2012. szeptember 14., péntek

Minták

Amy Lowell
Minták
Patterns

Járok a kert ösvényein.
Kinyílt a sok
Lángkék csillagvirág. A nárciszok.
Sétálok a kert mintás ösvényein
Merev brokátruhámban,
Rizsporos hajammal, ékszeres legyezőmmel
Magam is szép, ritka
Minta. Hogy lenn bejárom
A kert ösvényeit.

Ruhám oly gazdag mintás.
Uszálya
Rózsa-ezüstös foltokat
Kuszál a
Sóderen... és a szegények
Szűkszavúsága.
Vadonatúj divatmodell
Tipeg el magas sarkú, szalagos cipellőben.
Nem burkol körül semmi puhaság,
Csak halcsont és brokát.
Belesüppedek egy székbe
Egy hársfa árnyán. Mert szenvedélyem
Felháborítja a merev brokát.
A nárciszok, csillagvirágok
Oly szabad-szépen
Ringnak a szélben.
S én sírok,
Mert virágzik a hársfa,
S mellemre hullott pici virága.

S a márványkútban
Vízcseppek csobogása
Zsong a kertösvényen.
Nem szűnik a cseppek csobbanása.
Merev ruhám alatt egy nő bársonypuhasága,
Ki fürdik szépen márványmedencében.
A medence körül sövény sűrű ága,
Oly sűrű, hogy nem látja:
Ott búvik kedvese -
Noha sejti szíve.
S a víz simulása:
A kedves keze
Simogatása.
Mi a nyár finom brokátruhába!
Szeretném látni a földön egy csomóba letűrve.
Ezüstöt, rózsaszínt a földön összegyűrve.

Bár én lennék a rózsaszín, az ezüst, hogy az ösvényen futok,
S kacajomtól villanyozva,
Utánam botladozna...
Bár látnám: hogy villog a nap cipőcsatján, kardmarkolatán.
Ezt választanám:
Mintás ösvények útvesztőin vezetném,
Mely kacagó, csilla útvesztő csizmás szeretőmnek,
Míg az árnyékban át nem karolna,
S zubbonya gombjai horzsolnák testemet,
S én olvadó, beteg,
Boldogtalan volnék...
Millió napfény-, levélárny-foszlánnyal,
Vízcsepp-csobbanással
Körülöttünk: e délutáni tág ég.
Elalélni vágynék...
Oly nehéz ez a brokát,
Mert az árnyékon napfény szüremlik át.

S hova a kis virág hullt, a lenge:
Keblembe
Levelet rejtettem.
A Hercegtől ma reggel hozta lovas küldönc.
"Úrnőm, fájdalommal tudatjuk: Lord Hartwell
Csütörtökhöz egy hete hősi halált halt."
Olvastam délelőtti napsugárban,
A betűk borzongtak, mint kígyók.
"Úrnőm, felelet?" - kérdezte lakájom.
"Semmi - mondtam neki. -
Adjon a küldöncnek frissítőt eleget.
Felelet: Semmi."
A kertben fel-le menni, menni
Mintás ösvényeken,
Korrekt, merev brokátban.
Kék-sárga virágok a napban fejüket felvetik.
Mindegyik.
Én is felállok
Ruhám merevségében
A mintát mímelve.
Fel-alá járok,
Fel-le, fel-le.

Egy hónap - s férjem lett volna.
Egy hónap - s e hársfa tövén
A mintát megtörtük volna.
Én érte, ő értem.
Ő: ezredes. Úrnője: én.
Ez árnyas padon a hársfa tövén.
Egy rögeszméje volt csak:
A napsugarak gyógyítnak.
"Legyen úgy - feleltem -, ahogy akarod."
És most: halott.

Télen-nyáron majd járom-járom
Fel-le, fel-le
A mintás kertutakat
Merev brokátmezembe.
A csillagvirágokat, nárciszokat
Felváltja majd a karózott rózsa, az őszirózsa, a hó.

Járni: jó.
Fel-le, fel-le.
Unt mezembe
Pompás öltözetembe,
Csontfűzőben feszengve:
Hamvas testemet megőrzi mások karcolásaitól
A gomb, a kampó, a zsinór.
Mert az, ki megoldozná: halott.
Flandriában csatázott a Herceggel
Egy másik mintában: a Háborúban.
Krisztus, e sok minta mi végre van?
Járkálok
Köpenyembe
Föl-le, föl-le.

