Tájzene

Bella István
Tájzene

Már kottázzák az őszt a fecskék,
dalba írják, én olvasom
a sok, fekete hangjegyfejecskét,
a kottát a villanydrótokon:

dó, re, mi, lá; ti, dó, re, szó, szó
- dúdol a fa, elszolmizál,
egyszer csak arany-hárfaszó szól:
és peng, rezdül levélgitár,

szín-xilofon. Az őszi kékek?
Nap-húrok? Cimbalom-Balaton?
Fénydalt ver a barkafehérbe
pólyált szél a turzó habon?

Egyik se. Csak ez a pár szó.
Számról pergő nélküle-tél.
Lecsap a nap: alkony-start-zászló.
Fecskék, nyár, rajt! Huss, falevél!

És szólt a szó

Bella István
És szólt a szó

És szólt a hegy:
- Ha alvó kő leszek,
hogy felébredjek,
kezedbe veszel-e?

És szólt a Nap:
- Ha már nappal leszek,
hogy megvirradjak, szemed
fölnyitod-e?

S a csillag szólt:
- Ha már csak fény leszek,
szemhéjad alá, látni
elrejtesz-e?

És szólt a tó:
- Ha tűz gyöngye leszek,
egy fűszál sóhajában
meghallasz-e?

És szólt a szó:
- Ha kucorgó fény leszek,
a szájad szélén, hogy megláss,
egyetlenegyszer kimondasz-e?!

Köztem és köztem

Bella István
Köztem és köztem

1

Mintha kihaltak volna az évszakok,
megdermedt zöldben fürödnek a fák.
Egyszerre nyár, ősz és tél vagyok.
Megkövült idő. Haláltalan világ.
Nem merek élni. Lélegezni sem.
Azt hiszem néha, nem is ver szívem,
csak mímeli, hogy van, s mert fél, dobog.
Rettenetes nehéz az idebenn.
Hát élek, félek, alakoskodok

2

Köztem és köztem ott áll a világ,
mint a tükör arcom és mása közt.
Ha rá mosolygok, ő rám: sírni ránt.
Örömet búra, bút örömre föst.
Telet játszom: hajamat behavaztam,
de velem szemben a tükörben tavasz van:
hó hullatja szirmát vagy meggyfa-ág
Tejútja leng, az Androméda-füst
ködöl, görgeti fényét sár, virág.

3

De jó is, hogy nem lehet ugyanaz
soha, ami magamagának látszik.
Hogy halandóban halhatatlan havaz,
hogy a mindenben esendő-én halálzik.
De ha majd szájam elé tesznek orvul,
s mosolyom dermedő jéggé csikordul,
mint gyermek, ha befagyott ablaküvegre áhít
ráírni egy szót, ródd sóhajomra azt
az egyet, Tükör, ami belülről átvilágít.

Tüzed s tüzem

Bella István
Tüzed s tüzem

Sírok, mint az elfogyó
tűz, sírok magamban.
Zokognak csontjaim. Fagyott
füst kígyóz hajamban.

Születtem. Születtél. Hogy boldog
veled legyek. S te velem.
Legyünk egymásbaojtott
két láng: tüzed, s tüzem.

Szegfű utca 23.

Bella István
Szegfű utca 23.

Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!
- Hogy illatozott esténkint az olajfa,
kérge alatt bábjait babusgatta a hangya,
a falban tücsök rítt, fekete tititás!

Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!
- Hogy sütött a kő, mikor a gangra
kiültünk szellőzködni, s a hold az ágakba akadva
megpengette a fákat, zengtek a kert-citerák!

Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!
- Lehettem volna virágaid vitéze, Kardvirág-hadnagy
vagy a tulipánok között hajlongó szél-karnagy,
ahogy a gyökereknek s a zengő rügyeknek dirigál!

Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!
- Beszélhettem volna a Kézzel, kinek nyelvén balta,
gyalu, véső is érzett, s az oázó vas, ha ő akarta,
elszelídült s az elalvó tűzzel elcsicsikált.

Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!
- Volt ott egy kút, világ-kávájára hajolva
a messzi tengerek testvére lehettem volna,
hétmérföld-időt lépő kútcsizmás óriás.

- De hajnalra mindig elfordult a föld,
a virágok tüzes torka berekedt,
a kútban láncok csörögtek, s csupa elölt
álmot húztak föl nyikorogva a napvödrű reggelek.

Hallgatod-e még, mondd, s nélkülem mit csinálsz?!

Metszet

Bella István
Metszet

Elfúható havú ősz!

Nem őrzöd te meg
a jávorbika csapását,
sem az őzét:

köd büffen, sár fortyan,
és a földről
ezer levelével
- kivert szemeivel -
néz magára
vissza
a fa.

Készülődés

Bella István
Készülődés

Így megyek el majd akkor is,
kapkodva,
dolgavégezetlenül,
félálmok,
félébrenlétek,
féllélegzetvételek,
féléleteimbe burkolódzva.
Te ülsz az ágy szélén,
fehér cérnával - mosolyoddal? -
Ezt az inget még megvarrom.
Én meg:
Ugyan, ne vacakolj már vele ilyen későn.
S te:
Semmi az egész.
Én fölveszem utolsó ingem.
Elutazom.

Hamvazószerda

Bella István
Hamvazószerda

Már őszöl, őszül, pedig ide se ért
a busa évszak. Alszik a láng a fákon.
Alszik, aluszik odafönn a kék,
a zöld az ágakon pislákolva zsarátol.

A nagy hamvadások ideje jön el?
Fáradtan gondolok nőkre, versre, italra.
Lehorgasztom fejem, s hagyom közönyösen,
hogy az idő ingem varjakkal kivarrja.

Havak hámlanak

Bella István
Havak hámlanak

Most nagyon jó, mert süt a nap.
A hóhér tél szemefehérje
hályogol. Havak hámlanak.
Rézfényt kapirgál egy jérce.

Vaksi ág szemét dörzsöli.
De álmos még, így ki se nyitja.
Gyűrt levegőjét gyömködi
feje alá, megfordul egy fa.

Rügyek, kisbabák alszanak.
Szájuk szélén, akár az álom,
hólé fénylik. És süt a nap.
Hunyd le a szemed, hogy ne fájjon.

Csak a sírás

Bella István
Csak a sírás

Maszatos fényű levelek hullnak
mintha az erdő, az öreg isten,
az istenöreg roncsszirma hullna,
lódarázs-szemhéja havazna,
körözne egyre, s kinőne újra.
Támasztom, mintha homlokodnak,
az ablak üvegének fejem,
hogy hűvösödjek, havasodjak,
- lángok, lángok, lángok lobognak -
ídösöm, ídös, ídösöm,
engem már hova bujdokoltatsz.
Leszáradt kezeim ropognak
lábam alatt, mosolyom lesárgul.
Csak a sírás fényei hullnak.