XXX. szonett

William Shakespeare
XXX

Ha a merengés édes ünnepén
Együtt ülök a múlt árnyaival,
Sóhajt bennem a sok vesztett remény
S elmúlok: sír újra a régi jaj:
És noha nem szoktam, megkönnyezem
Egy-egy barátom, kit időtlen éj fed,
S felzokog a rég-megölt szerelem,
S köddé vált arcok fájnak, messzi képek,
És tűnt bánatok új bánata hasgat,
S ahogy kín kínra feltámad megint,
Bús számláját sok panaszolt panasznak,
Nem először, fizetem újra mind.
      De ha közben eszembe jutsz, barátom,
      Nincs veszteségem, és a gyász csak álom.

(Szabó Lőrinc fordítása)

XXII. szonett

William Shakespeare
XXII

Tükröm hiába mondja, hogy öregszem,
Míg egy vagytok, te meg az ifjuság;
A te ráncaidat kell észrevennem,
Hogy belássam: közel már a halál.
Mert ami csak borít téged, a szép,
Ékes köntösként fedi szívemet,
Mely benned él, mint bennem a tiéd;
Hogy lehetnék így nálad öregebb?
Légy hát óvatos, Édes, amilyen
Én vagyok, nem magamért, de teérted,
Úgy hordva szíved, ahogy dajka sem
Félti kicsinyét, kit annyi baj érhet.
      S ha majd enyém meghalt, ne várd szived:
      Nem úgy adtad, hogy egykor visszavedd.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Újabb elágazások

Závada Péter
Újabb elágazások

                       (1)

Már nem a nappal, de még nem is
az este visszaverődései. A szürkület nem
az ég boltívéből sugárzik: az aszfalt
repedéseiből szivárog észrevétlenül.

Állsz a bizonytalan körülmények egyre
hosszabbra nyúló árnyékában, és az alkonyati
derengés, vagy amit annak neveznek, idézőjelbe
teszi a nap minden addigi gesztusát.

                       (2)

Lépteid zaja mint rég elhangzott
búcsúszavak visszhangja. Fölveszed,
zsebre vágod a kavicsok csikorgását,
ezek már a belengetett távozás kellékei.

Valami mérhetetlenül hangos közepén
vágsz át: kivártad megint a csend forráspontját,
és most rázendítenek egyszerre, téged ünnepelnek
mind a kabócák, bármit is mondasz.

                       (3)

A színek csöndben maradnak. Nem hallani
a pirosat, ahogy üvölt, a feketét, ahogy zokog.
De a díszburkolat foltokban fölszedve, és az az elárvult
térkő a rakás tetején: bőbeszédűbb nálad.

Mi mit fed el? Beszéd a hallgatást. Festék a rozsdát.
Csak mikor a helyedre ülsz, érzed, hogy már
ül ott valaki. Mindnyájan egy szék ölébe vágyunk
vissza, hogy a szálkák és a görcsök elringassanak.

                       (4)

Felvételről hallod magad egy idegen
nyelven. Bedrótoztak, és most le kell
írnod, amit mondasz. A szöveget
állandóan félrefordítod.

Lázasan keresed a megfelelő kifejezést:
előre megadott címet egy idegen városban,
melyből csak az utcában ültetett fák fajtája biztos.
Minden döntés egy új elágazás.

In: Roncs szélárnyékban

Jelenkor, 2017

Természetes vizek

Závada Péter
Természetes vizek

Régóta tudtuk, hogy a sóvárgás
színe fekete, és mi egyenesen
a sötétség szívébe vágytunk.

Arra már nem emlékszem,
hogy a kabócák lármája
vagy egy autó riasztója
nem hagyott-e minket aludni,

csak arra, hogy hívott az éjjeli kikötő,
a borzongás a természetes vizektől,
hogy nem látni, mi vár a felszín alatt.

Azon tűnődtünk, mit mondunk
majd a gyerekeknek, ha már
a legegyszerűbb kérdésekre se
tudjuk a választ.

Vajon fölfognák, hogy a mámor
hevében azt hittük, ragaszkodás,
pedig csak a vágy bársonyos
felszínét éreztük ujjbegyeinken?

Megértenék az újrakezdés tragédiáját?
A nap minden este vízbe fullad,
mielőtt partot érne.

De nekünk szerencsénk van.
Olyanok vagyunk, mint a futórózsa:
indáinkkal a mennyországba
kapaszkodunk.

