2019. október 6., vasárnap

Esős nyár

Tóth Krisztina
Esős nyár

Kísért egy mondat, egy szavak nélküli hosszúkás öntőforma,
     jelek és csöndek negatívja, minden más mondat bele van mondva,
mélyebbre alszom, követem tapogatva és nem hallok semmi mást,
     rövid, zubogó képletté szűri az esőt, mint Einstein a relativitást,
egy hosszú-hosszú mondat, ami egész a Teremtésig ér le,
     olyan öblös és mély, hogy a legalját nem hallom én se,
ott van a gázóraszekrényben a titkos mondatkezdet,
     a lecsukott dobozban a cérnák egyféle kódra tekerednek,
egy mondat, amelyben látszik a szemed és ott van a fiam,
     kanyargó, hangoktól villódzó tükrű, kék folyam,
befelé húz, ragyogó vízér, barlang közepén íriszhártya,
     egy mondat, az a mondat, valaminek a kezdete vagy folytatása -

Kísért egy mondat, egy szavak nélküli hosszúkás öntőforma,
     egy báb a szívgödörben, szárny, ami nincs kibontva,
hazavezető film futása, lepergő utca hossza,
     sietség árokpartján széltől bepödrött mályvaszoknya,
beszél a mondat a szélcsendben, beszél a zivatarban,
     beszél a beszéd mögött és így bujkál az arcban,
néha közelről hallom, egyetlen szó kéne belőle,
     egyetlen betű ránca a még íratlan lepedőre,
hol az a mondat, hol van, felgyújtott éjjelét ma ébren töltöm,
     a mondat mellé beszél a villám ott kinn a búzaföldön,
ott van a mondat, érzem, a töltésen túl, ott ázik,
     nem ez a mondat hanem egy másik, mindig egy másik -

Lüktet egy mondat, egy emlék nélküli hosszú sebhely,
     lüktet az álom selymes bőre alatt, hogy kelj fel, kelj fel,
kísért egy mondat, egy szavak nélküli tompa sajgás,
     jár a testben a mondat körbe és nem akar mást,
nem akar szűnni, maradni, múlni, se megszületni,
     egy hangok nélküli mondat, nem mondja-hallja senki,
kongat a mondat és félrever éjjel a szív harangja,
     üres, kavicsos udvaron rekedt, kikötött kutya hangja,
pulzál a mondat, mint felhasadt hajótestben a tenger,
     kotyog az álom síkos öbleiben hogy kelj fel, kelj fel,
parttalan hívás, örvénylő, vak vizekbe sodró,
     tengereket holdszálon rángató lassú dobszó -

Rohan egy mondat, egy szavak nélküli hosszú ritmus,
     hallod a suhogást, belülről szól hozzád, amíg futsz,
aztán megállsz, elhallgat, ott hadar a mellkasodban,
     éjjel-nappal ott van a mondat, mindig ott van,
ott van az örvények legmélyén, dobog a szerelemben,
     a beszédre képtelen, beszélők közt örökké néma testben,
táncol a mondat a mozdulatlan végtagokban,
     fennhangon énekel a fejben, a zárt torokban,
csukott szemmel siet a lépcsőkön az emeletre,
     rohan egy mondat, ziháló, kigyulladt test a hegyre,
repül egy mondat, viharba fellőtt fényrakéta,
     halott zsoké, ki izzadt, fekete lovára dőlve száll a célba -

Suhan egy mondat, egy hosszú éjjeli autópálya
     suhan a szívben, a ködben és a leágazást nem találja
lüktet a mondat az ónos esőben, villan a villámokban
     surrog a kékes reflektorok közt, jól van, jól van,
gurul a mondat, lehunyja fáradt szemét a szerpentinen,
     gurul a lejtőn, nem érhet célba így sem,
késik egy mondat a síkos éjjeli országúton,
     suhan a mondat túl a sorompón, túl a túlon,
surrog a ködben, kataton ablaktörlő beszéde,
     néptelen benzinkút, alvadt, olajos tócsa fénye,
halad egy mondat, nem tudni merre tart és hol járt,
     gurul egy mondat, gurul, elengedi a kormányt -

