William Shakespeare
LXXI
Hogyha meghalok, ne tovább, ne gyászolj,
Csak míg hallod a zord harang szavát,
Mely széthírleli, hogy e rút világból
Legrútabb férgek közé szöktem át;
Sőt, ha versem olvasod, ne idézd
Írója kezét: szívem úgy szeret,
Hogy édes agyadnak a feledést
Kívánja sajgó emlékem helyett.
Vagy ha (mégis) látod írásomat,
Mikor engem a föld már elkever,
Ne mondd ki szegény nevemet se: hadd
Haljon szerelmed halálommal el;
Mert a bölcs világ átlát szíveden,
S bár meghaltam, gúnyolni fog velem.
(Szabó Lőrinc fordítása)
2017. december 18., hétfő
LXVI. szonett
William Shakespeare
LXVI
Fáradt vagyok, ringass el, óh, halál:
Az Érdem itt koldusnak született
És hitvány Semmiségre pompa vár
És árulás sújt minden szent hitet
És Becsületet rút gyanú aláz
És szűz Erényt a gaz tiporni kész
És Tökéletest korcs utód gyaláz
És Érc-erőt ront béna vezetés
És Észre láncot doktor Balga vet
És Hatalom előtt néma a Szó
És Egyszerű kap Együgyű nevet
És Rossz-kapitány rabja lett a Jó.
Fáradt vagyok; jobb volna sírba mennem:
Meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!
(Szabó Lőrinc fordítása)
LXVI
Fáradt vagyok, ringass el, óh, halál:
Az Érdem itt koldusnak született
És hitvány Semmiségre pompa vár
És árulás sújt minden szent hitet
És Becsületet rút gyanú aláz
És szűz Erényt a gaz tiporni kész
És Tökéletest korcs utód gyaláz
És Érc-erőt ront béna vezetés
És Észre láncot doktor Balga vet
És Hatalom előtt néma a Szó
És Egyszerű kap Együgyű nevet
És Rossz-kapitány rabja lett a Jó.
Fáradt vagyok; jobb volna sírba mennem:
Meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!
(Szabó Lőrinc fordítása)
LII. szonett
William Shakespeare
LII
Úgy vagyok, mint a gazdag, aki, bár
Van kulcsa, elzárt kincse rejtekébe
Örvendezni túlgyakran mégse jár,
Hogy ne kopjék a ritka gyönyör éle.
Az ünnepnap azért kápráztat el,
Mert szürke napokból ragyog elő,
Ritkán, ahogy a nyakláncban tüzel
Itt-ott egy-egy igazi drágakő.
Ilyen szekrényem, az idő is: elrejt
És őriz, mint ruhát a ruhatár,
S kivételes üdv a kivételes perc,
Mikor, titkos kincs, egyszerre kitár.
Boldog szépséged mindennel felér:
Aki lát, ujjong, s aki nem, remél.
(Szabó Lőrinc fordítása)
LII
Úgy vagyok, mint a gazdag, aki, bár
Van kulcsa, elzárt kincse rejtekébe
Örvendezni túlgyakran mégse jár,
Hogy ne kopjék a ritka gyönyör éle.
Az ünnepnap azért kápráztat el,
Mert szürke napokból ragyog elő,
Ritkán, ahogy a nyakláncban tüzel
Itt-ott egy-egy igazi drágakő.
Ilyen szekrényem, az idő is: elrejt
És őriz, mint ruhát a ruhatár,
S kivételes üdv a kivételes perc,
Mikor, titkos kincs, egyszerre kitár.
Boldog szépséged mindennel felér:
Aki lát, ujjong, s aki nem, remél.
(Szabó Lőrinc fordítása)
XXX. szonett
William Shakespeare
XXX
Ha a merengés édes ünnepén
Együtt ülök a múlt árnyaival,
Sóhajt bennem a sok vesztett remény
S elmúlok: sír újra a régi jaj:
És noha nem szoktam, megkönnyezem
Egy-egy barátom, kit időtlen éj fed,
S felzokog a rég-megölt szerelem,
S köddé vált arcok fájnak, messzi képek,
És tűnt bánatok új bánata hasgat,
S ahogy kín kínra feltámad megint,
Bús számláját sok panaszolt panasznak,
Nem először, fizetem újra mind.
De ha közben eszembe jutsz, barátom,
Nincs veszteségem, és a gyász csak álom.
(Szabó Lőrinc fordítása)
XXX
Ha a merengés édes ünnepén
Együtt ülök a múlt árnyaival,
Sóhajt bennem a sok vesztett remény
S elmúlok: sír újra a régi jaj:
És noha nem szoktam, megkönnyezem
Egy-egy barátom, kit időtlen éj fed,
S felzokog a rég-megölt szerelem,
S köddé vált arcok fájnak, messzi képek,
És tűnt bánatok új bánata hasgat,
S ahogy kín kínra feltámad megint,
Bús számláját sok panaszolt panasznak,
Nem először, fizetem újra mind.
De ha közben eszembe jutsz, barátom,
Nincs veszteségem, és a gyász csak álom.
(Szabó Lőrinc fordítása)
XXII. szonett
William Shakespeare
XXII
Tükröm hiába mondja, hogy öregszem,
Míg egy vagytok, te meg az ifjuság;
A te ráncaidat kell észrevennem,
Hogy belássam: közel már a halál.
Mert ami csak borít téged, a szép,
Ékes köntösként fedi szívemet,
Mely benned él, mint bennem a tiéd;
Hogy lehetnék így nálad öregebb?
Légy hát óvatos, Édes, amilyen
Én vagyok, nem magamért, de teérted,
Úgy hordva szíved, ahogy dajka sem
Félti kicsinyét, kit annyi baj érhet.
S ha majd enyém meghalt, ne várd szived:
Nem úgy adtad, hogy egykor visszavedd.
(Szabó Lőrinc fordítása)
XXII
Tükröm hiába mondja, hogy öregszem,
Míg egy vagytok, te meg az ifjuság;
A te ráncaidat kell észrevennem,
Hogy belássam: közel már a halál.
Mert ami csak borít téged, a szép,
Ékes köntösként fedi szívemet,
Mely benned él, mint bennem a tiéd;
Hogy lehetnék így nálad öregebb?
Légy hát óvatos, Édes, amilyen
Én vagyok, nem magamért, de teérted,
Úgy hordva szíved, ahogy dajka sem
Félti kicsinyét, kit annyi baj érhet.
S ha majd enyém meghalt, ne várd szived:
Nem úgy adtad, hogy egykor visszavedd.
(Szabó Lőrinc fordítása)
2017. szeptember 19., kedd
Újabb elágazások
Závada Péter
Újabb elágazások
(1)
Már nem a nappal, de még nem is
az este visszaverődései. A szürkület nem
az ég boltívéből sugárzik: az aszfalt
repedéseiből szivárog észrevétlenül.
Állsz a bizonytalan körülmények egyre
hosszabbra nyúló árnyékában, és az alkonyati
derengés, vagy amit annak neveznek, idézőjelbe
teszi a nap minden addigi gesztusát.
(2)
Lépteid zaja mint rég elhangzott
búcsúszavak visszhangja. Fölveszed,
zsebre vágod a kavicsok csikorgását,
ezek már a belengetett távozás kellékei.
Valami mérhetetlenül hangos közepén
vágsz át: kivártad megint a csend forráspontját,
és most rázendítenek egyszerre, téged ünnepelnek
mind a kabócák, bármit is mondasz.
(3)
A színek csöndben maradnak. Nem hallani
a pirosat, ahogy üvölt, a feketét, ahogy zokog.
De a díszburkolat foltokban fölszedve, és az az elárvult
térkő a rakás tetején: bőbeszédűbb nálad.
Mi mit fed el? Beszéd a hallgatást. Festék a rozsdát.
Csak mikor a helyedre ülsz, érzed, hogy már
ül ott valaki. Mindnyájan egy szék ölébe vágyunk
vissza, hogy a szálkák és a görcsök elringassanak.
(4)
Felvételről hallod magad egy idegen
nyelven. Bedrótoztak, és most le kell
írnod, amit mondasz. A szöveget
állandóan félrefordítod.
Lázasan keresed a megfelelő kifejezést:
előre megadott címet egy idegen városban,
melyből csak az utcában ültetett fák fajtája biztos.
