Egy 1899-es kismesterhez

Jorge Luis Borges
Egy 1899-es kismesterhez
A UN POETA MENOR DE 1899

Hogy maradjon egy verssor délutánra,
amikor a szomorú óra vár ránk,
s neved kapcsolódjon össze a halvány
árnyakkal s az arannyal. Ezt kívántad.
Milyen heves szenvedéllyel csiszoltad
a nap legvégén furcsa verssorod,
amit mindaddig, míg a föld forog,
az alkony furcsa kékje igazolhat.
Hogy sikerült-e, nem is sejthetem,
s azt sem, hogy éltél-e, ködszerű bátyám,
de egyedül vagyok, és azt kívánnám,
hogy könnyű árnyékod most itt legyen
e fáradt szavak alakulatán,
ami talán maga a délután.

(Imreh András fordítása)

Two English Poems

Jorge Luis Borges
Two English Poems

Beatriz Bibiloni Webster de Bullrichnek

I
A hasztalan hajnal egy kihalt utcasarkon talál: túléltem az éjszakát.
Az éjszakák gőgös hullámok, sötétkék, súlyos hullámok, a hordalék minden árnyalatára festve, valószínűtlen és kívánatos dolgokat hordozók.
Az éjszakák szokása: titokzatos ajándékok és visszautasítások, félig-odaadott, félig-visszatartott dolgok, sötét holdudvarú gyönyörök. Így működnek az éjszakák, én mondom neked.
A hullámverés ma éjjel a szokásos rongyokat és szemetet hagyta rám: néhány gyűlölt barátot csevegésre, álomra zenét és keserű hamu füstjét.
Csupa olyasmit, aminek éhes szívem hasznát nem veszi.
A nagy hullám hozott el téged.
Szavak, bármilyen szavak, a nevetésed és te magad, pimaszul és szűntelenül gyönyörű.
Beszélgettünk és te el-felejtetted a szavakat.
A pislogó hajnal városom egyik kihalt utcáján talál.
Elfordult profilod, a nevedet alkotó hangok, nevetésed üteme: ezeket a becses játékokat hagytad rám.
Megforgatom őket ezen a hajnalon, elhagyom, megtalálom; elmondom a kóbor kutyáknak és a kóbor csillagoknak ezen a hajnalon.
Sötét és gazdag életed...
El kell érjelek valahogy, félreteszem a becses játékokat, amiket rámhagytál, rejtett tekinteted, valódi mosolyod kell - magányos, pajkos mosolyod melyet csak hidegtükröd ismer.

II
Mivel tudlak megtartani?
Üres utcákat, reménytelen naplementéket, részeg külvárosok holdjait kínálom neked.
A magányos holdat hosszan bámuló ember keserűségét ajánlom fel neked.
Felajánlom őseimet, halottaimat, a szellemeket, akiket márványban tisztelnek az élők: apám apját, akit Buenos Aires határában öltek meg, tüdejében két golyó, szakállas hulla, tehénbőrbe temették katonái; anyám nagyapját, alig huszonnégy évesen, háromszáz ember élén Peruban - már szellemek nem létező lovakon.
Felajánlom neked könyveim szellemességét, ha van, életem férfiasságát és humorát.
Felajánlom hűségemet hisz hű nem voltam soha.
Felajánlom a magot amit sikerült magamból megmentenem valahogy, a szív lényegét mely szavakkal nem törődik, álmokkal nem üzletel, idő, öröm, balsors nem érintheti.
Felajánlom egy alkonyatkor megpillantott sárga rózsa emlékét, mikor te még meg sem születtél.
Magyarázatokat kínálok magadról, elméleteket magadról, hiteles és meglepő újságokat magadról.
Neked adhatom magányosságomat, sötétségemet, szívem éhét; bizonytalansággal, veszéllyel, bukással próbállak megvesztegetni.

1934

(Tóth Éva fordítása)

sms #6

Varró Dániel
sms #6

hogy mondjam el milyen nagyon szeretlek én ha bakker
nem áll rendelkezésre több csak 160 karakter

sms #4

Varró Dániel
sms #4

itt állok én e kerge hős
kabátom vízlepergetős
a szmájli számra ráfagyott
ha nem szeretsz hát ne szeress
ez itt csak egy teszt sms
hogy nyomkodom tehát vagyok

sms

Varró Dániel
sms

azt írom + most 1 smsbe
hogy beléd vagyok kedvesem esve
vágyak dobálnak partra kivetnek
billentyűzárát oldd ki szivednek

Ó, az Ügyész utcán

Varró Dániel
Ó, az Ügyész utcán

Ó, az Ügyész utcán sétáltunk fölfelé,
ó, akkor egy lámpa arcodat fölfedé,
ó, pír volt az arcon, azon a szép orcán,
ó, e pír átsütött az éccaka morcán.

Jaj nekem, Borbálám, angyalkám, kisfecském,
jaj, tegnap térmértant tanultunk kettecskén,
jaj, a te mértanos lényecskéd megtetszett,
szívem is olyan lett, akár egy kúpmetszet.

Ó, hát hiszen, dejszen, nahiszen, nolámcsak,
érzem, a szerelem finoman pofáncsap,
bánatom bőröndje, szivemnek hordára,
ó, ó, Borbála! Borbála, Borbála, Borbála!

Büfé

Varró Dániel
Büfé

na látod mint e tétován tekergő
üres felét takargató csiga
úgy vergődöm mignonra hullt tepertő
házamra többé nem lelek soha

úgy bőgök érted mint a tej ha kábé
ezer tehénke múja egybeolvad
meg úgy kesergek érted mint a kávé
szivembe szórt horoszkópos cukor vagy

na látod én is így sülök pirosra
mosolynyi szendvicsekre kent husok
te árva szösz napocska csillagocska
belém ragadsz akár a jambusok

betölt a nyár kicsordul és lecsöppen
üvegszilánk az alvadó kecsöpben

"Tanyája sátor..."

Rab Zsuzsa
"Tanyája sátor..."

                    "Igen, kiáltsd ezt: gyáva az, ki boldog,
                    kis gyáva sunnyogó, mindent bezár...

                    ...de a boldogtalan tanyája sátor,
                    zászlója felleg; ő, csak ő a bátor
                    s a jó; csak a boldogtalan a hős."
                                                                    Kosztolányi

Amikor a falak megtántorodnak
körülötted,
amikor sejtjeiddel ragasztott házad
repeszei röpülnek -
ne félj.
Akkor sátorba költözz,
a mindenkit szivedbe-szívó,
adakozó magány
fűpadlós, szélfalú sátorába.
Ott megtalálnak
kóbor kutyák és kóbor emberek,
és még az erősek is megkeresnek,
és úgy osztódol millió felé,
hogy egyre több maradsz magadnak.
Ne félj.

Az én nyitott, üres kezem
már semmit sem kuporgat.
Nincs semmi
rakott falakkal elzárni-valóm.
Ezért én már egyedül nem leszek
soha.

Ázsia kapujában,
éjjel, egy kis váróteremben,
üzbég parasztok telepedtek
szélfalú sátram alá.
Gyufa-játékra tanitottam őket,
és még bagót is rágtunk,
és telerakták minden zsebemet
aszalt barackkal.
Elkeseregte egy öreg:
- Meghalt egy fiam.
Hét fiam volna, ha most élne, hét.
Imádkozz érte, lányom!
"Az embereket te meg hagyod halni" -
ezt mondtam el fiadért,
öreg mohamedán.

És így bucsúztak:
- Régóta ismerünk!

Én már egyedül nem leszek
soha.

Te meg, ha házban laknál,
védett falak között,
próbáld meg valami módon
néha sátorrá nyitni a házad.

Kívüled élek

Rab Zsuzsa
Kívüled élek

Órák, napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem, hogy megláthassalak.
Gyönyörű arcod tanulom
utcán, sinek között, örök életveszélyben,
nem-tudom-hova tartó villamosokon.

Kívüled élek,
olyan bátran, hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
De nem is ismersz.

Én vagyok az,
aki meg tudom szelidíteni
szemöldököd egymást-maró kigyóit,
aki nem félek, hogy összezuzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbirkózom egyszer
iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettős rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak.
Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.

Érted-e még az egyszerű beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek.
Aztán visszaadom.

Kívüled élek,
ilyen siralmas-bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.

Erdő mélyén

Bede Anna
Erdő mélyén

Szép a mi otthonunk,
   a szerelem bejárhatatlan birodalma.
Szőnyegeink
   remegő virágszirmok, gombák gomolygó szövevénye,
függönyeink
   zöld zuhatagok, illatot ziháló lombok,
ha fölém hajolsz
   elsötétül a csavart, harmatos indák palotakupolája,
ha fölém hajolsz
   éjszinű nap veszejtő mosolya süt szemeidből,
karjaid
   aranyágak, törzsed holdsütéses országútját koszorúzók,
sóhajaid
   továbbremegnek pókháló-húrokon a tengerekig,
hozzák-viszik
   a teremtés ritmusát, az ítélet hasító harsogását.
Ugye jó nekünk itt,
   derékaljunk gyökértörte gyep, csiganyálas avar,
hangyák, pókok, gyíkocskák
   nyájasan nyüzsögnek ájulás-nyügözte tagjaink körül,
testvéreink ők:
   nem nézik bűnnek a kiolthatatlan szerelem áldozatát,
csak embereknek
   riasztó a szépség, mely az irigy szabályok jármait lerázta.
Ó erdő, erdő,
   betyárok, remeték, hontalanok örök menedéke!
Ó szelíd tövises bozót!
   Emberszemektől sebzetten csavargunk benned mi ketten.
Csak nevetünk,
   ha vihar ostoraitól felüvöltenek a szuronyos felhő-hadak
s felbőgnek a völgyek...
   De a házak ereszeihez érve elhal a nevetésünk.