Természetes vizek

Závada Péter
Természetes vizek

Régóta tudtuk, hogy a sóvárgás
színe fekete, és mi egyenesen
a sötétség szívébe vágytunk.

Arra már nem emlékszem,
hogy a kabócák lármája
vagy egy autó riasztója
nem hagyott-e minket aludni,

csak arra, hogy hívott az éjjeli kikötő,
a borzongás a természetes vizektől,
hogy nem látni, mi vár a felszín alatt.

Azon tűnődtünk, mit mondunk
majd a gyerekeknek, ha már
a legegyszerűbb kérdésekre se
tudjuk a választ.

Vajon fölfognák, hogy a mámor
hevében azt hittük, ragaszkodás,
pedig csak a vágy bársonyos
felszínét éreztük ujjbegyeinken?

Megértenék az újrakezdés tragédiáját?
A nap minden este vízbe fullad,
mielőtt partot érne.

De nekünk szerencsénk van.
Olyanok vagyunk, mint a futórózsa:
indáinkkal a mennyországba
kapaszkodunk.

In: Roncs szélárnyékban

Jelenkor, 2017

Idővel hozzászokik szemünk a sötéthez

Závada Péter
Idővel hozzászokik szemünk a sötéthez

Idővel hozzászokik szemünk a sötéthez.
Kiválnak belőle, puha bőréből
kidomborodnak a testek,
akár az írásjelek.

A nyári levegő megdermed
körülötted, hogy megőrizze nappali
vonásaidat. A ráncok és a sebhelyek
megtelnek a szürkület hűlő viaszával.

Aztán lehullik az éjfél halotti maszkja,
és te nem ismersz magadra
abban, akit mögötte látsz.

Máig az arcoddal törleszted,
amivel évek óta tartozol
az éjszakának.

In: Roncs szélárnyékban

Jelenkor, 2017

Hajók

Závada Péter
Hajók

A láthatáron hajók.
A szög, melyet a két távolodó,
rozsdás test bezár, akár az őket
figyelők nyíló szemhéja.

Itt érnek földet az éjszakák,
a víz leszállópályáján: ezen
a valószerűtlenül sima tükrön,
és mintha repülő halak gyomrából,
előbukkannak belőlük a csillagok.

Míg aludtunk, hangunk
elhagyta a torkunk, hogy mások
álmait narrálja, mint egy
természetfilmet. De hajnalban
visszatért, és nyelvünkhöz azóta
ismeretlen madarak éneke tapad.

Az emlékek felszínén hajók nevei
lebegnek. Valaha volt gazdáik
rég elsüllyedtek. És mi alámerülünk
az átlátszatlan homályba, hogy fölkutassuk
az elfelejtett napok roncsait.

In: Roncs szélárnyékban

Jelenkor, 2017

Patmosz

Závada Péter
Patmosz

Elválik énekük a madaraktól,
és hangonként lehullik,
a kőről pedig lehasad zuhanása,
és hangos robajjal földet ér.

A fákat leveleikkel együtt
hagyják el színeik, és egyszerre
tulajdonságok nélkül állnak,
pőrén, önmagukban.

Én sem a nevem vagyok többé,
magamat összehúzom benne,
elbújok félreeső zugaiban,
hogy az lehessek, akit a szavak
hátrahagytak.

Mint bőrömről a szél,
lehámlanak rólam a napok,
és arcom barázdái helyett
mélyülnek az idő ráncai.

In: Roncs szélárnyékban

Jelenkor, 2017

Nőnap

Rácz Péter
Nőnap

Hagyni kellett volna.
Nézzen.
Simogasson.
Masszírozzon.
Főzzön kávét. Kavarja meg.
Mossa meg a hátam.
Szeresse a szeplőket a testemen.
A bibircsókokat.
A ragyát. A szájszagomat.
Só foltos, izzadt ruhadarabjaimat.
Növekvő hájamat. Zsíros hajamat.
A lehetetlen nadrágomat.

Én is szeretem őket.

A holtpont

Rácz Péter
A holtpont

Ahol megáll a kéz,
elhal a mozdulat,
pont lesz
a tekintet íve -
oda vár mindannyiunkat:
akinek mutatjuk
és aki mutat
csendet
teremtő teret.
Nem hozzáérni,
látni az ölelő kezet,
jelezni, amit kimetszett,
kivárni, amikor már
nem kirekesztett.
Látni doboz mélyén
a karácsonyfa ezüst gömbjén
nyáron.

már indián

Rácz Péter
már indián

nehéz észrevenni
meg mindig el is felejtem
mint egy évfordulót,
nem mondta senki, hogy
fejben kell tartani,
olyan nehéz, mint nyáron
varjút észrevenni, fejben tartani,
hogy nyáron is van varjú, vak varjúcska,
meg látó, karón ülő,
olyan nehéz olyan verset írni,
mint egy kép, igaz, nem mondta senki,
hogy olyat kell, vagy mint egy fúga
Bachtól, vagy a trombita hangja,
egyáltalán a trombita hangja, vagy
Telemannál ugyanez, egy csík ég,
egy csík tenger, egy csík vár van rajta,
meg egy kutya, fehér kutya,
egynéhány csík,
nem mondta senki, hogy nyáron
nem mondta senki, hogy
észre kell venni,
meg kell különböztetni
a varjút a nem varjútól,
a varjútoll ritkán száll, ritkán hull,
ritkán jár egyedül, ha igen,
az indián

Mézeshetek

Rácz Péter
Mézeshetek

Finom mézeseket árulnak
az éjjelnappaliban,
mondja a szomszédasszony,
az efféle információk kútfője.
Oda amúgy csak éjjel járok,
ha egyáltalán, hiszen nappalra
a nappalboltok nekem
tökéletesen megfelelnek.
Mézeshetek vannak hát a boltikában:
a boldogság - lásd a tartósítószerek
E-regiszterét - tartósnak ígérkezik.
Megyek nászútra is, naná,
megteszem egy szuszra az egészet:
napraforgó tányérjába,
kivájt saszlaszembe
- erjed még, avagy már rothad? -
belefeledkezett darázs.
Arám már édesen alszik,
mire felébred:
mézeshétfő.

Nush

Paul Éluard
Nush

Ami rossz:

Nush hiányzol épp olyan ez
Hirtelen mintha fának hiányoznék az erdő

Nálad nélkül soha nem írtam költeményt
A nyomor a magány
Hideg fürdőjében didergek
Súlyosak a szavak mint a seben a rongyok
Csökönyösek és fösvények a képek
S valami hiányt tükröz minden amit beszélek
Úgy csap rám a jelen mint rejtett kincsre csákány
Egyetlen örömem elütni az időt

Füsttel álarcosan a zöld erdő leégett
Látni sem lehetett a lombot és a lángot
Ó te nagy fekete csillagom távolodsz
Pályád csak puszta pont az én országomé

Ó te világtalan vakká vált látomásom
Oltsd már ki a hazugság visszhangját villogását
Fojtsd el önvádam amiatt hogy élek
S a csókokat miket kapok tedd semmivé.

Ami jó:

Szerelmesem együtt aludtunk
S reggel nevetve keltünk
Együtt minden időben mely életünkre kellett

Egy örökkévalóság
S magam mellett minél tovább láttalak élni
Annál inkább te lettél a hajnal és a nyár

Aludni mélyen és álmodni föntebb
S egymás mellett ébredni föl
Ez az ártatlanság szabálya

És föntebb állni álmainknál
Egy-párrá lenni a reményben
Ez volt a mi gyönyörüségünk

Hogy is lehetett volna egy folyton újuló friss
Világban sejtenünk a telet vagy halálunk
S hinnünk a nagy tavasz vége előtt a sírban

Értelem ketten voltunk oly könnyű testet adni
Neked mint az első tűz pírja alatt az arc
Értelem szabadok voltunk győzelmet értünk.

(Rónay György fordítása)

Nyomdász elvtársaimnak

Paul Éluard
Nyomdász elvtársaimnak

A mesterségünk ugyanegy volt
Látni segíteni az éjben
Látni annyi mint értve tenni
Látni az élet vagy halál

Csak hinni kellett benne hinni
Hogy az embernek van hatalma
Szabadnak lenni lenni jobbnak
Annál mi néki adatott

Vártunk vártunk egy nagy tavaszra
Az élet legteljére vártunk
Mikor a fény vállalja majd
Világ minden terhét magára.

(Somlyó György fordítása)