Minden döntés egy új elágazás.
Újabb elágazások
(1)
Már nem a nappal, de még nem is
az este visszaverődései. A szürkület nem
az ég boltívéből sugárzik: az aszfalt
repedéseiből szivárog észrevétlenül.
Állsz a bizonytalan körülmények egyre
hosszabbra nyúló árnyékában, és az alkonyati
derengés, vagy amit annak neveznek, idézőjelbe
teszi a nap minden addigi gesztusát.
(2)
Lépteid zaja mint rég elhangzott
búcsúszavak visszhangja. Fölveszed,
zsebre vágod a kavicsok csikorgását,
ezek már a belengetett távozás kellékei.
Valami mérhetetlenül hangos közepén
vágsz át: kivártad megint a csend forráspontját,
és most rázendítenek egyszerre, téged ünnepelnek
mind a kabócák, bármit is mondasz.
(3)
A színek csöndben maradnak. Nem hallani
a pirosat, ahogy üvölt, a feketét, ahogy zokog.
De a díszburkolat foltokban fölszedve, és az az elárvult
térkő a rakás tetején: bőbeszédűbb nálad.
Mi mit fed el? Beszéd a hallgatást. Festék a rozsdát.
Csak mikor a helyedre ülsz, érzed, hogy már
ül ott valaki. Mindnyájan egy szék ölébe vágyunk
vissza, hogy a szálkák és a görcsök elringassanak.
(4)
Felvételről hallod magad egy idegen
nyelven. Bedrótoztak, és most le kell
írnod, amit mondasz. A szöveget
állandóan félrefordítod.
Lázasan keresed a megfelelő kifejezést:
előre megadott címet egy idegen városban,
melyből csak az utcában ültetett fák fajtája biztos.
Minden döntés egy új elágazás.
In: Roncs szélárnyékban
Jelenkor, 2017
Természetes vizek
Závada Péter
Természetes vizek
Régóta tudtuk, hogy a sóvárgás
színe fekete, és mi egyenesen
a sötétség szívébe vágytunk.
Arra már nem emlékszem,
hogy a kabócák lármája
vagy egy autó riasztója
nem hagyott-e minket aludni,
csak arra, hogy hívott az éjjeli kikötő,
a borzongás a természetes vizektől,
hogy nem látni, mi vár a felszín alatt.
Azon tűnődtünk, mit mondunk
majd a gyerekeknek, ha már
a legegyszerűbb kérdésekre se
tudjuk a választ.
Vajon fölfognák, hogy a mámor
hevében azt hittük, ragaszkodás,
pedig csak a vágy bársonyos
felszínét éreztük ujjbegyeinken?
Megértenék az újrakezdés tragédiáját?
A nap minden este vízbe fullad,
mielőtt partot érne.
De nekünk szerencsénk van.
Olyanok vagyunk, mint a futórózsa:
indáinkkal a mennyországba
kapaszkodunk.
Természetes vizek
Régóta tudtuk, hogy a sóvárgás
színe fekete, és mi egyenesen
a sötétség szívébe vágytunk.
Arra már nem emlékszem,
hogy a kabócák lármája
vagy egy autó riasztója
nem hagyott-e minket aludni,
csak arra, hogy hívott az éjjeli kikötő,
a borzongás a természetes vizektől,
hogy nem látni, mi vár a felszín alatt.
Azon tűnődtünk, mit mondunk
majd a gyerekeknek, ha már
a legegyszerűbb kérdésekre se
tudjuk a választ.
Vajon fölfognák, hogy a mámor
hevében azt hittük, ragaszkodás,
pedig csak a vágy bársonyos
felszínét éreztük ujjbegyeinken?
Megértenék az újrakezdés tragédiáját?
A nap minden este vízbe fullad,
mielőtt partot érne.
De nekünk szerencsénk van.
Olyanok vagyunk, mint a futórózsa:
indáinkkal a mennyországba
kapaszkodunk.
In: Roncs szélárnyékban
Jelenkor, 2017
Idővel hozzászokik szemünk a sötéthez
Závada Péter
Idővel hozzászokik szemünk a sötéthez
Idővel hozzászokik szemünk a sötéthez.
Kiválnak belőle, puha bőréből
kidomborodnak a testek,
akár az írásjelek.
A nyári levegő megdermed
körülötted, hogy megőrizze nappali
vonásaidat. A ráncok és a sebhelyek
megtelnek a szürkület hűlő viaszával.
Aztán lehullik az éjfél halotti maszkja,
és te nem ismersz magadra
abban, akit mögötte látsz.
Máig az arcoddal törleszted,
amivel évek óta tartozol
az éjszakának.
Idővel hozzászokik szemünk a sötéthez
Idővel hozzászokik szemünk a sötéthez.
Kiválnak belőle, puha bőréből
kidomborodnak a testek,
akár az írásjelek.
A nyári levegő megdermed
körülötted, hogy megőrizze nappali
vonásaidat. A ráncok és a sebhelyek
megtelnek a szürkület hűlő viaszával.
Aztán lehullik az éjfél halotti maszkja,
és te nem ismersz magadra
abban, akit mögötte látsz.
Máig az arcoddal törleszted,
amivel évek óta tartozol
az éjszakának.
In: Roncs szélárnyékban
Jelenkor, 2017
Hajók
Závada Péter
Hajók
A láthatáron hajók.
A szög, melyet a két távolodó,
rozsdás test bezár, akár az őket
figyelők nyíló szemhéja.
Itt érnek földet az éjszakák,
a víz leszállópályáján: ezen
a valószerűtlenül sima tükrön,
és mintha repülő halak gyomrából,
előbukkannak belőlük a csillagok.
Míg aludtunk, hangunk
elhagyta a torkunk, hogy mások
álmait narrálja, mint egy
természetfilmet. De hajnalban
visszatért, és nyelvünkhöz azóta
ismeretlen madarak éneke tapad.
Az emlékek felszínén hajók nevei
lebegnek. Valaha volt gazdáik
rég elsüllyedtek. És mi alámerülünk
az átlátszatlan homályba, hogy fölkutassuk
az elfelejtett napok roncsait.
Hajók
A láthatáron hajók.
A szög, melyet a két távolodó,
rozsdás test bezár, akár az őket
figyelők nyíló szemhéja.
Itt érnek földet az éjszakák,
a víz leszállópályáján: ezen
a valószerűtlenül sima tükrön,
és mintha repülő halak gyomrából,
előbukkannak belőlük a csillagok.
Míg aludtunk, hangunk
elhagyta a torkunk, hogy mások
álmait narrálja, mint egy
természetfilmet. De hajnalban
visszatért, és nyelvünkhöz azóta
ismeretlen madarak éneke tapad.
Az emlékek felszínén hajók nevei
lebegnek. Valaha volt gazdáik
rég elsüllyedtek. És mi alámerülünk
az átlátszatlan homályba, hogy fölkutassuk
az elfelejtett napok roncsait.
In: Roncs szélárnyékban
Jelenkor, 2017
Patmosz
Závada Péter
Patmosz
Elválik énekük a madaraktól,
és hangonként lehullik,
a kőről pedig lehasad zuhanása,
és hangos robajjal földet ér.
A fákat leveleikkel együtt
hagyják el színeik, és egyszerre
tulajdonságok nélkül állnak,
pőrén, önmagukban.
Én sem a nevem vagyok többé,
magamat összehúzom benne,
elbújok félreeső zugaiban,
hogy az lehessek, akit a szavak
hátrahagytak.
Mint bőrömről a szél,
lehámlanak rólam a napok,
és arcom barázdái helyett
mélyülnek az idő ráncai.
Patmosz
Elválik énekük a madaraktól,
és hangonként lehullik,
a kőről pedig lehasad zuhanása,
és hangos robajjal földet ér.
A fákat leveleikkel együtt
hagyják el színeik, és egyszerre
tulajdonságok nélkül állnak,
pőrén, önmagukban.
Én sem a nevem vagyok többé,
magamat összehúzom benne,
elbújok félreeső zugaiban,
hogy az lehessek, akit a szavak
hátrahagytak.
Mint bőrömről a szél,
lehámlanak rólam a napok,
és arcom barázdái helyett
mélyülnek az idő ráncai.
In: Roncs szélárnyékban
Jelenkor, 2017
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)