In: Roncs szélárnyékban

Jelenkor, 2017

Idővel hozzászokik szemünk a sötéthez

Závada Péter
Idővel hozzászokik szemünk a sötéthez

Idővel hozzászokik szemünk a sötéthez.
Kiválnak belőle, puha bőréből
kidomborodnak a testek,
akár az írásjelek.

A nyári levegő megdermed
körülötted, hogy megőrizze nappali
vonásaidat. A ráncok és a sebhelyek
megtelnek a szürkület hűlő viaszával.

Aztán lehullik az éjfél halotti maszkja,
és te nem ismersz magadra
abban, akit mögötte látsz.

Máig az arcoddal törleszted,
amivel évek óta tartozol
az éjszakának.

In: Roncs szélárnyékban

Jelenkor, 2017

Hajók

Závada Péter
Hajók

A láthatáron hajók.
A szög, melyet a két távolodó,
rozsdás test bezár, akár az őket
figyelők nyíló szemhéja.

Itt érnek földet az éjszakák,
a víz leszállópályáján: ezen
a valószerűtlenül sima tükrön,
és mintha repülő halak gyomrából,
előbukkannak belőlük a csillagok.

Míg aludtunk, hangunk
elhagyta a torkunk, hogy mások
álmait narrálja, mint egy
természetfilmet. De hajnalban
visszatért, és nyelvünkhöz azóta
ismeretlen madarak éneke tapad.

Az emlékek felszínén hajók nevei
lebegnek. Valaha volt gazdáik
rég elsüllyedtek. És mi alámerülünk
az átlátszatlan homályba, hogy fölkutassuk
az elfelejtett napok roncsait.

In: Roncs szélárnyékban

Jelenkor, 2017

Patmosz

Závada Péter
Patmosz

Elválik énekük a madaraktól,
és hangonként lehullik,
a kőről pedig lehasad zuhanása,
és hangos robajjal földet ér.

A fákat leveleikkel együtt
hagyják el színeik, és egyszerre
tulajdonságok nélkül állnak,
pőrén, önmagukban.

Én sem a nevem vagyok többé,
magamat összehúzom benne,
elbújok félreeső zugaiban,
hogy az lehessek, akit a szavak
hátrahagytak.

Mint bőrömről a szél,
lehámlanak rólam a napok,
és arcom barázdái helyett
mélyülnek az idő ráncai.

In: Roncs szélárnyékban

Jelenkor, 2017

Nőnap

Rácz Péter
Nőnap

Hagyni kellett volna.
Nézzen.
Simogasson.
Masszírozzon.
Főzzön kávét. Kavarja meg.
Mossa meg a hátam.
Szeresse a szeplőket a testemen.
A bibircsókokat.
A ragyát. A szájszagomat.
Só foltos, izzadt ruhadarabjaimat.
Növekvő hájamat. Zsíros hajamat.
A lehetetlen nadrágomat.

Én is szeretem őket.

A holtpont

Rácz Péter
A holtpont

Ahol megáll a kéz,
elhal a mozdulat,
pont lesz
a tekintet íve -
oda vár mindannyiunkat:
akinek mutatjuk
és aki mutat
csendet
teremtő teret.
Nem hozzáérni,
látni az ölelő kezet,
jelezni, amit kimetszett,
kivárni, amikor már
nem kirekesztett.
Látni doboz mélyén
a karácsonyfa ezüst gömbjén
nyáron.

már indián

Rácz Péter
már indián

nehéz észrevenni
meg mindig el is felejtem
mint egy évfordulót,
nem mondta senki, hogy
fejben kell tartani,
olyan nehéz, mint nyáron
varjút észrevenni, fejben tartani,
hogy nyáron is van varjú, vak varjúcska,
meg látó, karón ülő,
olyan nehéz olyan verset írni,
mint egy kép, igaz, nem mondta senki,
hogy olyat kell, vagy mint egy fúga
Bachtól, vagy a trombita hangja,
egyáltalán a trombita hangja, vagy
Telemannál ugyanez, egy csík ég,
egy csík tenger, egy csík vár van rajta,
meg egy kutya, fehér kutya,
egynéhány csík,
nem mondta senki, hogy nyáron
nem mondta senki, hogy
észre kell venni,
meg kell különböztetni
a varjút a nem varjútól,
a varjútoll ritkán száll, ritkán hull,
ritkán jár egyedül, ha igen,
az indián