden élő élet hó alá hal.

És hull a hó és gyűl és tömörül

és nincs egy lábnyom a házunk körül,

mely összekötné a külső világgal.

Olyan a ház most, mint a hóbefútta,

világtól elzárt kastély a mesében.

Tíz óra tájt a lány lement a kútra,

nyomát a hó megint belepte szépen.

Úgy dél felé elállt a hóesés

és akkor a mély csendben, a mesés

fehér özönben felbukkant a postás

- nagy, idegen, barbár feketeség -

s a hóba vágta vén csizmája rozsdás

nyomát.

            Agyontiporta a mesét.

Dal egy morzsáról

Nadányi Zoltán

Dal egy morzsáról

Mellettem ült ebédnél,

nem voltunk egyedül.

Én boldogságban úsztam,

itt van, mellettem ül.

Csípett a kenyeremből,

ez néma vallomás.

Kezemre morzsa perdült,

azt se dobhatta más.

Hogy eltalált a morzsa,

be rég volt, istenem.

De erre még emlékszem.

Csak erre. Többre nem.