(Jánosy István fordítása)

2012. szeptember 13., csütörtök

A tizenkét gyönyör

Leopoldo Lugones
A tizenkét gyönyör (részlet)

Magányos hálófülke

Szunnyadt a kerevet. Rozsdás-szerényen
ragyogtak régi tűid, gyűrűid,
s beásított az ásatag, avítt
kolostor-csönd a gyászos zsalurésen.

Mint buborékot, álmok özönében
pengni hallotta saját hangjait
az elvarázsolt hegedű, amint
vonóra vágyott méla húrja éppen.

Sehol se voltál már. Csak melled árva
vércsöppjét őrizte a tépett párna.
A vak tükörre opálos homály hullt.

S a díszes vázában, mint ittfelejtett
fűző, mint fényes, gyűrhetetlen selymek,
egy magnólia édesen kitárult.

(Timár György fordítása)

Esős zsoltár

Leopoldo Lugones
Esős zsoltár

Vihar

Sötét víz barlangjává púposodott a mennybolt:
nagy messze már a dörgés sziklákat görgetett;
a szellő borzas röpte suhogó nyersselyem volt,
s hozott enyhén-savanykás, citromhűs ízeket.

Mint meleg hímpor hullt a tört ugar verejtéke
s harmatként gyöngyözött a lóherék homlokán;
s hol sűrű rojtban csüngött az árnyék durva széle,
élénk szirmokkal villant a kéklángú csalán.

A föld a rettegéstől megdermedt, mint a félholt,
egy ferde kés-suhintás - hasadt a levegő,
a villámsúly alatt csattanva tört az égbolt,
s beszakadt, mint egy roppant vas- és üvegtető.

Eső

És már megbolydult nádas vibrált a fergetegben;
foszlékony derengésbe ültetve szálait,
kévét kötött a vízből, s a felszakadt tegez fenn,
őrjöngve záporozta a nyilak százait.

Fürgén, ugrálva pattant az eső árkon, medren
- búgócsigája már a cseréptetőn pörög -,
majd csupaszra vetkezve, amott a zöld füzesben,
aranyló napkendővel lustán törülközött.

Béke

Zápor-itatta lombok nyújtózó, frissült kéje.
Gyönyöre árnak, víznek, ha fecsegve csorog.
A kéjtől fuldokló csíz kristályos fütyölése.
Derűs gyönyörben fürdő gyöngyházszín alkonyok.

Teljesség

Rozmaring illatával liheg a hegyek kékje,
s a völgy zsombékos mélyén a párzó fürj csivog.

(András László fordítása)

Tűz a nap

Leopoldo Lugones
Tűz a nap

A hőség szinte peng már, úgy vibrál, reszket égve.
Halványan ég az ég is, kék lánggal, mint a szesz.
S a gömbölyű szieszta aranyló gesztenyéje
a tornác naptüzében pattogva repedez.

A berek-alji árnyék titkon lesi, talán már
lüktetve is, a forrást, mely pezsgő, eleven,
hol aranyba csavarja haját a szép najád-lány,
maga a víz a teste, kristályos, meztelen.

Egy tülljei közt sápadt, lankatag szellő szökken
kószálva át a réten, hol céltalan cikáz,
és míg a gyep ezüstje kékjét borzolja könnyen,
a Déli Szélnek hosszú nádszálon fuvoláz.

A hőség már hanyatlik, az egyre boldogabb csíz
egy jegenyefa karcsú, rezzenő tűhegyén
hirdetgeti - míg csőre gyémántos magvat aprít -
hogy magvak aranyával lesz dús a televény.

Ecsetjére az alkony rózsaszín cseppet csíp fel,
nagyot sóhajt a zsálya, kövér illata száll.
S a nyugvó nap sugára már sárgán és szelíden
a kapu elé kushad, mint egy hosszú agár.

(András László fordítása)

2012. szeptember 12., szerda

A szunnyadó

Antônio de Castro Alves
A szunnyadó

Egy este, emlékszem... szunnyadt a kedves,
köré fonódott a hálója lágyan...
köntöse félig nyitva... fürtje oldva...
s pőre lábánál ásított kitártan

a szomszéd ablak. Réti illat árját
lehelték mind a tisztás-széli berkek...
S messze, a szemhatár keskeny karéján
már a mennyei, tiszta éj közelgett.

Majd egy jázminbokornak görbe ága
incselkedőn benyúlt az ablakán át,
s lágyan borzongva a szellők szavától,
remegőn indult - megcsókolni száját.

