Parti Nagy Lajos
Tandorírt vers
Kedves Dezső, ki mindent tandorírtál,
amire szó volt és lett volna rá,
erdőnyi fát ki nyelvvé géppapírtál,
ahogy a nagy Reimerling mondaná,
kedves Dezső, ki ennyit írni bírtál,
a mesterünk vagy így és úgy, naná,
te isten büféjében dús papírtál,
el sem bírná, ki körbehordaná,
hát körbeállunk kiskanálni szépen,
kedves Dezső, hisz áll a mű középen,
az ismerős és titkos tandarab,
felnőttünk rajtad, mintha nyelvkovászon,
lobogjon néked hatvan rőfnyi vászon,
ki egymagad vagy nálad tandoribb.
2014. március 25., kedd
A Csorba-kert
Parti Nagy Lajos
A Csorba-kert
"a kertből vers lett s míg a vers él
e kert erősebb lesz a kertnél"
(Csorba Győző)
A Csorba-kertben bolyhos délután volt.
Aludt talán a gazda, és a fák
valamit éppen tárgyaltak az éggel,
ősz volt, hiány s nem híja semminek.
Nem volt kerítés. Bárki kompilátor
bejuthatott, ha éppen kedve volt
egy versre való kertet lopni tőle,
hisz nem kifosztható, mi adva van.
És mégis, mintha schlaug- vagy körtetolvaj,
úgy ácsorogtam ott; kölcsönveszek,
gondoltam, néhány szétszórt kerti holmit,
mitől lett vers a kertből, megtudom,
s mitől erősebb hát e kert a kertnél.
Leskiccelem magamnak pontosan,
a mintázat hogyan lesz szerkezetté,
a vadméz napsütésben lomb és ág
miként vetül kavicsra, földre, őrá,
formája így és terjedelme úgy,
területéhez képest mennyiszer több?
És akkor lesz egy príma raszterem,
a többi zsákmányt belegöngyölöm majd,
hazalopom, s belőlük lesz a mű.
Egy nagy ponyvára kiterítem őket,
elbíbelődöm vélük napra nap,
addig pászintgatom, csoportosítom,
mi tartozik, hogyan, miért s mihez,
míg átdereng a napsütötte formán
az a kert itt, és verssé összeáll.
Vagyis, gondoltam, nyűvöm szépen addig,
míg új széltéhez ismét mélye nő.
De nem nőtt. Semmi sem nőtt. Kirakósdi,
kis kompilátum, tisztes plágium
hevert előttem, bármi olvasattá,
ezer másikká összerakható,
de mű-anyag csak, zizgő pálcamáglya,
nem kert, csak kérgek, rostok halmaza.
Még ha egészét, mindjét idelopnám,
ha minden színét is, csak színtelen
makett maradna, pontos és idétlen,
idő nem volna benne, telt idő,
a titka nem, a belső nap sütése,
a tér, a távlat, az a hetvenöt
(duplája épp saját időmnek) év nem,
mit ünnepelni alkalmamban áll -
e kertet el nem tanulhatni tőle,
a többjét, még egy alkalomra sem.
(Az ember érik, s rájön, hogy hiába,
a telt anyag mögött a szerkezet
nem lesz övé, a kölcsönt vette kölcsön,
hát jobb, ha mindent szépen visszavisz,
s egy cédulát ír: "gazda, isten áldjon,
a több Te vagy, és több nem mondható.")
A Csorba-kert
"a kertből vers lett s míg a vers él
e kert erősebb lesz a kertnél"
(Csorba Győző)
A Csorba-kertben bolyhos délután volt.
Aludt talán a gazda, és a fák
valamit éppen tárgyaltak az éggel,
ősz volt, hiány s nem híja semminek.
Nem volt kerítés. Bárki kompilátor
bejuthatott, ha éppen kedve volt
egy versre való kertet lopni tőle,
hisz nem kifosztható, mi adva van.
