Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok

John Keats
Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok

Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok,
mielőtt agyam termését behordtam,
mielőtt, mint dús csűrök a magot,
megőrzöm magam tornyos könyvhalomban;
ha nézem a csillagos éjszaka
arcán a nagy mese jelképeit
s érzem, hogy őket lerajzolni a
varázskezű sors nem soká segit;
s ha azt érzem - te tűnő árny, te szép! -
hogy már nem látlak viszont, s hogy soha
nem önti belém tündér erejét
a gondtalan csók - akkor, akkor a
mindenség partján állok, eltünődve,
s hír s szerelem semmivé omlik össze.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Heves, rugaszkodó vihar

John Keats
Heves, rugaszkodó vihar

Heves, rugaszkodó vihar sziszeg
félig kopár száraz bokrok közén;
hideg csillagok merednek felém,
míg sok mérföldön át gyalog megyek.
De alig érzem az éles leget,
s nem búsulok hulló lomb énekén,
s nem rémít égi ezüst lámpafény,
sem út és otthon közti rengeteg:
mert megtölt a barátság árama,
melyet szivem kis hajlékban talált;
s a szőke Milton ékes bánata,
barátsága holt Lycidas iránt;
látom Laurát, rajt halványzöld ruha,
s Petrarca hű fején a koronát.

(Weöres Sándor fordítása)

A reményhez

John Keats
A reményhez

Ha a bánatommal egymagam vagyok,
s lelkemben nincs, csak a kétség maga,
álmom csillagfénye kihamvadott,
szirmot se hord a lét sivataga,
     szép remény, kínálj balzsam-serleget,
     ezüst szárnyad bontsd szét fejem felett.

Ha kinn járok, s leszáll az égi est,
fönn holdat rejt a sűrű szövedék,
s a csüggedés bús arccal rámijeszt,
s szaggatja lelkem fényes szövetét,
     verd át sugárral a lomb sátorát,
     s e rút leselkedőt kergesd tovább.

Ha a reménytelenség, egyszülött
fia a csalódásnak, lelkemet
meglepni kész, s mint felhő rét fölött
sötétlik, s mindjárt rámcsap, eltemet,
     ragyogtasd fel, remény, szép arcodat,
     s ijeszd el, mint az éjt a virradat.

Ha kedveseim sorsán megriad
szivem, s szorongva gondot gondra szít,
ó, szépszemű! Vidítsd beteg fiad,
hadd nyeljem vígaszod telt kortyait,
     szórd körém égben-fogant fényedet,
     ezüst szárnyad bontsd szét fejem felett.

Ha szívem szenvedélytől megdobog,
ha kínoz kedvesem kemény szava,
add, hogy hihessem, nem hiú dolog
szonettekben merengni éjszaka,
     szép remény, kínálj balzsam-serleget,
     ezüst szárnyad bontsd szét fejem felett.

S míg száll majd évre év, add, hogy honom
becsületét ne feketítse folt,
hadd lássam: híre ép, magas orom,
szabadsága tündöklőbb sose volt.
     S ragyogtasd ritka-szép tekinteted,
     tetőt tarts szárnyadból fejem felett.

Nagy szabadság! Míly nagy lehet kopott
köntösében, és királyi fejék
s dús bíborok alatt míly elnyomott.
Csak haldokol, s lehajtja szép fejét.
     Ó, jöjj, remény! Lám, szárnyad itt lebeg,
     s színig telíti fénnyel az eget.

Mint felhő-csúcsot bolygók fényei
aranyoznak, vidítván a sötét
eget, míg fél-arcát fátyol fedi,
ha lelkem felölti bús köntösét,
     vidíts, remény, ha a gond rámszakad,
     s nyisd szét fölöttem hószín szárnyadat.

(Tóth Judit fordítása)

CL. szonett

William Shakespeare
CL

Mily erő adja iszonyú erőd,
Hogy te irányíts, te, érdemtelen?
Hogy megesküdjem: nem ragyog az ég,
S meghazudtoltasd két látó szemem?
Aljasságod mért olyan tetszetős,
Hogy, bár tetteid elriasztanak,
Bűnöd vad s édes varázsa legyőz
Lelkemben minden jót és igazat?
Ki tanít, hogy lángom szítsa, ami
Igaz okot szem s fül súg ellened?
Ó, bár, mit más megvet, azt szereti:
Ne vesd meg, mint más, érte szívemet.
      Szeretlek, s ha nem vagy rá érdemes,
      Még jobban megérdemlem, hogy szeress.