Mennyei kép!... Minden cirógatásra
álmában is megreszketett a drága...
mosolygott... s csókot hintett a virág reá...
visszacsókolt... s már nem lelt a virágra...

Mondhatni, hogy ez édes pillanatban
két tiszta lányka játszott önfeledten...
s a szélben, mely a zöld lombra suhintott,
a lány ében haja kígyózva lebbent!

S az ág megint benyúlt, megint kihajlott...
majd meg félvén, hogy netán felriasztja,
hogy meg ne bántsa... a leányka keblét
szirmaival derűsen behavazta...

S e lankadt, szívszorító-édes éjen
így szóltam, a bájos képet csodálva:
"Virág! - te vagy a rétek tiszta szűze!
"Ó tiszta szűz! - te vagy éltem virága!..."

(Tótfalusi István fordítása)

Alkony a vadonban

Antônio de Castro Alves
Alkony a vadonban

Haldoklott a nap már! Iszapos folyókon
partszegélyük árnya nyújtózott ki lassan;
száraz, messzi fákról - karcsú őrtoronyból -
harang-madarak bús zokogása harsant.

Haldoklott a nap már! Ágak és facsonkok,
kő, moha, borostyán s bogáncs mögül lesve
kúszó és kegyetlen, ében leopárdként
vad ugrásra készen lapult meg az este.

Haldoklott a nap már! Sötét lombú csertölgy
gubacsát a víznek mélyére dobálta...
Széptevő szeleknek borzongó lehétől
dallamos nyikorgást hallatott a pálma.

Mélységes zsibongás! Hatalmas morajlás!
Olykor csenddé békült!... Olykor zenekar volt...
levélből, virágból, szárnyakból, bogárból,
csillagból - s atomból... erdőből - s rovarból!...

Bíborszín csőrüket a szél ostorától
szárnyuk tolla alá rejtették a gémek;
a végtelen kékség hulláma elől a
föld fejére vonta tollait az éjnek.

Időről időre a dzsungel szegélyén,
roppant örvényéből a tájnak kiválva
meglepetten lépdelt, nyugtalan dobogva,
sárszennyezte fővel - a vadon bikája.

A sípoló récék, kóvályogva szerte,
félénken csapongtak szűkülő körökkel,
majd meg riadt rajban, más partot keresni,
rikoltozva húztak csónakom fölött el.

(Tótfalusi István fordítása)

Esti zsongás

Antônio de Castro Alves
Esti zsongás

Tegnap este, midőn a nap aláhullt,
a természet egy nagy, szent költemény lett.
Minden bokorból leskelő homály nyúlt,
minden barlangból reszketett egy ének
tegnap este, midőn a nap aláhullt.

Azúr égből a homályülte mélybe
sárgás gyümölcsök, csillagok ragyogtak,
és sarlóként, mely rétek nyári éke,
villant arany féltányérja a holdnak
azúr égből a homályülte mélybe.

Harmóniától balzsamos szelekbe
dalolt a fészek - sóhajtott a tómély...
kényes pálmák zöld tollába temette
hullámait a lágyan mormoló éj
s harmóniától balzsamos szelekbe.

A lények végtelen harmóniája:
ősi vágyak kusza koncertje zengett!
"Nap, el ne hagyj", a hullám sírt magába,
"szellő, ne fuss", a kis virág esengett;
végtelen a lények harmóniája!

"Emelj baráti kebledig egészen",
szólt a felleghez könnyek közt a harmat;
"galamb, ki elszállsz", sírt a régi fészek,
"emelj csúcsára egy fentebbi gallynak...
emelj baráti kebledig egészen".

"Adj még egy csókot, míg az éj be nem fed!"
"Még egy kis hőt, mígnem az éj fagyot hoz..."
s jobban tapad moha a szirtperemhez,
közelebb csap a folyó a galambhoz...
"Adj még egy csókot, míg az éj be nem fed!"

S mindeközben te bolyongtál a kertben,
szerelem-rózsa, mennyei María...
Hogy lépkedtél a rög közt, mily kecsessen,
ah! mily mosoly volt ajkaidra írva...
S mindeközben te bolyongtál a kertben.

Csillag voltál, ékes szűz képe lettél!
Angyal voltál, öltöztél lány-alakba!
A mennyei madaraktól eredtél,
arcod a hold szent sápadtsága lakta,
csillag voltál, ékes szűz képe lettél!

Virág! jöttél más, közelebb virágtól.
Mily tiszta rózsa! Ó, mely drága illat!
csók, mely születtél a magyalfa-ágról,
kacagás, mely a kerten tovaillant...
Virág! jöttél más, közelebb virágtól!...

