Indiai szerenád

Percy Bysshe Shelley

Indiai szerenád

The Indian Serenade

Első álmom rólad volt,

első álmom elröpült.

Még az esti szél nyögött,

még az égen csillag ült.

Lábaimban lakik egy

szellem: az rejtélyesen

huzott, hozott, vezetett

ablakodhoz, édesem!

Csitt! a fekete folyón

illat és szél úgy alél,

mintha mákos álmokat

tépegetne ott az éj.

Apadoz a zokogás

a csalogány csöpp szivén,

mint ahogy a tieden

kell hogy elapadjak én.

Jaj, büvölj föl a füből!

Halok! Hullok! Ájulok!

Szórja csókkal szám-szemem

szerelmed mint záporok!

Arcom fagyos és fehér,

szívem dobzörgése vad:

szoritsad szived fölé,

talán ott majd megszakad...

[1819]

(Babits Mihály fordítása)

Invokáció a Szenvedéshez

Percy Bysshe Shelley

Invokáció a Szenvedéshez

Invocation to Misery

Jöjj, légy üdvözölve és

ülj le mellém, Szenvedés,

halk, makacs, félénk arám,

nászruhában gyászos árny,

Istennőm - szikár Magány!

Jöjj, ülj mellém, üdv neked!

Bánatosnak lát szemed?

Mint te, boldogabb vagyok,

hölgy, királyi homlokod

diadémjén bú ragyog.

Szenvedés! Ismerlek én,

mint fivéred élek én

véled elhagyott tanyán

sok-sok éve - s jó nehány

óra hátra még talán.

Ó, ez átkos végzetet

éljük hát, ahogy lehet;

él szerelmünk, kéje tűnhet,

szeressünk, míg két szemünknek

szívünk Pokla tetszik üdvnek.

Üdv neked! Jer, dőlj le már!

Most-kaszált gyep ágya vár.

Szöcske zengi itt dalát,

hadd viduljon legalább

tőle e borús világ!

Sátorunk itt füzfa lombja,

vánkosod lesz két karom ma;

bánatos bár dallam, illat,

édes emlék - benne - ringat,

hozva mély, nagy álmainkat.

Ó! lüktet ered, a dermedt,

s te titkolnád e szerelmet?

hát sohajtva, - hát zokogva -

jégkebled nem ezt dobogja,

míg tűz-szívem álma nyomja?

Csókot! Ó, ajkad kihűl:

fond karod nyakam körül -

lágy az, ám halott, hideg,

s főmön könnyed ég, remeg,

mint fagyott ón, cseppre csepp.

Jöjj, a nászágy várva vár -

lenn a sírban vetve már:

éje szerelmünk rejti, és

nászunk leple a feledés,

tiltatlan ott a pihenés.

Szívünk, csak karodba zárj,

egyesül, mint árny meg árny;

és e rémlő változás

foszló pára, semmi más,

vár az örök álmodás.

Álmunkban, mely hosszu, mély,

nem mi sírunk; s mint a Kéj

rólad álmodhat, velem

róla álmodj idelenn,

Szenvedés, tul életen.

Földi árnyak életén

csak kacagjunk te meg én,

mint eb nyí, ha fellegek

- síri leplü szellemek -

nyája holdfényben lebeg.

Kívülünk e nagy világ

csak megannyi furcsa báb,

s elhagyván a színpadot,

már csak nevetségre ok,

hol te vagy, s hol én vagyok.

[1818]

(Kardos Pál)

Sorok az euganei dombok közül

Percy Bysshe Shelley

Sorok az euganei dombok közül (részlet)

Lines written among the Euganean Hills

Kell, hogy a Lét- s Kín-vizen

viruló szigetsor is legyen:

át a mélyen könnyeden

más lelkek ringnak s talán

hullám-lepte szirt falán

most zárt szárnnyal ülnek ott,

várva bárkám, hogy nyugodt

zúgba vezessék, hol én

és szeretteim szerény

honra lelnénk, túl a kín,

bűn és vágy határain;

rejtené domb zöldje, völgy,

hol a tenger zúg, üvölt,

hol lágy fény szitál, a vén

erdők hangja zsong felém,

s tenger élő fény-virág

ontja isten-illatát:

boldog örömmel teli

élnénk, hogy a Lég lelkei

irigyen csalnák ide,

Édenünk gyógy-kertibe

tán a szennyes tömeget,

ám minden dühöt feled,

ki e boldog tájra ér,

hol a balzsam-szárnyu szél

szívnek-lombnak írja, hol

csillogó tenger dalol;

s minden fojtott pillanat

suttogó lágy hangot ad,

hogy az ihletett szivet

mély zengéssel töltse meg;

hol a gyógyír-szeretet,

mint az élet-lehelet,

testvérséggel fogja át

ezt a kedves kis tanyát;

ők változnak, ez marad,

s minden lény a hold alatt

megbánja dühét, s a föld

újra ifju arcot ölt.

[1818]

(Molnár Imre fordítása)

Sorok

Percy Bysshe Shelley

Sorok

Lines

Fagyban szunnyadt a Föld,

az égből dőlt a fagy;

s az éjszaka fagyos jaja

a jégbarlangokból kitört,

a hómezőkön átsöpört,

haldokló hold alatt.

A téli sövény sötét,

nem nőtt se fű se virág,

a madár nyugovót csupasz bozót

keblén talált, mely gyökerét

a csapáson terjesztette szét

fagy-vájta réseken át.

Holt-fényü hold alatt

parázslott a szemed;

mint renyhe folyam vizén komoran

libegő lidérc, a holdsugarak

úgy úsztak - szélfújta hajad

éjszíne sárga lett.

Szél dermesztette kebled, a hold

szádból kiszívta a vért -

fagyharmatát ontotta rád

az éj s ledőltél ott, hol a

pucér ég metsző sóhaja

tetszése szerint elért.

[1815]

(Eörsi István fordítása)

A szürke reggel egy példányára

Alekszandr Blok

A szürke reggel egy példányára

                    1

A sors nem nékem szánta - hát

mért láttam álmomban magát?

Van örök álom: a lovag

hölgyét álmodja egyre csak,

ellenségét az üldözött,

a hajlékát a számüzött,

az óceánt a kapitány,

rózsaszín ködöt a leány.

Az én álmom más: valami

megfejthetetlen, egyszeri,

s ha egyszer mégis visszatér,

a szívemből kiszáll a vér.

Álmom mért is nem hallgatom

el inkább, mért is nem hagyom:

e sok bús szó enyésszen el,

hisz unja - és nekem se kell.

                    2

Ha mély, örvényes álmaimban

a tűnt idő életre kel,

kezem már mozdul, hogy leírjam,

mit szóval nem mondhatni el.

De visszatartom: lenge árnyak,

foszoljatok szét jeltelen,

a dalok királyasszonyának

csak ezt a könyvet küldhetem.

Fülledt cellába zárva nőttek

lelkem mélyén ez énekek.

Közömbös szívvel hagytam őket,

kiket szerettem: menjenek.

Repüljetek! Vihar nevelte,

vad nyugtalanság szárnyatok,

de némelyőtök játszi kedve,

szeszélye tőle származott.

(Lator László fordítása)

A démon

Alekszandr Blok

A démon

Jöjj, jöjj velem mindent feledve,

alázatosan és vakon,

hósziporkás roppant hegyekbe

ragadlak biztos szárnyakon.

Szilaj kacajjal szállva szállok

szédítő mélységek felett.

A reszketésed, borzadályod

csak lelkesít majd engemet.

Ha por-esőt zúdít az éter,

fejed kóvályog - védelek

szárnyammal, karom erejével

megóvlak, úgy szállok veled.

Fényzuhatagban, vad hegyekben,

embernemjárta réteken

tested gyönyörű isten-testem

égi tüzével égetem.

Milyen szánalmas, ó, ha tudnád,

milyen törpe, milyen csekély,

mily hitvány, hívságos hazugság,

amit úgy hívsz: vad szenvedély!

Ha majd elcsöndesül az este,

s te megbűvölten, szertelen,

feljebb akarsz repülni egyre

az izzó égi semmiben,

én felviszlek, odarepítlek,

honnan csillagnak láthatod

a földet, messzinek, kicsinynek,

s földnek látod a csillagot.

S megejt, elkábít a varázslat,

és ámulattól hallgatag

nézed sok játékos csudámat,

a furcsa, új világokat.

