Algernon Charles Swinburne
A dombvidéken
On the Downs
Ájult tenger, se szél, se nap,
az ég kiszikkadt barna hab,
a völgy feltépett sír, de már
fölötte könny sosem fakad,
áldást se, díszt se vár,
olyan sivár.
S a dombvidék szegélyinél,
hol a gyomot a lassu szél
pirítja, és a hangaszál
lenéz, amint a szirtre ér,
hallgatom, hogy zihál
az árapály.
Szirt, víz és szemhatár felett,
hol csónakot, se füstjelet
nem fú felém a símaság,
csak hervadt hanga leng, meredt,
meddő, mezítlen ág
s fonnyadt virág,
vigaszt keres szegény szemem,
mert mindez oly reménytelen,
hogy fény vagy lég mozdulna meg
a szél alól, hol meztelen
vak víz és fellegek
merengenek.
Mi akkor volt, ma újra van,
az ember most is épp olyan.
Mintha megint ott állanék,
szobámban érzem, hogy zuhan
a két kezemre még
föld, tenger, ég.
Fogoly királyné, gúzsbatört,
pőrén, kifosztva ült a föld;
királyi vár, halott, szegény
az ég, nincs hang se, láng se fönt,
elhamvadott a fény
a nyár fején.
A vízre szél sehogyse szállt,
bennem remény sehol se járt,
hogy rajzanák be friss rügyek
a nagy nyugalmu zöld határt,
vagy látó lelkemet
tüzes jelek.
Úttalan útakon haladt
a telhetetlen gondolat
rávetve réveteg szemét
a gyámoltlan ég alatt
a partra, hol reményt
veszít a lét.
S a lelkem ment. Nyugat, kelet,
de fény sehol, vak és siket
világ, a földre fű se nőtt,
az ember embert üt s nevet,
s nem sujtja bot le őt
Isten előtt.
Az idő vén, kihúnyt szemén
halandó könny, de semmi fény,
az évek szíve megmeredt,
s az ember csüggedő fején
megáll a könny, hideg,
vad rémület.
Vajúdva hozta még a hit
a gyötrelem gyümölcseit,
szőlőből bort a bú tiport,
s kit ősi szomja halni vitt,
a vágy, e földi holt,
egykedvü volt.
S elvált a lélek és a test;
az ész kihűlt szemet mereszt
körül, hol egy-halott az ég:
"Halálunk, mint te, ily üres,
vagy mint a büszkeség?"
És jött a vég.
S amerre ment a lelkem, ím,
a trón alatt dalolt a kín,
s évezredes sugáson át
a sors konok félhangjain
jó és rossz összeállt
dallama szállt.
"Hol van az Isten? A segély?"
kérdezte lelkem - "És a cél?
Nincs Isten? cél? erő tovább,
mely oktalant s okot lemér,
s mitől a gyönge láb
nem hull alább?
Nincs fény, mi sütne fönt? se bot,
mely ütne? nincsen Isten ott?"
Acél-fogó a szenvedés,
lelkem zokogva ballagott,
hol trónok voltak és
nyögés, nyögés.
Bolond, a rossz siráson át
nem hallja ősz anyánk dalát,
mit visszacseng a domb s a hab,
hanem kisértetek zaját,
ó, mint megannyi rab
a völgy alatt.
A föld szavát, ki jól itél,
mert tudja, lét s halál mit ér,
és hogy segítni nem lehet
s gátolni sem, mi lenni kél,
s hogy el sosem pereg
az, ami lett.
Minden halott és létező,
minden virág és vér, velő,
holt év, és tett, mi megfogan,
anyánkban éledő erő:
"Nincs Isten, és ha van,
te légy, fiam."
S lelkem, a virrasztásba hullt,
hallotta és csodát tanult,
s mint aki álomból riad,
úgy kelt fel - és kinyílt a kút,
hol éjbe-fénybe csap
a gondolat.
Napszítta szikla, hangaszál,
homokba búvó árapály,
ölelni táruló vidék,
az egész élet itt zihál
és hordozza a lét
feleletét.
Por és kavics, mag és virág
zeng roppant monotóniát,
hogy ahol lomha sziklafok,
vizekre foszladó világ
és emberszív lobog,
Isten van ott.
A semmiből egy óriás,
kit élve tart a változás,
jó-rossz cseréje, sors, halál,
ki mindnyájunkban egy csodás
nagy pillanatra vár,
s magasba száll.
Mert sors, hogy kivirul a mag,
ó, győzhetetlen pillanat,
az idő igazat hoz, és
így lesz erős, így lesz szabad,
mint bennem az egész
eszmélkedés.
S a nap kibújt a fellegen,
végiglehelt a tengeren,
a hab nevetve szétgurult
a zöld, a duzzadó vizen,
s amint föléborult:
az ég kigyúlt.
S mint zászló, mit a szél kibont,
széjjelrepült az összefont
sok fény-fonál, kering a szél,
s az eleven rőt horizont
a tenger zöld-fehér
bőréhez ér.
És - diadalmas ámulat -
megindult lelkem látta csak,
hogy mint a fény elsőszülött
törvénye, tiszta áradat,
az ég alá örök
hajnal szökött.
(Gergely Ágnes fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése