Gyalogúton a kertek alatt

Alekszandr Blok

Gyalogúton a kertek alatt

Gyalogúton a kertek alatt

pici szél karikázva szaladt,

susogott aranyos szavakat.

Hogy a pitvar elé odaért,

be akart lopakodni, de félt

a tavasz, s lesütötte szemét.

S hol a mélylila messze dereng,

megeredt patakok köde leng,

ligetek buja száll, odament.

Hol egy ősz öregecske csinált

a berekben iharfa-igát,

odament puha réteken át.

Mohos ágra szökött, s kiabált

az öreg: "Gyönyörűm, gyere hát!

Egyedül szomorú a világ."

S ime, fogja bogos keze már,

beborítja a sűrü szakáll,

s ha a köd tovaszáll, vele száll.

Ime, bennük a bú ugyanegy,

ime, szállnak a róna felett,

ime, egyek a lány s az öreg.

(Lator László fordítása)

Játszik a téli szél

Alekszandr Blok

Játszik a téli szél

Játszik a téli szél a bús kökénnyel,

gyertyát olt és veri az ablakot.

Szerelmeddel találkozol ma éjjel.

Magányosan hívlak. Majd hallgatok.

Te nem tudod, hogy akihez fohászkodsz,

játszik csupán, tréfálkozik veled.

Vigyázva lépj a bús kökénybokorhoz

hazafelé, mert megtép, úgy lehet.

Szemem ablaknál éjsötétbe mélyed,

várva, hogy jön még boldog pillanat.

Máshoz sodort régóta szenvedélyed.

Mindegy. Én őrzöm féltett titkodat.

Szívedben mind, mi ködbe veszni látszik,

csöndemben tiszta lesz, igen.

És hogyha elhagy egyszer az a másik,

nem vallhatod be, csak nekem.

(Veress Miklós fordítása)

Pirkadatkezdetén a tétlen ifjuságnak

Alekszandr Blok

Pirkadatkezdetén a tétlen ifjuságnak

Pirkadatkezdetén a tétlen ifjuságnak

magasra szállt a lélek s talált egy csillagot.

Ködlött az éjszaka, hevertek puha árnyak,

az Este Csillaga csak várt és hallgatott.

Úgy lépdeltél, Te Halk, ahogy a csöndek járnak,

tapodva nesztelen és éjsötét fokot.

Tétova vágyaid a pirkadatvilágnak

csillagi útjain emeltek egyre ott.

És elfogyott az éj ködével álmodásnak,

s a félénk ifjuság sok álma megkopott.

S közel a virradat. És tűnnek mind az árnyak.

És látom Általad ragyogni a napot.

(Veress Miklós fordítása)

A part már belevész

Alekszandr Blok

A part már belevész

A part már belevész a ködbe.

     Szállj, csónakom!

Mély álmomnak röpülj fölötte

     a kék habon.

Béke már mélységem lakója,

     nem vad harag,

hogy hullámai a hajóra

     omoljanak.

A kék és tiszta ködbe, csónak,

     csak egyre szállj!

Hírdesd álmaim távolának,

     hogy nincs halál!

(Veress Miklós fordítása)

Servus Reginae

Alekszandr Blok

Servus Reginae

Ne szólíts. Megyek szólitatlan

     oltár felé.

Fejem lehajtom végre halkan

     lábod elé.

Hallgatni félénken parancsot

     szavad szerint,

s fogom egy percig látni arcod

     megint, megint.

Érzem én vágyad nagy hatalmát,

     igába fog.

Vagyok kedvesed. Néha szolgád.

     S mindig - rabod.

(Veress Miklós fordítása)

Itt van az ősz, itt van ujra

Petőfi Sándor

Itt van az ősz, itt van ujra

Itt van az ősz, itt van ujra,

S szép, mint mindig, énnekem.

Tudja isten, hogy mi okból

Szeretem, de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,

Innen nézek szerteszét,

S hallgatom a fák lehulló

Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre

A szelíd nap sugara,

Mint elalvó gyermekére

Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld

Csak elalszik, nem hal meg;

Szeméből is látszik, hogy csak

Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;

Majd felöltözik, ha virrad

Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,

Csak aludjál reggelig,

S álmodj olyakat, amikben

Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan

Lantomat megpenditem,

Altatódalod gyanánt zeng

Méla csendes énekem. -

Kedvesem, te űlj le mellém,

Űlj itt addig szótlanúl,

Míg dalom, mint tó fölött a

Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra

Ajkadat szép lassan tedd,

Föl ne keltsük álmából a

Szendergő természetet.

[Erdőd, 1848.]

Minek nevezzelek?

Petőfi Sándor

Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,

Ha a merengés alkonyában

Szép szemeidnek esti-csillagát

Bámulva nézik szemeim,

Mikéntha most látnák először...

E csillagot,

Amelynek mindenik sugára

A szerelemnek egy patakja,

Mely lelkem tengerébe foly -

Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,

Ha rám röpíted

Tekinteted,

Ezt a szelíd galambot,

Amelynek minden tolla

A békeség egy olajága,

S amelynek érintése oly jó!

Mert lágyabb a selyemnél

S a bölcső vánkosánál -

Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,

Ha megzendűlnek hangjaid,

E hangok, melyeket ha hallanának

A száraz téli fák,

Zöld lombokat bocsátanának,

Azt gondolván,

Hogy itt már a tavasz,

Az ő régen várt megváltójok,

Mert énekel a csalogány -

Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,

Ha ajkaimhoz ér

Ajkadnak lángoló rubintköve,

S a csók tüzében összeolvad lelkünk,

Mint hajnaltól a nappal és az éj,

S eltűn előlem a világ,

Eltűn előlem az idő,

S minden rejtélyes üdvességeit

Árasztja rám az örökkévalóság -

Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek?

Boldogságomnak édesanyja,

Egy égbe-rontott képzelet

Tündérleánya,

Legvakmerőbb reményimet

Megszégyenítő ragyogó valóság,

Lelkemnek egyedűli,

De egy világnál többet érő kincse,

Édes szép ifju hitvesem,

Minek nevezzelek?

[Pest, 1848.]

Szeptember végén

Petőfi Sándor

Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,

De látod amottan a téli világot?

Már hó takará el a bérci tetőt.

Még ifju szivemben a lángsugarú nyár

S még benne virít az egész kikelet,

De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,

A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...

Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!

Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?

Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre

Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,

Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világbol

Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Letörleni véle könyűimet érted,

Ki könnyeden elfeledéd hivedet,

S e szív sebeit bekötözni, ki téged

Még akkor is, ott is, örökre szeret!

[Koltó, 1847.]

Ismét könny!

Petőfi Sándor

Ismét könny!

Azt hittem, hogy szemembül a sors

Örökre számüze,

S ismét pillámon vagy, sötét

Fájdalmak fényes követe!

Alig vidultam a boldogság

Nyájas napsúgarán,

Ismét felhő takarta el,

Mely önti záporát reám.

De nem, nem zápor ez; csak egy könny,

Egy könnycseppecske csak,

És mégis kínosabb talán,

Mint volna egy egész patak.

Oh sírtam én már, sokat sírtam

Miattad, szerelem,

És siratálak tégedet,

Szegény pusztúló nemzetem,

De ennél keserűbb könyűt még

Nem ejtettem soha,

Sem érted, égő szerelem,

Sem érted, hamvadó haza.

E könny, mint a tüzes vas, mint a

Pokolnak lángja, süt...

Irtóztatón, irtóztatón

Orromba ment a pípafüst!

[Szatmár, 1847.]

Lennék én folyóviz...

Petőfi Sándor

Lennék én folyóviz...

Lennék én folyóviz,

Hegyi folyam árja,

Ki darabos utját

Sziklák között járja...

De csak ugy, ha szeretőm

Kis halacska volna,

Habjaimban úszna föl s le

Vígan lubickolva.

Lennék vad erdő a

Folyó két oldalán,

Fergetegekkel a

Harcot kiállanám...

De csak ugy, ha szeretőm

Kis madárka volna,

Bennem ütne fészket és ott

Ágamon dalolna.

Lennék váromladék

A hegy legtetején,

Bús pusztulásomat

Venném csak könnyedén...

De csak ugy, ha szeretőm

Ott a repkény volna,

Elnyuló zöld karjaival

Homlokomra folyna.

Lennék kicsiny kunyhó

A rejtett völgybe' lenn,

Eső vágta sebbel

Szalmafödelemen...

De csak ugy, ha szeretőm

Bennem a tűz volna,

Tűzhelyemen lassacskán, de

Nyájasan lobogna.

Lennék felhődarab,

Összetépett zászló,

A vadontáj fölött

Fáradtan megálló...

De csak ugy, ha szeretőm

Az alkonyat volna,

Búshalovány arcom körül

Pirosan ragyogna.

[Szalonta, 1847.]