Zsoltár
Ó, mily hézagosak az emberi határok!
Hogy felhők úsznak át büntetlen fölöttünk,
hogy sivatag pora száll országról országra,
hogy hegyi kövecskék szöknek mások
birtokára, hetyke pattogással!
Vagy vegyem sorra a madarakat, amint szállnak,
vagy éppen megülnek a leeresztett sorompón?
Ha csak egy veréb is - a farka már határt sért,
noha a csőre még itt honos. S ráadásul - még forgolódik is!
A számtalan rovar közül vegyük csak a hangyát,
mely a határőr bal s jobb bakancsa közt
a honnan hová kérdésre - nem érzi a válasz kényszerét.
Ah, csak tisztán látni ezt az egész zűrzavart,
egyszerre minden kontinensen!
Hisz nem a túlparti fagyal az, mely átcsempészi
a folyón a százezredik levélkét?
S ki sérti szemtelenül hosszú karjaival a felségvizek
szent övezeteit, ha nem a tintahal?
Hát beszélhetünk-e egyáltalán bármiféle rendről,
ha még a csillagokat se tologathatjuk széjjel,
hogy tudjuk végre, melyik kinek ragyog?
Na és a ködök rendbontó gomolygása!
S a mindenfelé szerteporzó sztyeppe,
de mintha nem volna szétszabdalva ez se!
S a cinkos léghullámokkal terjedő hangok:
a párját hívó madáré s a sokatmondó vízcsobogásé!
Csak az idegen igazán, ami emberi.
A többi tarka erdő, titkos őserő s szél.
(Csajka Gábor Cyprian fordítása)
In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése