Ugye, szivem

Victor Hugo
Ugye, szivem

Ugye, szivem, az éj be lassan vánszorog, ha
ágyban vagy egyedül s aludni képtelen.
Hallod, amint ketyeg falon az ingaóra,
s künn a harangtorony jajong az éjfelen.
Ébren bolyong az agy ezer ábránd-fonálon,
s e sötétben, ahol minden fény kialudt,
a komor éjszakát feledni nincsen álom,
se szerelem, amely álmot feledni tud.

(Szegzárdy-Csengery József fordítása)

In: Victor Hugo versei /Lyra Mundi (Európa, 1975)

Az éj óráiban, Uram, én eltünődtem

Victor Hugo
Az éj óráiban, Uram, én eltünődtem

Az éj óráiban, Uram, én eltünődtem,
s akárcsak őseink, kopár hegyek csucsán
ültem töprengve, s hol ember nem járt előttem,
oly néma tájakon, hol teljes a magány.

Hallgattam, hogy madár vésztjóslóan rikácsol,
láttam, virág remeg a gyepen sápatag,
kilépni könnyesen fát felhők fátyolából,
s hajnalt borzongani az ónos ég alatt.

Láttam, este sötét látomások lebegnek,
a pusztán kúsznak és bóklásznak nesztelen,
s éjjel, állván rideg fokán félszigeteknek,
merengtem feketén hánytorgó tengeren.

Láttam, a szörnyü hold hogy száll a fenyveserdőn,
s eliszonyult tanu, már azt hittem, előbb
a teremtésnek én tetten értem ijesztőn
riadt hökkenetét az öröklét előtt.

(Rába György fordítása)

In: Victor Hugo versei /Lyra Mundi (Európa, 1975)

Ha földereng a táj

Victor Hugo
Ha földereng a táj

Ha földereng a táj, holnap a pirkadással
elindulok. Tudom, hogy várod jöttömet.
Az erdőkön megyek, megyek a hegyen által,
nem, tőled messze már maradnom nem lehet.

Megyek majd, két szemem merőn néz önmagamba,
nem látom majd a fényt, nem hallok semmi neszt,
görnyedten, egyedül, kezemet összefonva,
mélán megyek, s a nap olyan lesz, mint az est.

Nem nézem az arany tüzeket alkonyatkor,
sem, hogy Harfleur felé vitorlák szállanak,
és ha megérkezem, sírodra teszem akkor
virágzó hanga és zöld magyal csokromat.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

In: Victor Hugo versei /Lyra Mundi (Európa, 1975)

Fölvette azt a jó szokást

Victor Hugo
Fölvette azt a jó szokást

Fölvette azt a jó szokást, mint kicsi lány,
hogy reggel beszökött a szobám ajtaján,
úgy vártam rá, akár a remény sugarára;
egy percre hát bejött s szólt: Jó reggelt, apácska,
fölkapta tollamat, nyitotta könyvemet,
ágyra ült, papirom széttúrta, s nevetett,
majd eltünt hirtelen: madár, ki messzeröppen.
Én folytattam tovább, kevésbé elgyötörten,
ami félbeszakadt, és írva mondatom
hányszor találtam én a kéziratlapon
jónéhány kis bolond rajzot vagy irkafirkát,
s üres ivet, minek ő gyűrte meg papírját,
s arra, nem tudni mért, versem java jutott.
Istent szerette ő, a rétet, csillagot,
szellem volt, mielőtt nő lett volna belőle.
A szeme tiszta volt, szivének tükrözője.
És engem faggatott mindenről untalan.
Hány téli esten át tünődtünk boldogan
a történelmen és a nyelvtanon, a nyelven;
négy gyermek térdemen, anyjuk ott a közelben;
a kályhánál vidám barátok kis köre.
Mondtam: jó élet az, kevéssel érni be.
S most mondjam, hogy halott! Isten, segíts meg engem!
Ha tudtam: szomorú, nem volt egy tiszta percem;
s a legszebb bálban is komor maradtam én,
ha indulás előtt felhő volt a szemén.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

In: Victor Hugo versei /Lyra Mundi (Európa, 1975)

Cseresznyét szedni jött

Victor Hugo
Cseresznyét szedni jött

Cseresznyét szedni jött a kertbe ki velem.
Látszott két hófehér, márványszép karja fenn,
hogy ment a fára föl s meghajlitott egy ágat.
Megborzongott a lomb; hullámzott melle lágyan,
míg - ó Vergilius! - rá fény s árnyék szitált.
Könnyű, kis ujja a piros gyümölcsre szállt,
mely égett, mint a tűz a lángragyúlt bokorban.
Mögötte másztam én; kivillant térde nyomban,
s égő szememhez ő így szólt: - Hallgass el ám! -,
s dalolt. Majd néha meg gyönyörü fogsorán,
amint felém hajolt dúdolva, vad Diána,
egy cseresznyeszemet kinált nekem a szája,
nevettem, s szájam ott meleg szájára hullt,
s míg itta csókjait, gyümölcse elgurult.

(Szegzárdy-Csengery József fordítása)

In: Victor Hugo versei /Lyra Mundi (Európa, 1975)

Némely lélekben

Victor Hugo
Némely lélekben

Némely lélekben, úgy, mint a fák közt szunnyadó
tóban, egyszerre két dolog is látható:
az ég, mely fényeit s felhőit tündökölve
festi rá az alig rebbenő víztükörre
s az iszap, a komor, rút, alvó, lomha mély,
hol nyüzsgő, fekete csúszómászó-had él.

(Rónay György fordítása)

In: Victor Hugo versei /Lyra Mundi (Európa, 1975)

Mivel ajkamhoz ért

Victor Hugo
Mivel ajkamhoz ért

Mivel ajkamhoz ért szinültig teli kelyhed,
és sápadt homlokom kezedben nyughatott,
mivel beszívtam és nemegyszer drága lelked
lehelletét, e mély homályú illatot,

mivel titokzatos szíved nekem kitárult,
s olykor megadatott beszédét hallanom,
mivel ott zokogott, mivel mosolyra lágyult
szemed szemem előtt és ajkad ajkamon,

mivelhogy sugarát üdvözült főmre szórta
örökké fátyolos világú csillagod,
s nyaradból lehullt egy gyönge szirmu rózsa,
amelyet életem árja elringatott,

most azt mondhatom az időnek, míg tovább száll:
- Vágtass, ha jólesik! Az én időm örök!
Vidd hervadt csokrodat magaddal; szebb virágszál
nyílik lelkemben, azt soha le nem töröd!

Nem dönthetik fel a friss vízzel teli korsót
vad szárnycsapásaid. Minden hamud kevés:
lelkemnek lobogó máglyáját ki nem oltod!
Szerelmes szívemen nem győz a feledés!

(Kálnoky László fordítása)

In: Victor Hugo versei /Lyra Mundi (Európa, 1975)

Mikor a könyv

Victor Hugo
Mikor a könyv

Mikor a könyv, amely elaltat minden éjre,
mikor a házi lég, a tűzhely gondjai,
mikor az esztelen város zörömbölése,
hol mindig hallani ezt-azt rikoltani,

mikor nyűg és öröm ezernyi aggodalma,
megtöltve a napot, míg szűk lesz és sötét,
nyakam soká, soká súlyos igába hajtja,
és földre szögezi lelkem tekintetét:

akkor váratlanul kiszáll, szökik a lélek,
réti ösvényre hág, ma s holnap újra csak,
mely eltéved vele, de mindig visszatéved,
mint a bölcs paripa, mely tudja az utat,

lelkem erdőbe fut, hol annyi kósza fény gyűl
az árny közt, s annyi hang, lágy zsongás vár reá,
s vár az Álmodozás, az első fa tövén űl,
s együtt indulnak el a lomb, a lomb alá!

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

In: Victor Hugo versei /Lyra Mundi (Európa, 1975)

A dzsinnek

Victor Hugo
A dzsinnek

Part, város
alél,
halálos
az éj,
most halkabb
a halk hab
és hallgat
a szél.

Bujdosó jaj,
gyenge nesz,
éji sóhaj
lengedez,
riad és ráng,
bús lidércláng-
űzte, vészhányt
lélek ez.

A hang rikoltoz,
mint fura dob.
Fürge kobold torz
tánca, galopp.
Fut tova, mintha
lábhegyen ingna,
s szökdeli ringva
a langy habot.

A zaj ideszálldos,
ekhózza a táj,
mint klastromi, átkos
harang szava száll,
tömeg zaja, durva,
mely döngve, gurulva
lohad, de megújra
növeszti dagály.

Nagy Ég! a dzsinnek kripta-
zugása!... -  Szörnyü zaj!
Lapuljunk, elföd itt a
kanyargó grádics-alj!
Lámpám kilobban immár,
a párkány árnya himbál
s a mennyezetre ring már,
amerre fut a fal.

Itt dzsinni hadak robognak
s örvényük füttye nő.
A fák röptükre ropognak,
mint a lángoló fenyő,
ez a nyáj súlyos, de fürge,
tovaszáll a csöndes űrbe,
mint villámos méhü, szürke
ólomfelleg zúg elő.

Egész közel már! - Ámde könnyű
kacagnunk őket zár mögött.
Mily lárma forr künn! Csunya-szörnyű
vámpirok, sárkány, ördögök!
Tört szelemen dől most a kertre,
mint fű, ha zápor mosta-verte,
s öreg kapunk, a rozsda verte,
majd sarka bomlik, úgy döbög.

Pokoli jaj! üvöltöz sírva, döngve!
E banda, melyet hajszol a vihar,
irgalmas Ég! bizton leszáll tetőnkre.
Karmos haduktól görnyedez a fal.
A ház sikolt és imbolyog botorkán,
talán tövestül tépte ki az orkán,
s fonnyadt levélként messzi elsodorván
görgeti örvénylő hullámaival.

E szennyes, esti démonoktól,
próféta! ha megment erőd,
tar homlokom, a porba bókol
oltárköved, a szent előtt!
E hű kapukról fúdd le skarlát
lehelletük szikrás viharját
s ablakunk hasztalan csikarják
e körmös szárnyu vakmerők.

Elmentek! - A ronda horda
elinal, suhan s patás
lábuktól nem nyög a porta,
melyet nyűtt ezer csapás.
Zúg a lég, láncuk csörögvén
s átráng a rengeteg öblén
tűz röptüktől deli tölgy vén
sudarán a borzadás.

Szárnyunknak már joházik
vad verdesése fönn,
a síkon tétovázik
oly gyöngén, elveszőn,
mintha kis szöcske fogna
törékeny, halk dalokba,
vagy jégeső kopogna
egy vén ólomtetőn.

Foszló szavakat küld
hozzánk csak a szél:
mint messzi arab kürt,
ha bongva zenél,
fojtott dala fájón
fel-felbug a tájon,
s a gyermeki álmon
aranylik az éj.

A dzsinni népség,
síri csapat,
sürg a sötétség
sátra alatt;
mormol a méla
had zaja, néha
ily zene kél, ha
rezzen a hab.

Zaj csitul, lám
aluszik,
parti hullám
eluszik;
lágy panasz zeng,
ájtatos szent
gyászol ott fent
valakit.

Borong a
nagy éj...
Nesz hangja,
ha kél,
oly gyenge,
hogy lengve
a csendbe
alél.

(Kardos László fordítása)

In: Victor Hugo versei /Lyra Mundi (Európa, 1975)

Újra hozzád

Victor Hugo
Újra hozzád

Hozzád! hozzád csupán! Mi mást zenghetne lantom?
Hozzád szerelmi dalt! hozzád nászéneket!
Más név ihletemet ébreszthetné-e vajjon?
Mást dalt tanultam-e? mi más utam lehet?

A te tekinteted deríti föl vak éjem;
derűs álmom fölött a te képed ragyog;
te fogod a kezem, ha járok vaksötétben,
s égi sugarakat csak szemedből kapok!

A te szelíd imád visel sorsomra gondot;
míg őrzőangyalom alszik, vigyáz reám;
ha hallja a szivem szerény és büszke hangod,
a végzettel dacol az élet párbaján.

Ott fent nincsenek-e, kik visszakövetelnek?
Nem vagy-e idegen virág gyepünk felett?
Égi szűzek huga, lelkem számára lelked
tüzük visszfénye és daluk visszhangja lett!

Ha lágy, sötét szemed rám néz, beszélve hozzám,
ha hozzám köntösöd könnyű neszt keltve ér,
azt hiszem, templomi fátyol súrolja orcám,
s szólok, mint Tóbiás: Éjemben angyal él!

Ha készülsz bánatom felhőjét űzni messze,
tudom, hogy sorsom a sorsodhoz köttetett,
mint a szent pásztor, a nagy úttól megviselve,
lát egy szűzet, ki a forráshoz közeleg!

Mint egy létem fölött álló lényt, úgy szeretlek,
mint antik ősanyát, ki a jövőbe lát,
mint félénk húgomat, kit bajaim levernek,
mint elaggott apa utolsó magzatát.

Jaj, úgy szeretlek én, sírok nevedre nyomban!
Sírok, mert a világ csupa baj, csupa gond!
Nem leled otthonod e szomorú vadonban,
s ha fa alá ülünk, elfordul a falomb.

Teremts békét, Atyám, s örömöt közelében.
Ne dúld föl életét, Uram, hisz neked él!
Ó, áldd meg őt, hisz a boldogság titka éppen,
amit hű lelke az erény által remél.

(Kálnoky László fordítása)

In: Victor Hugo versei /Lyra Mundi (Európa, 1975)