A légynek is jobb…

Csorba Győző
A légynek is jobb...

A légynek is jobb: államot nem csinál,
hadsereget, sok gyilkoló szerszámot,
társadalmat, s porcellán lábon álló
becsületet, torz filozófiákat.
– Csak zöngeti apró életét
és mossa a szennytől két kezét.

A légynek is jobb: őrlő és perzselő
vágyak nem lopják idejét kurtábbra;
nem kábul a szerelem-pálinkától,
nem akarja, hogy nevét emlegessék.
– Csak zöngeti apró életét
és mossa a szennytől két kezét.

A légynek is jobb: kincset nem tornyosít;
sárga aranyok csöngése idegjén
nem táncol végig bujtó izgatással,
s nem vesz földet, mit belátni se képes.
– Csak zöngeti apró életét
és mossa a szennytől két kezét.

A légynek is jobb: tenyerén támasztva
fejét nem töpreng aggodalmas arccal
halálon, bűnön, s hogy mi lesz ezentúl,
mivé foszlik szét életünk, a gyenge.
– Csak zöngése egyszer elszakad,
lefekszik hanyatt és úgy marad.

Egy barátomhoz

Csorba Győző
Egy barátomhoz

Este találkozunk – mondtam és sűrű ízzel
telt meg e két üres szó minden betűje számból.
Akkor vékony-gyengén éreztem csak, de mégis
dalolt bennem az öröm, mint ezüsttorkú kántor.

Széles férfivállad határát elvesztette;
széjjelmosta az alkony, nem láttalak sokáig.
Néhány házzal arrébb, amikor megugattak
a kutyák, nem voltál már, pedig bámultam váltig.

Mégis megnyugodtam: tudtam, hogy szótartó vagy,
s nagyon biztos lépésed hozzámtalál még este,
s addig nem fekszem le, míg sápadozó kedvem
ingathatatlan szóid ki nem gyújtják veresre.

Este találkozunk – kimondom sűrű ízzel,
s milyen hiába mondom: nem lesz már közös esténk.
És én mégis mondom, becézem, mint a férfi
a jó leány, ha meghalt, a róla festett festményt…

Éjjel az utcán

Csorba Győző
Éjjel az utcán

A fák árnyéka meglapul
az aszfalton, s a falra mászik:
a járda ferdén csíkozott.
Ötödik, vagy hatodik házig

láthatni még a csíkokat,
aztán újak vágják keresztbe,
kiknek erősebb a színük.
- Kis szellő sincsen eleresztve,

csak sarkam hallik, hogy kopog
az utca tüdőbeteg mellén.
A fasor, s a házak sora
zord kisérőkként állnak mellém.

Már épp elég álmos vagyok;
későre jár, éjfélen onnan.
Egy nap munkája bizsereg
bágyadt lábomban tört karomban.

- Szellőcske ered valahol,
s az utcán gyáván végigsetten.
A lámpák feje megremeg,
s a sok árnyék szédül ijedten.

[A homály]

Oravecz Imre
[A homály]

A HOMÁLY megtölti a tárgyakat

szobák mélyén
tiszta fehér szín

ragasztószalag-ízek

egy szakállas öreg
magába mélyed
körme alatt szegély
koponyájára vékony kérget toltak

a liftaknában zöld vetés
halk gúnyos nevetés

ciszterna
mélyen a város alatt

lerakódás
opálos fényű hideg
évszakok ábrái

megfejtetlenül
egy fekhely

[A kagylóban]

Oravecz Imre
[A kagylóban]

A KAGYLÓBAN távoli ének, lakatlan ének
egy történet hősei
egyszerű fészek az ágon

csak a sírás az égő Hold alatt
az emlékezet jelvénye
éles sarlókat hordtak akkor
a tavakra

szomorúság
egy kiásott edény fölött
kiáltozás
földobott tagokkal

szónoklat a virágbaborulásról
olaj a lámpák alján
felmarkolt fűcsomó
fekete levelek a tálon
az átváltozás levelei

könnyű test pihen
vastag porrétegen áttör
a gyűrűsujj fénye

[Beszéd]

Oravecz Imre
[Beszéd]

BESZÉD
némán vergődik a szájban

villogó sárga hab
szaporodik
kicsap

egy fonat
rászóródott a törmelék
benyomta a szálakat a földbe

a mélyben
felhalmozódva iszap
olykor beletúr
a rák
észrevétlen lapult
apró gödör marad utána

egy színes gomolyag felszáll
aztán visszaereszkedik
lassan az is

puha és
mozdulatlan
a fenék

Hajcsat

Oravecz Imre
Hajcsat

     Elfeledték. De még ott kering benne a múlt szikrázások öröme, az eszeveszett bukdácsolás, a félbeszakadt mozdulat, a leplezettség, a szégyen, a villanykattanás, a reggelek jelentéktelen fénye s az elhagyatottság, melyet láthatatlan szálak nappalra tartogatnak.

[Föveny]

Oravecz Imre
[Föveny]

FÖVENY, élettelen szárak
csupaszon egymásra csavarodva
elvirágzott mozdulatok
gyűjteménye

elázott nyúlós részek
tapadnak

lehántva a kéreg
elszíneződött
bomlásnak indult
megállíthatatlan
csúszik
le-
fe-
lé

az egészről leválasztva levágva
csak ülsz szótlan

előtted homok

[A házak]

Oravecz Imre
[A házak]

A HÁZAK falán felkúszik az árnyék
mint a repkény

a lepedőre rétegekben
só rakódik

nedvesség
a szakadékban megdöglik a pók

a mécs kialudt
belülről nézed a koponyádat
fürtök héjak vonalak
szomorú tömege

egy ember követ pattintott

az esőcsatornákban
vörös folyadék kavarog

az alvónak tövis virágzik a kezében

[Vékony]

Oravecz Imre
[Vékony]

VÉKONY bőr
apró halk erezés

napok óta szakad az eső
és elmosott minden nyomot

a teknősök kimozdultak megszokott helyükről
s most piszkos
páncéljukat
vonszolják
óvatosan tapogatva

laza foglalatban
legbelül egy kép
sápadtan figyeled

megrezdül egy pillanatra
és szétválik
az egész