És mégis, mintha schlaug- vagy körtetolvaj,
úgy ácsorogtam ott; kölcsönveszek,
gondoltam, néhány szétszórt kerti holmit,
mitől lett vers a kertből, megtudom,
s mitől erősebb hát e kert a kertnél.
Leskiccelem magamnak pontosan,
a mintázat hogyan lesz szerkezetté,
a vadméz napsütésben lomb és ág
miként vetül kavicsra, földre, őrá,
formája így és terjedelme úgy,
területéhez képest mennyiszer több?
És akkor lesz egy príma raszterem,
a többi zsákmányt belegöngyölöm majd,
hazalopom, s belőlük lesz a mű.
Egy nagy ponyvára kiterítem őket,
elbíbelődöm vélük napra nap,
addig pászintgatom, csoportosítom,
mi tartozik, hogyan, miért s mihez,
míg átdereng a napsütötte formán
az a kert itt, és verssé összeáll.
Vagyis, gondoltam, nyűvöm szépen addig,
míg új széltéhez ismét mélye nő.
De nem nőtt. Semmi sem nőtt. Kirakósdi,
kis kompilátum, tisztes plágium
hevert előttem, bármi olvasattá,
ezer másikká összerakható,
de mű-anyag csak, zizgő pálcamáglya,
nem kert, csak kérgek, rostok halmaza.
Még ha egészét, mindjét idelopnám,
ha minden színét is, csak színtelen
makett maradna, pontos és idétlen,
idő nem volna benne, telt idő,
a titka nem, a belső nap sütése,
a tér, a távlat, az a hetvenöt
(duplája épp saját időmnek) év nem,
mit ünnepelni alkalmamban áll -
e kertet el nem tanulhatni tőle,
a többjét, még egy alkalomra sem.
(Az ember érik, s rájön, hogy hiába,
a telt anyag mögött a szerkezet
nem lesz övé, a kölcsönt vette kölcsön,
hát jobb, ha mindent szépen visszavisz,
s egy cédulát ír: "gazda, isten áldjon,
a több Te vagy, és több nem mondható.")
Bagatelle macabre
Parti Nagy Lajos
Bagatelle macabre
Ülök csak itt,
a számban nagy lapát toll,
akárha már a szárnyait,
bár épp e meghányattatástól
félek kicsit,
de csitt, de csitt,
papír jött a haláltól,
köszöni jól van, küld síneskocsit,
zenekarostól, paripástól,
várjak csak itt,
nincs félni mit,
a lényeg megy magától,
barackot nyom fejemre, ad pacsit,
gurítójára szépen, zííí-zúúú, rátol,
s ha megtaszít,
a mélyvasút
sikong a kacagástól,
hogy ösztökélem paripájait,
a mókás, nyalka Bambit tollboástól
és a Mucit.
Bagatelle macabre
Ülök csak itt,
a számban nagy lapát toll,
akárha már a szárnyait,
bár épp e meghányattatástól
félek kicsit,
de csitt, de csitt,
papír jött a haláltól,
köszöni jól van, küld síneskocsit,
zenekarostól, paripástól,
várjak csak itt,
nincs félni mit,
a lényeg megy magától,
barackot nyom fejemre, ad pacsit,
gurítójára szépen, zííí-zúúú, rátol,
s ha megtaszít,
a mélyvasút
sikong a kacagástól,
hogy ösztökélem paripájait,
a mókás, nyalka Bambit tollboástól
és a Mucit.
Napszállat (nyugat)
Parti Nagy Lajos
Napszállat (nyugat)
Egy asszony rőtegér kalapban,
és görbe tű van szúrval abban,
akár egy képes, régi lapban,
léptet fakón a rőt kalapban.
Szalagja kis csokorra jár még,
habár a végső bogra vár rég,
két szemében két kurta nyárvég,
szalámivégben szalmiák ég.
Mint villanyújság R-betűje,
kigyullad olcsó, görbe tűje
az elefántláb alkonyatban,
menet mani- sőt pedikűrre
egy vérlakk cukrászdába ül be
habra, de ólom úszik abban.
Napszállat (nyugat)
Egy asszony rőtegér kalapban,
és görbe tű van szúrval abban,
akár egy képes, régi lapban,
léptet fakón a rőt kalapban.
Szalagja kis csokorra jár még,
habár a végső bogra vár rég,
két szemében két kurta nyárvég,
szalámivégben szalmiák ég.
Mint villanyújság R-betűje,
kigyullad olcsó, görbe tűje
az elefántláb alkonyatban,
menet mani- sőt pedikűrre
egy vérlakk cukrászdába ül be
habra, de ólom úszik abban.
Dallszöveg
Parti Nagy Lajos
Dallszöveg
Zsákkal ha tükröt borítok elébed,
s zizzen az arcod: nem te vagy s nem én.
Ha lehajolsz a foncsorhoz, cseréphez,
egy habzó ég van mélyén és tején.
Hát mi tartoznék, mondd, a szövegéhez,
s mi dallamához zúzott üvegén?
Guggolj közel, de akárhonnan nézzed,
nincs egyrészt látvány s másrészről a fény.
A dallam nem változtat szövegén,
külön sem ez, sem az nem posztulálja,
darált egész, mi, úgymond, költemény,
és nincsen honnan kétrét nézni rá, ha
egy test az ég s a zizgő őrlemény,
dallam s szöveg precíz tükördarája.
Dallszöveg
Zsákkal ha tükröt borítok elébed,
s zizzen az arcod: nem te vagy s nem én.
Ha lehajolsz a foncsorhoz, cseréphez,
egy habzó ég van mélyén és tején.
Hát mi tartoznék, mondd, a szövegéhez,
s mi dallamához zúzott üvegén?
Guggolj közel, de akárhonnan nézzed,
nincs egyrészt látvány s másrészről a fény.
A dallam nem változtat szövegén,
külön sem ez, sem az nem posztulálja,
darált egész, mi, úgymond, költemény,
és nincsen honnan kétrét nézni rá, ha
egy test az ég s a zizgő őrlemény,
dallam s szöveg precíz tükördarája.
Drótváz zöld
Parti Nagy Lajos
Drótváz zöld
"Gyászollak, Lajos,
gerbera 20 szál,
drótváz zöld,
október 19. 14 h fizetve."
A nézésed még szétragyog,
még szétgurul a sóhaj,
kopogásod még én vagyok,
kórházruhád, hűs lázlapod,
a mankó és a hónalj,
a távolságot itt hozom
egy kockasajtnyi rádióban,
de mozog lábam, két kezem,
beszélek, tehát vétkezem,
hol tér van és idő van,
s hiába ráz a zokogás,
ha tovább élek nálad,
hisz e világon semmi más
nem fogja, mert a semmi: más,
nem fogja vers halálod.
Drótváz zöld
"Gyászollak, Lajos,
gerbera 20 szál,
drótváz zöld,
október 19. 14 h fizetve."
A nézésed még szétragyog,
még szétgurul a sóhaj,
kopogásod még én vagyok,
kórházruhád, hűs lázlapod,
a mankó és a hónalj,
a távolságot itt hozom
egy kockasajtnyi rádióban,
de mozog lábam, két kezem,
beszélek, tehát vétkezem,
hol tér van és idő van,
s hiába ráz a zokogás,
ha tovább élek nálad,
hisz e világon semmi más
nem fogja, mert a semmi: más,
nem fogja vers halálod.
2013. december 17., kedd
Egy Madonnához
Charles Baudelaire
Egy Madonnához
Spanyol ízlésű ex-voto
Építnék, Asszonyom, Madonnám, sírva feltárt
Búm éjén teneked egy földalatti oltárt,
S vájnék szivembe, hol legfeketébb az éj,
Hová gúny nem hat el, se hitvány földi kéj,
Egy fülkét -, kék s arany zománctól égne odva -,
Hol mint csodás Szobor, állj büszkén magasodva.
Ötvözött Verseim dús fémpántját, remek
Kristályrimekkel is művészin tűzve meg,
Mint roppant koronát, ékül fejedre fonnám,
S Féltésem szövetét, óh, halandó Madonnám,
Szabnám rád Köpenyűl, hogy barbár-mereven
Nyomjon, s bélése is Gyanakvásom legyen:
Hadd zárja bájaid körűl ez őrző sátor,
Csillogva gyöngy helyett Könnyeim záporától!
Szoknyád Vágyam legyen, a lágyan reszkető,
Apály s dagály gyanánt szálló s ereszkedő,
Mely halmokig eped, s völgyekbe hull juházva,
Míg fehér s rózsaszín tested csókkal ruházza.
Hódolatom legyen a szép selyemtopán,
Amely, hogy megalázd, lábadra vár csupán,
S míg az isteni rajz selymébe lágyan forr át,
Őrzi, mint az agyag a belényomott formát.
Ha nem tudok, noha hő vágyam, tetszeni,
Zsámolyodúl Ezüst Holdsarlót metszeni,
A bennem mardosó Kígyót vetem elébed,
Hogy óh, Királyi Nő, ha sarkad rájalépett,
Diadal és dicső bosszú törjön veled
E szörnyre, mely csupa genny s pöffedt gyűlölet.
Majd Gondolataim sok gyúlt Gyertyája sort áll,
Hol, Szűzek Asszonyát, emel virágos oltár,
Hogy míg a kék plafón visszfényesen remeg,
Egyre rád nézzenek, csak rád, e tűz-szemek.
Majd, mert minden izem csak téged áhit váltig,
Tömjén- és mirrha- és ámbra-illattá válik,
S feléd, óh, havas és fehér Csúcs, szüntelen
Gomolygás közt lebeg viharzó Szellemem.
Végül, hogy Mária-sorsod kiteljesítsem,
És hogy Szerelmemet barbár kéjjel vegyítsem,
Fekete kéj! a Hét Főbűnt, istentelen
Bánatmarta pribék, hét bús Késsé fenem,
S őrült zsonglőr gyanánt hajítva sorba pengém,
Célul legtitkosabb szerelmed mélyét venném,
Hadd járják sorba át Szived, a dobogót,
Szived, a zokogót, Szived, a csobogót!
(Tóth Árpád fordítása)
Egy Madonnához
Spanyol ízlésű ex-voto
Építnék, Asszonyom, Madonnám, sírva feltárt
Búm éjén teneked egy földalatti oltárt,
S vájnék szivembe, hol legfeketébb az éj,
Hová gúny nem hat el, se hitvány földi kéj,
Egy fülkét -, kék s arany zománctól égne odva -,
Hol mint csodás Szobor, állj büszkén magasodva.
Ötvözött Verseim dús fémpántját, remek
Kristályrimekkel is művészin tűzve meg,
Mint roppant koronát, ékül fejedre fonnám,
S Féltésem szövetét, óh, halandó Madonnám,
Szabnám rád Köpenyűl, hogy barbár-mereven
Nyomjon, s bélése is Gyanakvásom legyen:
Hadd zárja bájaid körűl ez őrző sátor,
Csillogva gyöngy helyett Könnyeim záporától!
Szoknyád Vágyam legyen, a lágyan reszkető,
Apály s dagály gyanánt szálló s ereszkedő,
Mely halmokig eped, s völgyekbe hull juházva,
Míg fehér s rózsaszín tested csókkal ruházza.
Hódolatom legyen a szép selyemtopán,
Amely, hogy megalázd, lábadra vár csupán,
S míg az isteni rajz selymébe lágyan forr át,
Őrzi, mint az agyag a belényomott formát.
