A tenger visszakúszik,
Hitvány hinárt
Hagyott a parton,
S egy tetem haját.
Bennem
Van e kietlen, távozó tenger.
Öreg vagyok,
Ki szép volt egykoron.
Most már csak meghalni tudok.
Majd jól tudom.
Im, bőrömön
Átüt a csont, az ín.
Királyok csókolták hajdanán,
És most: a kín.
Nem gyűlölöm a férfit,
Aki hamisan esküdött.
Csak a nők tekintete,
Mit gyűlölök.
A zsenge nap
Mindenkinek ifjúságot ad,
Mindent arannyal hintve meg.
Bennem: hideg.
Hideg. De valami még
Ég bent.
A nők most csak a pénzt imádják.
Bezzeg én
Sose szerettem mást, mint
Ifjú legényt.
Ifjat, kivel tág mezőkön
Nyargalt a ló,
Patkója szikrázott a földön.
Ez volt nekem való.
Reám hajol
A tenger, s belém hatol,
S felém sodorva forgat
Megannyi régi holtat.
Egy katona
Panaszolja nyomorát nékem;
Egy király
Elenyészik a remegő éjben.
Nem mutatja minden évszak,
Hogy a makk a földre hull?
Nem láttam elég szerelmet
Eltűnni nyomtalanul?
Királyokkal ittam a bort,
Szemük pihent hajamon,
Most a bűzös némberek közt
Az imákat mormolom.
A tenger régen
Királyt rabként vetett elébem.
Most, hogy Isten elé megyek,
Rákok szívják véremet.
Szerettem a bort,
Áthevített ujjbegyig;
Most a hitvány szél
Ajkamra sót terít.
A tenger, a lomha,
Elhagy engem csoszogva.
Dagályt hoz vissza a félelem,
Oldalához fektetett
Annak, ki maholnap nászra lép velem.
Most zsugorodik a tenger.
Mind messzebb tűnik,
Itthagy engem a parton,
Hol száraz tajték pereg,
Száraz, mint ráncos combom,
Mint ajkamhoz tapadó nyelvem,
Mint a kezemen átszúró erek.
(Tábor Eszter fordítása)
In: Tört álmok - Ír költők antológiája (Kozmosz Könyvek, 1988)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése