[A kagylóban]

Oravecz Imre
[A kagylóban]

A KAGYLÓBAN távoli ének, lakatlan ének
egy történet hősei
egyszerű fészek az ágon

csak a sírás az égő Hold alatt
az emlékezet jelvénye
éles sarlókat hordtak akkor
a tavakra

szomorúság
egy kiásott edény fölött
kiáltozás
földobott tagokkal

szónoklat a virágbaborulásról
olaj a lámpák alján
felmarkolt fűcsomó
fekete levelek a tálon
az átváltozás levelei

könnyű test pihen
vastag porrétegen áttör
a gyűrűsujj fénye

[Beszéd]

Oravecz Imre
[Beszéd]

BESZÉD
némán vergődik a szájban

villogó sárga hab
szaporodik
kicsap

egy fonat
rászóródott a törmelék
benyomta a szálakat a földbe

a mélyben
felhalmozódva iszap
olykor beletúr
a rák
észrevétlen lapult
apró gödör marad utána

egy színes gomolyag felszáll
aztán visszaereszkedik
lassan az is

puha és
mozdulatlan
a fenék

Hajcsat

Oravecz Imre
Hajcsat

     Elfeledték. De még ott kering benne a múlt szikrázások öröme, az eszeveszett bukdácsolás, a félbeszakadt mozdulat, a leplezettség, a szégyen, a villanykattanás, a reggelek jelentéktelen fénye s az elhagyatottság, melyet láthatatlan szálak nappalra tartogatnak.

[Föveny]

Oravecz Imre
[Föveny]

FÖVENY, élettelen szárak
csupaszon egymásra csavarodva
elvirágzott mozdulatok
gyűjteménye

elázott nyúlós részek
tapadnak

lehántva a kéreg
elszíneződött
bomlásnak indult
megállíthatatlan
csúszik
le-
fe-
lé

az egészről leválasztva levágva
csak ülsz szótlan

előtted homok

[A házak]

Oravecz Imre
[A házak]

A HÁZAK falán felkúszik az árnyék
mint a repkény

a lepedőre rétegekben
só rakódik

nedvesség
a szakadékban megdöglik a pók

a mécs kialudt
belülről nézed a koponyádat
fürtök héjak vonalak
szomorú tömege

egy ember követ pattintott

az esőcsatornákban
vörös folyadék kavarog

az alvónak tövis virágzik a kezében

[Vékony]

Oravecz Imre
[Vékony]

VÉKONY bőr
apró halk erezés

napok óta szakad az eső
és elmosott minden nyomot

a teknősök kimozdultak megszokott helyükről
s most piszkos
páncéljukat
vonszolják
óvatosan tapogatva

laza foglalatban
legbelül egy kép
sápadtan figyeled

megrezdül egy pillanatra
és szétválik
az egész

[Férfi]

Oravecz Imre
[Férfi]

FÉRFI jobbjában ággal, vár
tekintete fáradt

a hajlatokban remegés
ködök szállnak
a föld szagot áraszt

templom sugárban
a sípban egy hangszál
megrekedt

gyümölcs-éj
húsos meleg

egy korsó csöndje
az üres felületre tapadva

kút az udvaron
ürege szűkül

árnyképek egy albumban
szálas köveken léptek

a férfi jobbjában ággal
elindult

Utolsó szonett

John Keats
Utolsó szonett

Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök -
nem a magas ég magányos tüze,
hogy türelmesen a világ fölött
vigyázzam, mint álmatlan remete,
a mozgó tengert, mely papként szelíden
mossa a föld emberi partjait
vagy nézi a friss havat, melynek ingyen
fehérébe hegy s mocsár öltözik -
nem - én kedvesem érő kebelén
vágynék lenni szilárd s változhatatlan,
hogy annak lágy, lélekző melegén
őrködjem örök-édes izgalomban:
azt szeretném, azt hallgatni, örökkön,
ott élni mindig - vagy meghalni rögtön.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Ó, kinek arcát téli szél kicsípte

John Keats
Ó, kinek arcát téli szél kicsípte

Ó, kinek arcát téli szél kicsípte,
ki láttál ködkampón hófelleget,
s csillaghoz fagyni szenes csúcsu szilt,
a tavasz néked végtelen szüret.
Ó, akinek egy könyve van, a fény,
ki éjről éjre a legfőbb sötéttel
töltekezel, míg Phoebus rejtezik,
háromszoros hajnalod a tavasz.
Ó, ne hajszold a tudományt, - nekem sincs,
de otthonos meleggel szól dalom.
Ó, ne hajszold a tudományt - nekem sincs,
de meghall az este. Haszontalanság
kínján borongni nem haszontalan,
s megébred, aki álmot látni vél.

(Orbán Ottó fordítása)

Egy hölgyhöz, kit néhány pillanatig látott a Vauxhallban

John Keats
Egy hölgyhöz, kit néhány pillanatig látott a Vauxhallban

Öt év merült el az idő vizén,
hosszú órákat ringatott a part,
hogy szépség-hálód rabja lettem én,
s kesztyűtelen kezed csapdába csalt.
Nem nézek már az éji égre sem,
de látom szemed jólismert tüzét,
a rózsaszirmok színét sem lesem
s orcádhoz vonja lelkem a hüség.
Nem bűvöl el virágok szirma, de
sóvár fülem elképzelt ajkaid
szerelmes hangját mézként szívja be
csapongó tévhitében - ám szelíd
emléked áttör minden gyönyörön
s búval tetézi édes örömöm.

(Molnár Imre fordítása)