A nyárest szépen elmerül

Emily Brontë
A nyárest szépen elmerül

A nyárest szépen elmerül,
puha fénykörben ég szobám,
nincs egy felhő se bús jelül
az ég megszentelt homlokán.

A vén torony aranyban áll,
az elnyugvó napon mulat -
az est szelíden éjbe száll,
kétled, hogy véget ért a nap.

És épp ez az a kedves óra,
mely a házból kitörni hí;
a munkaáldozat leróva,
gyerünk szabadon játszani.

S a kert mért bús és elhagyott?
Gyors léptektől nem zeng a ház -
nincs nevetés - se víg dalok,
sírmélyi csönd, amerre jársz.

Bóklászva csak a kert alatt
várom minden út véginél,
hogy szaporább léptek zaját
s hangokat hord az esti szél.

Hiába - nem jön senki el,
és reggel lesz, az ég ködös;
mondd - nekik végleg menni kell,
nincs napfény, hol gond függönyöz?

Dehogynincs, korhol a Remény,
tűnt öröm emlékét ne bújd,
minden viharban ott a fény
s az égi terv, a visszaút.

1839. aug. 30.
(Gergely Ágnes fordítása)