Akkor te majd fülembe súgod

rettegve és erőtlenül:

Eressz... Én meg csak rádmosolygok,

s meglebbentem szárnyam: repülj!

Isten-mosolyom láthatatlan

sugaraiban semmivé

zsugorodsz, s mint a kő, magadban

zuhansz a fénylő űr felé.

(Lator László fordítása)

A máglya kék füstje kanyargón

Alekszandr Blok

A máglya kék füstje kanyargón

                              Maradj, maradj velem, ne menj el,

                              olyan régen szeretlek én.

A máglya kék füstje kanyargón

a szürke szürkületbe ring.

Bíbort vet rám a bársony alkony,

bársonya bíbor miseing.

Ködként komor táj búja reszket,

minden csalóka, lebegő.

Keresztet vet, bíbor keresztet

a messzeségre egy fenyő.

Maradj, mulass velem, te kedves,

üljünk estvéli ünnepet,

hogy a világról elfeledkezz,

szomjazd a mélytüzű eget.

Nézd bús gyönyörrel, a hunyó nap

fényében a füst hogy remeg.

Pánttal, karok pántjával óvlak,

kerítéssel kerítelek.

Eleván pánttal, pánt-karokkal,

kerítéssel kerítelek.

Elszállunk, kék füst, kavarogva,

fátyolozzuk a tűz eget.

(Lator László fordítása)

Pászmásan dőlt

Alekszandr Blok

Pászmásan dőlt

Pászmásan dőlt hideg sinekre

s végsőt lobbant az esti fény.

Jöttél, befont hajú, sietve,

a talpfák foltjain felém.

Szemed felizzó két parázsa

belémnyilallt... Egy pillanat,

s már vitt egyhangú csattogással

tovább a fekete vonat...

S midőn meg-megremegve zengett

a sínek dala: Ne feledj!

s zöld fényjelével felderengett

a szemafor utam felett,

te akkor régen messze jártál,

színét vesztette már a rét.

Por kavardult, az éj leszállt már,

ködös jogába visszatért...

A hegy mögött az esti égre

jajongó fütty szállt, füstgomoly...

Hiába-perc, örökre vége...

Zöld villanás napnyugtakor.

(Lator László fordítása)

Oly ismerős vagy

Alekszandr Blok

Oly ismerős vagy

Oly ismerős vagy, mintha hajdan

éltél is volna már velem.

Másoknál, otthon, utcazajban

meglátom arcod hirtelen.

Te jössz, ha halk nesz kél mögöttem,

ott vagy te, bárhol is legyek.

Hallom kopogni éji csöndben

közelgő könnyű léptedet.

Nem te suhansz el láthatatlan

mellettem, ha ajtót nyitok,

légből, párából szőtt alakban,

te álmaimból támadott?

El-eltűnődöm néha: nem te

ültél a szérűskert alatt,

egy sír gyöpén, a cinteremben,

kartonkendődben, hallgatag?

Egy pillanat - még ott pihentél,

s tűntél, suhantál már tova.

Dalolva a patakra mentél...

Az estharang szelíd szava

választ zúgott dalodra messze,

s én sírtam, s vártam csüggeteg,

hogy hallak-e, hogy szólsz-e, jössze-e,

de elhalt édes éneked.

Kartonkendőd egy percre túlnan

megvillan még a part felett,

s eltűnsz. De érzem, szomorúan,

hogy még találkozom veled.

(Lator László fordítása)

Év évre tűnt

Alekszandr Blok

Év évre tűnt

                                        Ismertem ama tovatűnt

                                        mesebeli években őt.

                                                                Tyutcsev

Év évre tűnt. Hanem te, mint rég,

szigorú, szép és tiszta vagy.

Hajad simább csak valamicskét,

s villant ezüstös szálakat.

Könyvek előtt görnyedten ülve

- szikár, meggörbedt hátu agg -

egy gondolatban elmerülve

nézem nyugalmas arcodat.

Igen, bennünk a régi minden.

Mint hajdan, úgy élünk veled,

megőriztük emlékeinkben

a mesebeli éveket.

Fényes hamvukat hosszu urna,

fényes lelkünket kék egek

rejtik. S a múltat élni újra

mindennél kékebb, édesebb.

(Lator László fordítása)