Patmosz
Elválik énekük a madaraktól,
és hangonként lehullik,
a kőről pedig lehasad zuhanása,
és hangos robajjal földet ér.
A fákat leveleikkel együtt
hagyják el színeik, és egyszerre
tulajdonságok nélkül állnak,
pőrén, önmagukban.
Én sem a nevem vagyok többé,
magamat összehúzom benne,
elbújok félreeső zugaiban,
hogy az lehessek, akit a szavak
hátrahagytak.
Mint bőrömről a szél,
lehámlanak rólam a napok,
és arcom barázdái helyett
mélyülnek az idő ráncai.
In: Roncs szélárnyékban
Jelenkor, 2017
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése