Erdő mélyén

Bede Anna
Erdő mélyén

Szép a mi otthonunk,
   a szerelem bejárhatatlan birodalma.
Szőnyegeink
   remegő virágszirmok, gombák gomolygó szövevénye,
függönyeink
   zöld zuhatagok, illatot ziháló lombok,
ha fölém hajolsz
   elsötétül a csavart, harmatos indák palotakupolája,
ha fölém hajolsz
   éjszinű nap veszejtő mosolya süt szemeidből,
karjaid
   aranyágak, törzsed holdsütéses országútját koszorúzók,
sóhajaid
   továbbremegnek pókháló-húrokon a tengerekig,
hozzák-viszik
   a teremtés ritmusát, az ítélet hasító harsogását.
Ugye jó nekünk itt,
   derékaljunk gyökértörte gyep, csiganyálas avar,
hangyák, pókok, gyíkocskák
   nyájasan nyüzsögnek ájulás-nyügözte tagjaink körül,
testvéreink ők:
   nem nézik bűnnek a kiolthatatlan szerelem áldozatát,
csak embereknek
   riasztó a szépség, mely az irigy szabályok jármait lerázta.
Ó erdő, erdő,
   betyárok, remeték, hontalanok örök menedéke!
Ó szelíd tövises bozót!
   Emberszemektől sebzetten csavargunk benned mi ketten.
Csak nevetünk,
   ha vihar ostoraitól felüvöltenek a szuronyos felhő-hadak
s felbőgnek a völgyek...
   De a házak ereszeihez érve elhal a nevetésünk.