A reményhez

John Keats
A reményhez

Ha a bánatommal egymagam vagyok,
s lelkemben nincs, csak a kétség maga,
álmom csillagfénye kihamvadott,
szirmot se hord a lét sivataga,
     szép remény, kínálj balzsam-serleget,
     ezüst szárnyad bontsd szét fejem felett.

Ha kinn járok, s leszáll az égi est,
fönn holdat rejt a sűrű szövedék,
s a csüggedés bús arccal rámijeszt,
s szaggatja lelkem fényes szövetét,
     verd át sugárral a lomb sátorát,
     s e rút leselkedőt kergesd tovább.

Ha a reménytelenség, egyszülött
fia a csalódásnak, lelkemet
meglepni kész, s mint felhő rét fölött
sötétlik, s mindjárt rámcsap, eltemet,
     ragyogtasd fel, remény, szép arcodat,
     s ijeszd el, mint az éjt a virradat.

Ha kedveseim sorsán megriad
szivem, s szorongva gondot gondra szít,
ó, szépszemű! Vidítsd beteg fiad,
hadd nyeljem vígaszod telt kortyait,
     szórd körém égben-fogant fényedet,
     ezüst szárnyad bontsd szét fejem felett.

Ha szívem szenvedélytől megdobog,
ha kínoz kedvesem kemény szava,
add, hogy hihessem, nem hiú dolog
szonettekben merengni éjszaka,
     szép remény, kínálj balzsam-serleget,
     ezüst szárnyad bontsd szét fejem felett.

S míg száll majd évre év, add, hogy honom
becsületét ne feketítse folt,
hadd lássam: híre ép, magas orom,
szabadsága tündöklőbb sose volt.
     S ragyogtasd ritka-szép tekinteted,
     tetőt tarts szárnyadból fejem felett.

Nagy szabadság! Míly nagy lehet kopott
köntösében, és királyi fejék
s dús bíborok alatt míly elnyomott.
Csak haldokol, s lehajtja szép fejét.
     Ó, jöjj, remény! Lám, szárnyad itt lebeg,
     s színig telíti fénnyel az eget.

Mint felhő-csúcsot bolygók fényei
aranyoznak, vidítván a sötét
eget, míg fél-arcát fátyol fedi,
ha lelkem felölti bús köntösét,
     vidíts, remény, ha a gond rámszakad,
     s nyisd szét fölöttem hószín szárnyadat.

(Tóth Judit fordítása)