Ha nem tudok, noha hő vágyam, tetszeni,
Zsámolyodúl Ezüst Holdsarlót metszeni,
A bennem mardosó Kígyót vetem elébed,
Hogy óh, Királyi Nő, ha sarkad rájalépett,
Diadal és dicső bosszú törjön veled
E szörnyre, mely csupa genny s pöffedt gyűlölet.
Majd Gondolataim sok gyúlt Gyertyája sort áll,
Hol, Szűzek Asszonyát, emel virágos oltár,
Hogy míg a kék plafón visszfényesen remeg,
Egyre rád nézzenek, csak rád, e tűz-szemek.
Majd, mert minden izem csak téged áhit váltig,
Tömjén- és mirrha- és ámbra-illattá válik,
S feléd, óh, havas és fehér Csúcs, szüntelen
Gomolygás közt lebeg viharzó Szellemem.
Végül, hogy Mária-sorsod kiteljesítsem,
És hogy Szerelmemet barbár kéjjel vegyítsem,
Fekete kéj! a Hét Főbűnt, istentelen
Bánatmarta pribék, hét bús Késsé fenem,
S őrült zsonglőr gyanánt hajítva sorba pengém,
Célul legtitkosabb szerelmed mélyét venném,
Hadd járják sorba át Szived, a dobogót,
Szived, a zokogót, Szived, a csobogót!
(Tóth Árpád fordítása)
Esti harmónia
Charles Baudelaire
Esti harmónia
Már jő a perc, midőn a rezge szár konyultán
Minden virágkehely tömjént füstölve ég;
Párfőmöt és zenét hintáz az esti lég:
Óh, lenge, méla tánc, szédítő sodru hullám!
Minden virágkehely tömjént füstölve ég;
Hegedűszó remeg, mint tört szív, üdve multán;
Óh, lenge, méla tánc, szédítő sodru hullám!
Nagy, díszes ravatal a csöndes esti ég.
Hegedűszó remeg, mint tört szív, üdve multán,
Tört szív, amelyre les az éjszin öblü vég;
Nagy, díszes ravatal a csöndes esti ég,
Immár lehullt a nap, alvadt vérébe fulván.
Tört szív, amelyre les az éjszin öblü vég;
Még tűnt nyomot keres, hol fénnyel int a mult rám!
Immár lehullt a nap, alvadt vérébe fulván...
Csak emléked ragyog, mint szent oltári ék!
(Tóth Árpád fordítása)
Esti harmónia
Már jő a perc, midőn a rezge szár konyultán
Minden virágkehely tömjént füstölve ég;
Párfőmöt és zenét hintáz az esti lég:
Óh, lenge, méla tánc, szédítő sodru hullám!
Minden virágkehely tömjént füstölve ég;
Hegedűszó remeg, mint tört szív, üdve multán;
Óh, lenge, méla tánc, szédítő sodru hullám!
Nagy, díszes ravatal a csöndes esti ég.
Hegedűszó remeg, mint tört szív, üdve multán,
Tört szív, amelyre les az éjszin öblü vég;
Nagy, díszes ravatal a csöndes esti ég,
Immár lehullt a nap, alvadt vérébe fulván.
Tört szív, amelyre les az éjszin öblü vég;
Még tűnt nyomot keres, hol fénnyel int a mult rám!
Immár lehullt a nap, alvadt vérébe fulván...
Csak emléked ragyog, mint szent oltári ék!
(Tóth Árpád fordítása)
Himnusz a Szépséghez
Charles Baudelaire
Himnusz a Szépséghez
Mennyeknek méhe szült vagy bús gyehenna téged,
Óh, Szépség? A szemed egyként tud ontani
Égi s pokoli fényt, jótéteményt és vétket,
S bízvást lehet a bor másának mondani.
Szemedben őrzöd a napnyugtát és a hajnalt,
Illatos vagy, miként a felhős estelek,
Csókod varázsital, és amfora az ajkad,
Melytől gyáva a hős, és bátor a gyerek.
Küldött fekete mély vagy ég csillagtetői?
Szoknyád után a Sors kullog, mint hű kutyád;
Szeszélyes kezeid Jó és Rossz magvetői,
Mindent kormányozol, s ajkad választ nem ád.
A holtakon tiporsz, Szépség, gúnyt gőggel űzve,
S nem megvetett diszed a Szív Borzalma sem;
A Gyilkosság is ott táncol, csípődre fűzve,
Kedvenc ékszereid között, szerelmesen.
Láng vagy, s az elvakult lepkék feléd repesve
Elégnek reszketőn, s mondják: Áldott a láng!
A hő szerelmesek édes párjukra esve
Sírjukat ölelik, bús haldoklók gyanánt.
Ég küld-e vagy pokol, mindegy, minek is kérdem?
Óh, Szépség, csodaszörny, rémítő, üde, szent!
Csak szemed, mosolyod, lábad tárja elébem
Az imádott, soha nem ismert Végtelent!
Légy Isten angyala vagy a Sátán szirénje,
Mit bánom! Bársonyos tündér szemmel ha kelsz,
Úrnőm, egyetlenem, óh, illat, zene, fény te,
Enyhűl a rút világ, s könnyűl a lomha perc!
(Tóth Árpád fordítása)
Himnusz a Szépséghez
Mennyeknek méhe szült vagy bús gyehenna téged,
Óh, Szépség? A szemed egyként tud ontani
Égi s pokoli fényt, jótéteményt és vétket,
S bízvást lehet a bor másának mondani.
Szemedben őrzöd a napnyugtát és a hajnalt,
Illatos vagy, miként a felhős estelek,
Csókod varázsital, és amfora az ajkad,
Melytől gyáva a hős, és bátor a gyerek.
Küldött fekete mély vagy ég csillagtetői?
Szoknyád után a Sors kullog, mint hű kutyád;
Szeszélyes kezeid Jó és Rossz magvetői,
Mindent kormányozol, s ajkad választ nem ád.
A holtakon tiporsz, Szépség, gúnyt gőggel űzve,
S nem megvetett diszed a Szív Borzalma sem;
A Gyilkosság is ott táncol, csípődre fűzve,
Kedvenc ékszereid között, szerelmesen.
Láng vagy, s az elvakult lepkék feléd repesve
Elégnek reszketőn, s mondják: Áldott a láng!
A hő szerelmesek édes párjukra esve
Sírjukat ölelik, bús haldoklók gyanánt.
Ég küld-e vagy pokol, mindegy, minek is kérdem?
Óh, Szépség, csodaszörny, rémítő, üde, szent!
Csak szemed, mosolyod, lábad tárja elébem
Az imádott, soha nem ismert Végtelent!
Légy Isten angyala vagy a Sátán szirénje,
Mit bánom! Bársonyos tündér szemmel ha kelsz,
Úrnőm, egyetlenem, óh, illat, zene, fény te,
Enyhűl a rút világ, s könnyűl a lomha perc!
(Tóth Árpád fordítása)
Fehér a hold...
Paul Verlaine
Fehér a hold...
Fehér a hold;
Fénylő csalit
S összehajolt
Lomb andalit,
Halk nesz-beszéd...
Te drága, szép...
A tó dereng,
Mint mély tükör, s
Mélyébe reng
Vén fűzfatörzs,
Szél búja rí...
Álmodni hí...
Égből szelid,
Nagy béke száll,
S kék tüzeit
Csillagsugár
Rezdíti fent...
Óh, óra!... szent!...
(Tóth Árpád fordítása)
Fehér a hold...
Fehér a hold;
Fénylő csalit
S összehajolt
Lomb andalit,
Halk nesz-beszéd...
Te drága, szép...
A tó dereng,
Mint mély tükör, s
Mélyébe reng
Vén fűzfatörzs,
Szél búja rí...
Álmodni hí...
Égből szelid,
Nagy béke száll,
S kék tüzeit
Csillagsugár
Rezdíti fent...
Óh, óra!... szent!...
(Tóth Árpád fordítása)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)