Beszél egy mondat, egy szavak nélküli hosszúkás öntőforma,
     medertelen víz, bármit gondolok, alámossa,
csobog egy mondat, csobog és nem hallok többé semmi mást,
     csak a hangok helyetti hangot, a süket felhőszakadást,
zümmög a mondat, bujkál a kábelek fémagyában,
     siklik, mint delfinek bőrében a rejtett tengeráram,
tetovált mondat, be nem váltott ígéret hullámhangja,
     követném szó nélkül, minden szavamat odahagyva,
egy mondat, amiben benne van a hiányod és benne van a jelenléted,
     lángnyelv, földnyelv, beszéd, mely nem ismer beszédet,
testetlen test a mondat, rejtőző, reménytelen remény,
     hallgatás löszfalába ásott fénylő titoktartóedény -

In: Magas labda (Magvető, 2010)

Magas labda

Tóth Krisztina
Magas labda

Ez itt az éjszaka minden fénylő tetője.
Át kell ütni a folyó felett a holdat.
Ez itt az életed, ide jöttél előle,
mert nem megy a halál, hiába gyakoroltad.

Ez meg a szél - nincs tőle könnyű dolgod.
Látszik, hogy lengenek a vezetékek.
Át kell ütni a szívedet, te boldog.
Ott száll a magas labda, még eléred.

Az ott folyó, fölötte lüktető ég.
Dobog, dobog, de koncentrálj a percre.
Közel nagyon: gyakorold, hogy csak emlék!
Kivel játszol, hova figyelsz? Te.

In: Magas labda (Magvető, 2010)

Cicc

Tóth Krisztina
Cicc

Egy csillagrendszert egyengettek a padlón,
fölemelték, keringtek vele hosszú táncban.
Eltelt az év, lepergett lassan, nem maradt nyom.
Tavasszal titkos tűlevelet találtam.

Mért kellett azt a hosszú égősort kibogozni?
Mért kellett együtt bevonszolni a teraszról
azt a halott fát? Mért kellett hazahozni,
vajon pontosan mikor kezdődött el az akkor?

Működött, de csak az egyik fele égett.
Úgy forgatták, hogy azért ne nagyon látsszon.
Volt más a fán, csillagszórók, libegő fények,
végül is nem ezen múlt a karácsony.

Angyal nézte a kertet, kék, idegen hold.
Az egyik kiment a szívével társalogni.
Mire gondolt, miközben másra gondolt?
Hosszú sora van annak, nem kéne kibogozni.

Hova gondolt, mikor máshova gondolt,
mikor a teraszajtót is nyitva hagyta?
A hűlt helyek melegét keresve jött, dorombolt
a kerten át, de visszafordult a macska.

Csendes éj volt, csak a tűlevelek peregtek.
Cicc, cicc. Kérdés és félelem volt szemében.
Melyik égett ki? Nézzük az összeset meg?
Hol bújt meg eddig? Hogy szúr. Nem is értem.

In: Magas labda (Magvető, 2010)

Letölthető csengőhangok

Tóth Krisztina
Letölthető csengőhangok

I.

Ez a világ egy mélygarázs,
sose tudod, hogy merre állsz.
Az első óra ingyenes,
utána fizetsz. Így megy ez.

II.

Kiraktalak a szívemben a képernyőre,
és az összes ikonom eltűnt tőle.
Nézlek egymagam - közben vívódom.
Légy a jelszavam! Légy a PIN-kódom!

III.

Megvan az, amit szednék,
csak az adagolást nem értem.
Kockázatok és mellék-
hatások a tekintetében.

IV.

Ez a világ egy huzatos metró.
Befelé sem jó, kifelé sem jó.
Nézd, a sok utas milyen árva!
Gyere, lépjünk a biztonsági sávra.

V.

Ma utoljára még lehet,
másik halált vagy életet,
vétkeket, átkot, étkeket:
váltani földi bérletet.

VI.

Ez a világ egy szerelőakna,
olajos rongy az egek alja.
Csillagcsavart húzgálni úgy jó,
ha jut minékünk csavarhúzó.

VII.

Azt hitted, jár egy utolsó hitel,
hogy ami késik, mégse múlik el.
Azt hitted, nem lesz tartozás: de lett.
Miért nincs az égi billentyűn delete?

VIII.

Ez a világ egy nyitott blende.
Integetünk a végtelenbe,
amíg az arcok be nem égnek.
Hol hívják elő ezt a képet?

IX.

Hol van, ahonnan látni bármit?
Testünkön át az űr világít.
Keresgéljük, hogy hol van Isten:
kontrasztanyag az ereinkben.

X.

Tedd a kezed fenekemre,
mintha kezed kezem lenne!
Hadd szabadjon egyszer hinnem,
hogy elmegyünk hazább innen.

In: Magas labda (Magvető, 2010)

Hasonlatok

Tóth Krisztina
Hasonlatok

                         "Hiába fürösztöd önmagadban..."

1.

Egy sündisznó alapos
megtisztításához egy
másik sündisznó kéne.

Ha egyidőben mindkét
sün közeledne és
a hátuk összeérne.

Mintha távolodnának, úgy
állnának be
e dörzsre,

ami ilyenformán viszont
ki tudja mért, elég
ritkán jön össze.

2.

Csak másban moshatod meg arcodat,
és ha sikerült végre,
tükröd is az lesz. Le ne nézz
többet a mosdólére.

3.

Ez is csak ember,
hiába fürösztöd
önmagadban,

te meg magányos
maradsz, de tiszta:
szól a szappan.

In: Magas labda (Magvető, 2010)

Az vagy nekem...

Tóth Krisztina
Az vagy nekem...

Az vagy nekem, mint rabnak a fegyőr,
seggnek a tanga, combnak a borosta.
Bezár, szorít és szúr mindenfelől,
előbb csak húsba vág, aztán a csontba.

Az vagy, mint tépőzár a nagymosásnak,
sorban kihúzod mind a szálakat.
Lucskos halom, gombócba gyűrve várlak
és mi fölfeslett az tovább szakad.

Tőled rohan a harisnyán a szem le.
Becsípsz és kiakadsz, mint a cipzár.
Vándorló zokni: felbukkansz hetente,
lehet, hogy volt párja, de nincs már.

Az vagy nekem, mi rég nem kéne légy,
lengő papír, én meg rászállva légy.

In: Magas labda (Magvető, 2010)

Sodrás

Tóth Krisztina
Sodrás

Ahol fordul a part a víz felett
   köröz a szél és mindent összehord.
A sziklák közt üres zacskó lebeg,
   sötét sodrásban ezüstfényű folt.
Van egy öböl a szívben. Ezt a dalt
   fejben írtam. Fél pár szakadt cipő
rohad apálykor itt, ahol a part
   a hullámok közt hirtelen kinő,
fordul a szél az esti víz felett:
   van ez a dal, mi mindent összehord,
a sziklás és partján cipő lebeg,
   úszó felhők közt lenn rohad a hold.

In: Magas labda (Magvető, 2010)

Imperatívusz

Erdős Virág
Imperatívusz

legyél fiú
legyél kislány
legyél te is
név a listán
aludj sokat
büfizz nagyot
viselkedj úgy
mint a nagyok
ne szekáld a
dadusodat
ne piszkáld a
pelusodat
ne vigyorogj
ilyen bután
húzd le szépen
magad után
ne vacakolj
sokáig
füled érjen
bokáig
porzó mellé
biggyessz bibét
melléknévből
alkoss igét
ne blazírozz
durvább
szerre
kattanj rá a
sajtburgerre
addig örülj amíg
kapod
legyen ez a
kezdő-
lapod
csináld szépen
amit mondok
ne szorítsd ösz-
sze a combod
hozd a formád aztán
kopj le
amit szoktál arról
szokj le
ne szomorkodj
bárhogy fáj is
ne csak klikkelj
regisztrálj is
őrizd meg a
jegyedet
ne mozgasd a
hegyeket
ne kísértsd a
mindenhatót
válassz másik
szolgáltatót
ne települj
televényre
hajts a heti
nyereményre
adakozz a
készletedből
érdeklődj a
részletekről
ne szőrözz hogy
egy a százhoz
vitesd vissza
hozasd házhoz
ne őrlődj a
darálóban
ne bagózz a
megállóban
változtasd meg
életed
válts a Vígbe
bérletet
tüntesd fel az
adószámod
jöjjön el a
te országod
küzdve küzdj és
bízva bízzál
vigyázz nehogy
vissza-
hízzál
ne rohanj a műtőbe
ugorj be a
hűtőbe
gyötrelem és
kín helyett
válassz olcsó
sírhelyet
csukd-be-szemed
tartsd a szád
várd a világ
tavaszát
semmire se
hederítve
feküdj szépen
kiterítve
ne leselkedj
sutyiban
aludj te is
nyugiban
mint az anyád
méhében
pápá
nyugodj békében

In: A Trabantfejű Nő (Palatinus, 2011)

Az Örkény-jelenség

Erdős Virág
Az Örkény-jelenség

"Egy parafa dugó,
mely semmiben sem különbözött a többi parafa dugótól,
(Hirt G. Sándornak mondta magát, de mit jelent egy név?
Egy név semmit se jelent), beleesett a vízbe.
Egy ideig,
amint az várható volt,
úszott a víz színén,
aztán
különös dolog történt.
Lassan merülni kezdett, lesüllyedt a fenékre,
és nem jött föl többé.
Magyarázat nincs."

(Örkény István: Jelenség)

Jelenség/2.

Egy gombóc,
mely semmiben sem különbözött a többi gombóctól,
(Artúrnak mondta magát, de mit jelent egy név?
Egy név semmit se jelent),
beleesett a vízbe.
Egy ideig,
amint az várható volt,
vidáman úszkált a víz tetején,
aztán
különös dolog történt.
Kiugrott a fazékból,
elszaladt,
és nem jött vissza többé.

Magyarázat nincs.

Jelenség/3.

Egy szimpatikus fiatalember,
aki semmiben sem különbözött a többi
szimpatikus fiatalembertől
(Jézus Krisztusnak mondta magát, de mit jelent egy név?
Egy név semmit se jelent),
fogta magát, és lesétált a partra.
Egy ideig,
amint az várható volt,
ide-oda szaladgált a víz tetején,
jött-ment, pancsolt, poénkodott,
kenyérdarabkákat hajigált,
aztán
különös dolog történt.
Lassan merülni kezdett,
lesüllyedt a pokol fenekére,
és nem jött föl többé.

Magyarázat nincs.

Jelenség/4.

Egy illető,
aki semmiben sem különbözött a többi illetőtől
(X. Y.-nak mondta magát, de mit jelent egy név?
Egy név semmit se jelent),
beleesett egy nőbe.
Egy ideig,
amint az várható volt,
úszkáltak a boldogságban,
aztán
különös dolog történt.
Az illető fogta magát,
visszahúzta a zokniját,
és hazament a feleségéhez.

Magyarázat nincs.

Jelenség/5.

Egy nagy rakás szerencsétlenség,
mely már ránézésre sem különbözött egy
valóságos istencsapásától
(Erdős Virágnak mondta magát, de mit jelent egy név?
Egy név semmit se jelent),
beleesett a bűnbe.
Egy ideig,
amint az várható volt,
megpróbálta villámgyorsan visszacsinálni,
a Gyehenna Tüzére gondolt,
meg a tavalyelőtti fürdőruhájára,
aztán
különös dolog történt.
Ahelyett, hogy kiköpte volna,
bekapott még egy falatot.

Magyarázat nincs.

Jelenség/6.

Hirt G. Sándor,
aki semmiben sem különbözött a többi kis
hülye dugótól
(a "vasesztergálás virtuózának" mondta magát,
de kit érdekel az ilyesmi? Az ilyesmi senkit se érdekel),
pechére pont beleesett az ominózus
száztizenpár billió-millió főbe.
Egy ideig,
amint az várható volt,
maximálisan meg voltak elégedve a munkájával,
még étkezési hozzájárulást is kapott,
sőt,
még iskolakezdési támogatást is kapott,
sőt,
még üzemorvosi ellátásban is részesült,
amikor
különös dolog történt.
Behívatta magához a főigazgató, és azt mondta neki,
hogy a viszont
látásra.

Magyarázat nincs.

Jelenség/7.

Egy hányatott sorsú,
ámde sokra hivatott ország,
mely semmiben sem különbözött a többi
hányatott sorsú, ámde sokra hivatott országtól
(magyarnak mondta magát, de mit jelent egy név?
Egy név semmit se jelent),
beleesett a szarba.
Egy ideig,
amint az várható volt,
megpróbált valahogy kikecmeregni,
nyújtózkodott, pipiskedett,
dúl-fúlt, ágált, toporzékolt, szitkozódott, szerencsétlenkedett,
aztán
különös dolog történt.
Lassan merülni kezdett,
lesüllyedt a legmélyére,
és nem jött föl többé.

Magyarázat nincs.

Bónusz

Egy nagy magyar író,
aki semmiben sem különbözött a többi nagy magyar írótól
(Örkény Istvánnak mondta magát, de mit jelent egy név?
Egy név semmit se jelent),
egy csendes, nyári délután fogta magát,
és leült az íróasztalához.
Egy ideig,
amint az várható volt,
szorgalmasan üldögélt,
aztán
különös dolog történt.
Lassan emelkedni kezdett,
felröpült az égbe,
és nem jött le többé.

Magyarázat nincs.

In: A Trabantfejű Nő (Palatinus, 2011)

Az átváltozóművész dala

Erdős Virág
Az átváltozóművész dala

                          A Természetes Vészek Kollektívának

vesd le a sapidat és vesd le a sálad
vesd le a kezedet és vesd le a lábad
vesd le a kerted és vesd le a kereked
vesd le a párod és vesd le a gyereked
vesd le a nevedet és vesd le a rangod
vesd le a szemedet és vesd le a hangod
vesd le az örömöd és vesd le a harcod
vesd le a bőröd és vesd le az arcod
vesd le a híred és vesd le a béred
vesd le a húsod és vesd le a véred
vesd le az ereid és vesd le a beleket
vesd le a tebenned
tekergő tereket
vesd le a szíved és vesd le a májad
vedd fel a helyeden
támadt tájat
vedd fel a sarkot és vedd fel az ívet
vedd fel a ritmust és vedd fel a rímet
vedd fel a tested és vedd fel a tollad
vedd fel a Napot és vedd fel a Holdat
vedd fel az eget és vedd fel a szárnyad
vedd fel a sapid és
vedd fel a
sálad

In: A Trabantfejű Nő (Palatinus, 2011)

2019. február 2., szombat

Ugye, szivem

Victor Hugo
Ugye, szivem

Ugye, szivem, az éj be lassan vánszorog, ha
ágyban vagy egyedül s aludni képtelen.
Hallod, amint ketyeg falon az ingaóra,
s künn a harangtorony jajong az éjfelen.
Ébren bolyong az agy ezer ábránd-fonálon,
s e sötétben, ahol minden fény kialudt,
a komor éjszakát feledni nincsen álom,
se szerelem, amely álmot feledni tud.

(Szegzárdy-Csengery József fordítása)

In: Victor Hugo versei /Lyra Mundi (Európa, 1975)

Az éj óráiban, Uram, én eltünődtem

Victor Hugo
Az éj óráiban, Uram, én eltünődtem

Az éj óráiban, Uram, én eltünődtem,
s akárcsak őseink, kopár hegyek csucsán
ültem töprengve, s hol ember nem járt előttem,
oly néma tájakon, hol teljes a magány.

Hallgattam, hogy madár vésztjóslóan rikácsol,
láttam, virág remeg a gyepen sápatag,
kilépni könnyesen fát felhők fátyolából,
s hajnalt borzongani az ónos ég alatt.

Láttam, este sötét látomások lebegnek,
a pusztán kúsznak és bóklásznak nesztelen,
s éjjel, állván rideg fokán félszigeteknek,
merengtem feketén hánytorgó tengeren.

Láttam, a szörnyü hold hogy száll a fenyveserdőn,
s eliszonyult tanu, már azt hittem, előbb
a teremtésnek én tetten értem ijesztőn
riadt hökkenetét az öröklét előtt.

(Rába György fordítása)

In: Victor Hugo versei /Lyra Mundi (Európa, 1975)

Ha földereng a táj

Victor Hugo
Ha földereng a táj

Ha földereng a táj, holnap a pirkadással
elindulok. Tudom, hogy várod jöttömet.
Az erdőkön megyek, megyek a hegyen által,
nem, tőled messze már maradnom nem lehet.

Megyek majd, két szemem merőn néz önmagamba,
nem látom majd a fényt, nem hallok semmi neszt,
görnyedten, egyedül, kezemet összefonva,
mélán megyek, s a nap olyan lesz, mint az est.

Nem nézem az arany tüzeket alkonyatkor,
sem, hogy Harfleur felé vitorlák szállanak,
és ha megérkezem, sírodra teszem akkor
virágzó hanga és zöld magyal csokromat.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

In: Victor Hugo versei /Lyra Mundi (Európa, 1975)

Fölvette azt a jó szokást

Victor Hugo
Fölvette azt a jó szokást

Fölvette azt a jó szokást, mint kicsi lány,
hogy reggel beszökött a szobám ajtaján,
úgy vártam rá, akár a remény sugarára;
egy percre hát bejött s szólt: Jó reggelt, apácska,
fölkapta tollamat, nyitotta könyvemet,
ágyra ült, papirom széttúrta, s nevetett,
majd eltünt hirtelen: madár, ki messzeröppen.
Én folytattam tovább, kevésbé elgyötörten,
ami félbeszakadt, és írva mondatom
hányszor találtam én a kéziratlapon
jónéhány kis bolond rajzot vagy irkafirkát,
s üres ivet, minek ő gyűrte meg papírját,
s arra, nem tudni mért, versem java jutott.
Istent szerette ő, a rétet, csillagot,
szellem volt, mielőtt nő lett volna belőle.
A szeme tiszta volt, szivének tükrözője.
És engem faggatott mindenről untalan.
Hány téli esten át tünődtünk boldogan
a történelmen és a nyelvtanon, a nyelven;
négy gyermek térdemen, anyjuk ott a közelben;
a kályhánál vidám barátok kis köre.
Mondtam: jó élet az, kevéssel érni be.
S most mondjam, hogy halott! Isten, segíts meg engem!
Ha tudtam: szomorú, nem volt egy tiszta percem;
s a legszebb bálban is komor maradtam én,
ha indulás előtt felhő volt a szemén.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

In: Victor Hugo versei /Lyra Mundi (Európa, 1975)

Cseresznyét szedni jött

Victor Hugo
Cseresznyét szedni jött

Cseresznyét szedni jött a kertbe ki velem.
Látszott két hófehér, márványszép karja fenn,
hogy ment a fára föl s meghajlitott egy ágat.
Megborzongott a lomb; hullámzott melle lágyan,
míg - ó Vergilius! - rá fény s árnyék szitált.
Könnyű, kis ujja a piros gyümölcsre szállt,
mely égett, mint a tűz a lángragyúlt bokorban.
Mögötte másztam én; kivillant térde nyomban,
s égő szememhez ő így szólt: - Hallgass el ám! -,
s dalolt. Majd néha meg gyönyörü fogsorán,
amint felém hajolt dúdolva, vad Diána,
egy cseresznyeszemet kinált nekem a szája,
nevettem, s szájam ott meleg szájára hullt,
s míg itta csókjait, gyümölcse elgurult.

(Szegzárdy-Csengery József fordítása)

In: Victor Hugo versei /Lyra Mundi (Európa, 1975)

Némely lélekben

Victor Hugo
Némely lélekben

Némely lélekben, úgy, mint a fák közt szunnyadó
tóban, egyszerre két dolog is látható:
az ég, mely fényeit s felhőit tündökölve
festi rá az alig rebbenő víztükörre
s az iszap, a komor, rút, alvó, lomha mély,
hol nyüzsgő, fekete csúszómászó-had él.

(Rónay György fordítása)

In: Victor Hugo versei /Lyra Mundi (Európa, 1975)

Mivel ajkamhoz ért

Victor Hugo
Mivel ajkamhoz ért

Mivel ajkamhoz ért szinültig teli kelyhed,
és sápadt homlokom kezedben nyughatott,
mivel beszívtam és nemegyszer drága lelked
lehelletét, e mély homályú illatot,

mivel titokzatos szíved nekem kitárult,
s olykor megadatott beszédét hallanom,
mivel ott zokogott, mivel mosolyra lágyult
szemed szemem előtt és ajkad ajkamon,

mivelhogy sugarát üdvözült főmre szórta
örökké fátyolos világú csillagod,
s nyaradból lehullt egy gyönge szirmu rózsa,
amelyet életem árja elringatott,

most azt mondhatom az időnek, míg tovább száll:
- Vágtass, ha jólesik! Az én időm örök!
Vidd hervadt csokrodat magaddal; szebb virágszál
nyílik lelkemben, azt soha le nem töröd!

Nem dönthetik fel a friss vízzel teli korsót
vad szárnycsapásaid. Minden hamud kevés:
lelkemnek lobogó máglyáját ki nem oltod!
Szerelmes szívemen nem győz a feledés!

(Kálnoky László fordítása)

In: Victor Hugo versei /Lyra Mundi (Európa, 1975)

Mikor a könyv

Victor Hugo
Mikor a könyv

Mikor a könyv, amely elaltat minden éjre,
mikor a házi lég, a tűzhely gondjai,
mikor az esztelen város zörömbölése,
hol mindig hallani ezt-azt rikoltani,

mikor nyűg és öröm ezernyi aggodalma,
megtöltve a napot, míg szűk lesz és sötét,
nyakam soká, soká súlyos igába hajtja,
és földre szögezi lelkem tekintetét:

akkor váratlanul kiszáll, szökik a lélek,
réti ösvényre hág, ma s holnap újra csak,
mely eltéved vele, de mindig visszatéved,
mint a bölcs paripa, mely tudja az utat,

lelkem erdőbe fut, hol annyi kósza fény gyűl
az árny közt, s annyi hang, lágy zsongás vár reá,
s vár az Álmodozás, az első fa tövén űl,
s együtt indulnak el a lomb, a lomb alá!

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

In: Victor Hugo versei /Lyra Mundi (Európa, 1975)

A dzsinnek

Victor Hugo
A dzsinnek

Part, város
alél,
halálos
az éj,
most halkabb
a halk hab
és hallgat
a szél.

Bujdosó jaj,
gyenge nesz,
éji sóhaj
lengedez,
riad és ráng,
bús lidércláng-
űzte, vészhányt
lélek ez.

A hang rikoltoz,
mint fura dob.
Fürge kobold torz
tánca, galopp.
Fut tova, mintha
lábhegyen ingna,
s szökdeli ringva
a langy habot.

A zaj ideszálldos,
ekhózza a táj,
mint klastromi, átkos
harang szava száll,
tömeg zaja, durva,
mely döngve, gurulva
lohad, de megújra
növeszti dagály.

Nagy Ég! a dzsinnek kripta-
zugása!... -  Szörnyü zaj!
Lapuljunk, elföd itt a
kanyargó grádics-alj!
Lámpám kilobban immár,
a párkány árnya himbál
s a mennyezetre ring már,
amerre fut a fal.

Itt dzsinni hadak robognak
s örvényük füttye nő.
A fák röptükre ropognak,
mint a lángoló fenyő,
ez a nyáj súlyos, de fürge,
tovaszáll a csöndes űrbe,
mint villámos méhü, szürke
ólomfelleg zúg elő.

Egész közel már! - Ámde könnyű
kacagnunk őket zár mögött.
Mily lárma forr künn! Csunya-szörnyű
vámpirok, sárkány, ördögök!
Tört szelemen dől most a kertre,
mint fű, ha zápor mosta-verte,
s öreg kapunk, a rozsda verte,
majd sarka bomlik, úgy döbög.

Pokoli jaj! üvöltöz sírva, döngve!
E banda, melyet hajszol a vihar,
irgalmas Ég! bizton leszáll tetőnkre.
Karmos haduktól görnyedez a fal.
A ház sikolt és imbolyog botorkán,
talán tövestül tépte ki az orkán,
s fonnyadt levélként messzi elsodorván
görgeti örvénylő hullámaival.

E szennyes, esti démonoktól,
próféta! ha megment erőd,
tar homlokom, a porba bókol
oltárköved, a szent előtt!
E hű kapukról fúdd le skarlát
lehelletük szikrás viharját
s ablakunk hasztalan csikarják
e körmös szárnyu vakmerők.

Elmentek! - A ronda horda
elinal, suhan s patás
lábuktól nem nyög a porta,
melyet nyűtt ezer csapás.
Zúg a lég, láncuk csörögvén
s átráng a rengeteg öblén
tűz röptüktől deli tölgy vén
sudarán a borzadás.

Szárnyunknak már joházik
vad verdesése fönn,
a síkon tétovázik
oly gyöngén, elveszőn,
mintha kis szöcske fogna
törékeny, halk dalokba,
vagy jégeső kopogna
egy vén ólomtetőn.

Foszló szavakat küld
hozzánk csak a szél:
mint messzi arab kürt,
ha bongva zenél,
fojtott dala fájón
fel-felbug a tájon,
s a gyermeki álmon
aranylik az éj.

A dzsinni népség,
síri csapat,
sürg a sötétség
sátra alatt;
mormol a méla
had zaja, néha
ily zene kél, ha
rezzen a hab.

Zaj csitul, lám
aluszik,
parti hullám
eluszik;
lágy panasz zeng,
ájtatos szent
gyászol ott fent
valakit.

Borong a
nagy éj...
Nesz hangja,
ha kél,
oly gyenge,
hogy lengve
a csendbe
alél.

(Kardos László fordítása)

In: Victor Hugo versei /Lyra Mundi (Európa, 1975)

Újra hozzád

Victor Hugo
Újra hozzád

Hozzád! hozzád csupán! Mi mást zenghetne lantom?
Hozzád szerelmi dalt! hozzád nászéneket!
Más név ihletemet ébreszthetné-e vajjon?
Mást dalt tanultam-e? mi más utam lehet?

A te tekinteted deríti föl vak éjem;
derűs álmom fölött a te képed ragyog;
te fogod a kezem, ha járok vaksötétben,
s égi sugarakat csak szemedből kapok!

A te szelíd imád visel sorsomra gondot;
míg őrzőangyalom alszik, vigyáz reám;
ha hallja a szivem szerény és büszke hangod,
a végzettel dacol az élet párbaján.

Ott fent nincsenek-e, kik visszakövetelnek?
Nem vagy-e idegen virág gyepünk felett?
Égi szűzek huga, lelkem számára lelked
tüzük visszfénye és daluk visszhangja lett!

Ha lágy, sötét szemed rám néz, beszélve hozzám,
ha hozzám köntösöd könnyű neszt keltve ér,
azt hiszem, templomi fátyol súrolja orcám,
s szólok, mint Tóbiás: Éjemben angyal él!

Ha készülsz bánatom felhőjét űzni messze,
tudom, hogy sorsom a sorsodhoz köttetett,
mint a szent pásztor, a nagy úttól megviselve,
lát egy szűzet, ki a forráshoz közeleg!

Mint egy létem fölött álló lényt, úgy szeretlek,
mint antik ősanyát, ki a jövőbe lát,
mint félénk húgomat, kit bajaim levernek,
mint elaggott apa utolsó magzatát.

Jaj, úgy szeretlek én, sírok nevedre nyomban!
Sírok, mert a világ csupa baj, csupa gond!
Nem leled otthonod e szomorú vadonban,
s ha fa alá ülünk, elfordul a falomb.

Teremts békét, Atyám, s örömöt közelében.
Ne dúld föl életét, Uram, hisz neked él!
Ó, áldd meg őt, hisz a boldogság titka éppen,
amit hű lelke az erény által remél.

(Kálnoky László fordítása)

In: Victor Hugo versei /Lyra Mundi (Európa, 1975)