S én, ügyelve a virágok szavára,
hallottam egy rózsát suttogni égve:
"Szakíts le, szűz - hidd el, cseppet se fájna,
őrízz meg, rejts el kebled melegébe."
S én ügyeltem a virágok szavára.

"Emelj! emelj fel, ó María kedves!"
én is ezt suttogtam vágyódva végül...
"A lelkem rózsa, s egyre hidegebb lesz...
add néki kebled gyengéd menedékül...
emelj! emelj fel, ó María kedves!..."

(Tótfalusi István fordítása)

Gitáros-ének

Antônio de Castro Alves
Gitáros-ének

Indulj, szálló réti szellő,
öszvérhajcsár bús dalát vidd.
Puszta lett, haj! az én szívem,
puszta lett a nagyvilág is.
Merre járhat drága lánykám,
kire szívem várva vár?

   Vadonbéli jó gitáros,
   sírjon, sírjon a gitár!

Napszálltával ment a kedves,
mint folyóról seregélyek,
mint mikor felszáll a harmat
hűvös csókjára az éjnek.
Nem búsabb az én szivemnél,
búsan sír bár, a madár.

   Vadonbéli jó gitáros,
   sírjon, sírjon a gitár!

Szóltam én: a szép fazékfa
mire nyit, megjő a drága.
Jött a nyár, virágot öltött,
ment a nyár, elhullt virága.
Mondd, ki fenn szállsz, tarka réce,
az én szépem merre jár?

   Vadonbéli jó  gitáros,
   sírjon, sírjon a gitár!

Nem élet már itt az élet,
nem kedves a föld se hozzám.
Elindulok őt keresni
messze, túl a hegyek ormán.
Ó, én bús rabszolga-sorsom!
Csak szívem ne volna bár!

   Vadonbéli jó gitáros,
   sírjon, sírjon a gitár!

(Tótfalusi István fordítása)

Vágyódás óráin

Antônio de Castro Alves
Vágyódás óráin

Minden hiányod juttatja eszembe,
minden dolog rólad beszél körültem.
A párna, melybe arcodat temetted,
imádott illatod lehelli hűlten.

Reád várva epedő zongorádon
minden hang síri álomba merült rég;
a valcer egy dallamnál nyitva félig,
az édes dallamnál, mely el sem ült még.

A hosszas órák álmosan vonulnak...
köd-szekerén az est a földre lebben...
az Úrangyala zokogó harangja
teérted zokog még keservesebben.

És te nem jössz, nem ülsz, nem ülsz le mellém,
s nem lendíted az alkonyati szélnek
csilló hangjaid tömjénfüstölőjét,
mikkel lelked eltelte az enyémet.

S ha a lebírhatatlan szomorúság
szakadékát lelkemben mélyre ássa,
Dávid hárfájaként keserü kínom
nem enyhíti ajkad szent kacagása.

Minden eszembe juttatja hiányod,
minden, ami köröttem van, reád vall,
mint az indus kenet kristály-üvegje
üresen is telt szantál illatával.

Görcsös ágon a fészek, elhagyatva,
megőrzi csirregését a verébnek.
Szerelmek, kéjek ünnepe - hová lett?...
Voltál - égi madár... lelkem - a fészek!

Mert bárhol jársz - ott illat száll körötted,
lépésed rímet és ritmust dobogtat!
Vagy, mint a csillag, mely átverve árnyak
sokát, az űr azúrján fény-nyomot hagy...

Szerelmed fény-nyoma vigyázza lelkem,
ki vágyaimtól szöktél messze, csillag,
aki elvetted életem, s beszőtted
csillagos árnyába hajszálaidnak!...

(Tótfalusi István fordítása)

2012. szeptember 11., kedd

Rekviem

Anna Ahmatova
Rekviem [részlet]

7
Az ítélet

Lezuhant a szó, mint hegynyi szikla,
szétzúzta még élő mellemet.
Hiszen tudtam. Rég meg volt ez írva...
Túlélem még ezt is, meglehet.
   Kezdenem kell még ma hány dologba!
   Szívemet kővé dermeszteni,
   emlékeim gyilkolni halomra,
   és valahogy újrakezdeni.
   Pedig... forró zümmögésü nyár van,
   s mintha ünnep. Derűs nap ragyog.
   S most a szó... Bolyongok puszta házban.
   Tudtam: egyszer erre virradok.

1939 nyarán

(Rab Zsuzsa fordítása)