Árnyék

Ágh István
Árnyék

Póznavékonyra növő, feje a mező közepén, alkonyon
nyakigláb óriás, délidőben alámtörpülő
          utánozó majom,
mintha belsőm megfejtené, kifiguráz,
alakja alakom, ruhám árnyékát viseli,
          sapkám árnyával köszön,
szatyrom árnyékát cipeli végig az úton,
kutyaként bújik elém a küszöbön,
          kúszik a falon,
törött derékkal, lábától külön,
mint háborús nyomorék, keleti szolga, bohóc,
          jegenyesorra vetődik át,
táncol a fákkal, homályban megsemmisül,
talpam alól föltámad, némafilmbeli hahotával
          gyepre röpíti magát,
piheg, pihen, harmaton álmodozik,
a zöld elkomorul, becsukódik a virág,
          éjszaka korcsa,
sötétség felé úszik az alkonyaton,
bandukolok, árnyéktalan hordom az éjszakát,
          de megjelenik az úton,
hátulról előre tart, átbújik lábam között,
benéz egy szoknya alá, a falra rugdalom,
          a villamos közé vetem,
visszaugrik, négy oldalon sarjad belőlem,
mint a sás csuszkál egyik a másikon,
          suhog mint a balsejtelem.

Új év

Ágh István
Új év

Huszonnyolcadik évem elején
esik a hó, elolvad, szél háborog,
akár a régi hó, a régi víz, a régi szél,
de micsoda arcot fátyoloz,
micsoda lábat mázol csatakosra,
miféle ember aki szélbe dől?
Gyanakodtok régi öltönyök,
régi barátok, vének, asszonyok
becsukjátok a virágtalan ajtót.
Ha krétám lenne fölírnám nevem falaitokra:
Itt járt éjszaka emléketek,
toporgott, s elveszett előletek,
most kezét nézi a hideg vason,
övé a kéz, övé a láb, övé a fej,
ő billegett a kék gyerekcipőben,
az ő kobakját csiklandozták a szalmás
kiskabátok, ő az istentelen
mákszem a piros ministránsruhában,
tenyere színültig világ bársonyával,
fogolymadarak zsufolt fészkétől ő a boldog,
orrában érez levágott réteket,
keserű kákics-illatot,
fülében a tücsökzenéből felszökő sóhajt,
amikor szüzessége elveszett.
Bőröm gyöngyházszín sebhelyes,
a vér beforradt útjait őrzi a bőröm,
ó, a tövises sebhelyek,
ó, a ráncok a homlokon,
hulló hajszál papíromon,
szemgödreim ádventi színben,
hegyesedés meg horpadás,
végülis ez marad belőlem,
pedig a mentőautók belsejét sem ismerem,
műtők tele tükreiből nem szakadt husomba kés,
nem ismerem a vigasztalan szenvedést,
nem ismerem a végső búcsuzást,
temetőföldes kezemet nem sározta be könny,
majd eljön minden pontosan, mint ez az év,
ahogy a férfiak homlokához fölértem,
ahogy a nőkre megértem,
végülis ő lesz látható belőlem,
akit a kínok vágtak, összegyürtek,
a lombhullató fákat örökzöldre bűvölő
ének mögött a veszendő ember arca.

(azt mondod - mindhalálig)

Halina Poświatowska
(azt mondod - mindhalálig)

azt mondod - mindhalálig
azt mondod - örökké
de ha fává leszel
ígérheted-e hogy ablakom
előtt rügyezel
s ha ablaküveggé leszel
csengő lényed megkocogtathatom-e
nyelvem hegyével
és ha széllé
leszek-e fű hogy susogjak
és ha fénnyé
leszek-e éjed hogy eloszlass
és ha nappallá
fáradt fejemnek adsz-e majd árnyat
könnyű felhővel
mit becéző fürge ujjaddal
finoman rejtesz
hajamba
suttogod-e majd
én vagyok

(Zsille Gábor fordítása)

(meghal-e a világ egy kicsit)

Halina Poświatowska
(meghal-e a világ egy kicsit)

meghal-e a világ egy kicsit
a halálommal

nézem csak nézem
rókaprémmel a nyakán
sompolyog a világ

sosem gondoltam
szőrszál voltam a bundájában

mindig itt voltam
ő pedig - ott

és még
elgondolni is finom
hogy a világ meghal egy kicsit
a halálommal

(Zsille Gábor fordítása)

(ha annyi életem volna)

Halina Poświatowska
(ha annyi életem volna)

ha annyi életem volna
mint e színes kis léggömbök
miket egy férfi fogva tart
tékozló lennék
szétszórnám mindet az égen
és hagynám összegubancolódni
a szélben a felhők között
vagy egy madár szárnyán

magamnak
egyet tennék félre
egy zöldet
akár a levelek
akár a fűszálak
vagy mint a szemed - egészen közelről

(Zsille Gábor fordítása)

Utolsó vers

Halina Poświatowska
Utolsó vers

ez az utolsó vers
hozzád
nem lesz már több
mondtam
azzal
bélyeget tettem a levélre
és beejtettem
a négyszögletű lapos szívet
a levélszekrény szűk résén

az emberek most vigyázva járnak
a postaláda körül
egyre kérdve
mi történt
tán egy madár költözött
a ládába
s csapdos szárnyával a falán
és már-már
énekel

(Zsille Gábor fordítása)

(szavakba nem önthetem)

Halina Poświatowska
(szavakba nem önthetem)

szavakba nem önthetem
nem szavakkal vágyódom
de űrt
ölelő karjaimmal
de két kezemen
patakzó véremmel

önmagát visszhangzó
önmagába térő
soha nem felejtő
szívverésemben vagy

bennem támadsz
a legbensőmben
s minden lehelet
mi tömörre fagy a hidegben
eszembe juttat hogy vagy
hogy megint elhagytál

(Zsille Gábor fordítása)

Ha el nem jössz

Halina Poświatowska
Ha el nem jössz

a világ szegényebb lesz
a szerelem e morzsájával
a csókokkal mik nem hajóznak
a kitárt ablakon át

a világ hűvösebb lesz
a pírral
mi hirtelen áradással
nem gyújtja lángra arcom

a világ csöndesebb lesz
egy repülni vágyó szív
őrült kalapálásával
a kitárt ajtók
nyikordulásával

a remegő eleven világ
szinte tökéletes
mértani idomba
dermed

(Zsille Gábor fordítása)

(a szenvedély az)

Halina Poświatowska
(a szenvedély az)

a szenvedély az
miről a hegedű dúdolt
levegőtlen
sötét tokjába zárva
akár az éj
a fény csillagokkal
megjelölt gubójában
ott él
meleg gránátalma szavaidban
illata őszibarack
és napfény
egy fa zöld hálójában
éretten
a fakó fűre hajolva
nyitott tenyerembe
dől -
míg csukott szájjal
tanítgatom egy idegen nyelven a szót
minek értelme véges akár a halál
a szerelem

(Zsille Gábor fordítása)

(s a kályhánál ülök)

Halina Poświatowska
(s a kályhánál ülök)

s a kályhánál ülök
próbálom tetten érni az időt
a függönyök szelíd fodrát
a falak villódzását
a könyvek táncát
a polcon
a furcsa levelet a szőnyegen
a mexikói virágot
egyetlen lélegzetbe
foglalom

(Zsille Gábor)