(Szabó Lőrinc fordítása)

CXVI. szonett

William Shakespeare
CXVI

Nem igaz: - hű lelkek násza nem ismer
Akadályt! Szerelem a szerelem,
Amely hőfokot más hőfok szerint nyer
Vagy ár-apályt játszik készségesen?
Ó, nem; az örök fárosz maga ő,
Nézi a vihart s nem ing semmi vészben;
Minden vándor hajók csillaga ő,
Magasságát mérhetik, erejét nem.
A szerelem nem az Idő bolondja;
Bár romlás rabja arc és rózsa-ajk,
Szerelmet nem merít ki hét vagy óra,
Ítéletnapig szilárdan kitart.
      Ha tévedek, s én is hűtlen leszek,
      Sose írtam, s szív sose szeretett.

(Szabó Lőrinc fordítása)

XCVII. szonett

William Shakespeare
XCVII

De komor tél volt tőled távol élnem,
Ki a futó év boldogsága vagy!
Hogy dideregtem, nappal is sötétben,
A vén December tar ege alatt!
Pedig nyár volt ez az eltolt idő:
A terhes ősz nehéz kincsgarmadát,
Május kéjét hordozta, mint a nő
Özvegy méhe a holt férj magzatát:
E dús özön mégis szinte apátlan
Gyümölcs és csak árvák reménye volt,
Hisz minden csak veled örül a nyárban,
S ahol nem vagy, ott a madár se szól;
      Vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb
      Sápad, telet sejt és borzongva bólong.

(Szabó Lőrinc fordítása)

LXXXIX. szonett

William Shakespeare
LXXXIX

Mondd, hogy azért hagytál el, mert hibáztam,
S a sértést rögtön menti rab eszem;
Mondd: sánta vagyok, s már biceg a lábam;
Érveid ellen nem védekezem.
Hogy sújtasz rám, félannyira se bánt
A változás ürügye (kedvesem),
Mint ahogy én sújtom magam! Kivánd,
S nem ismerlek meg, s leszek idegen:
Nem kísérem útjaid, ajakam
Édes neved magába temeti,
Hogy meg ne bántson (túlprofán) szavam
S régi vonzalmunk ne fecsegje ki.
      Harcod fogadok érted magam ellen,
      Akit te gyűlölsz, nem szabad szeretnem.

(Szabó Lőrinc fordítása)

LXXXIII. szonett

William Shakespeare
LXXXIII

Sohase láttam, hogy festékre van
Szükséged, s így nem is festettelek;
Úgy tudtam (véltem tudni), magasan
Állsz egy költő szűk adója felett:
Bóbiskoltam hát a dicséretedben,
Hogy, amíg élsz, te mutasd meg, magad,
Tollával mily gyönge a mai szellem,
Ha oly kincsről szól, amilyen te vagy.
Te bűnömül vetted, hogy nem beszélek,
Pedig épp e csönd lesz fő-glóriám,
Mert mások, éltetve, ölték a szépet,
Mikor én, tétlen, hallgattam csupán.
      Több élet él szép szemed fél egében,
      Mint amennyi két költőd énekében.

(Szabó Lőrinc fordítása)

LXXXI. szonett

William Shakespeare
LXXXI

Akár én írom fejfádat, akár
Te élsz túl, s a föld férge rám sereglik,
Emléked innen nem vész soha már,
Bár nekem minden ízem elfelejtik.
Neved mostantól örökéletű,
De ha én halok, végleg meghalok;
A sír, mely nekem juthat, egyszerű:
Tied emberi szemekben ragyog.
Szerető versem lesz emlékmüved:
Folyton olvas a jövendő szeme
S jövő nyelvek ismétlik létedet,
Ha elhalt már a ma lélegzete.
      Emberek ajkán élsz majd (tollam éltet),
      Ott, hol legjobban él s lehell az élet.

(Szabó Lőrinc fordítása)

LXXV. szonett

William Shakespeare
LXXV

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt,
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
      Koldus-szegény királyi gazdagon,
      Részeg vagyok és mindig szomjazom.

(Szabó Lőrinc fordítása)