Pablo de Rokha
Kör
Tegnap, mint macska, játszott a mindenség öledben;
ma habja elborítja finom galambbokádat;
tücskök ciripelése lakozik a szívedben,
s halott gitárokéhoz hasonló mérhetetlen,
egyhangú bánat.
Szemed szinte a teljes tengert magába zárja,
s akvárium-valódban az egész nap felolvad;
az őszök sárga ebként lépnek lábad nyomába,
és folyami meg égi istenek közt tanyázva,
a cseppnyi iszonyatban az örökkévaló vagy.
Ábrándvilágod antik várost juttat eszembe,
a mahagónifák bús illatára hasonlít,
lányok sebzett húsára, halhatatlan kövekre;
pupilládba a nyárvég madara fúl remegve,
s a lázálom reád, mint fekete ruha, omlik.
Lelkedben kard-komolyság s háromszorosan édes
alkonyati szonettek szelíd, ódon zenéje;
gyümölcs módjára lángol gyermeki büszkeséged;
énekeid hatalmas, sötét korsót idéznek,
mely kiömlik a földi eszményképek fölébe.
Fiakba szakitottad magad szét, mint a magvak,
és akárcsak egy álom, mely magát gyarapítja,
fájdalomteli húsod színültig csupa magzat;
csöpp asszonya a télnek, felhője a panasznak,
nemed szomorúsága belemar szavaidba.
Mint aranyszínű kendő, úgy terül rád a század;
s titkom esőbe bomlott igazságában állva,
zenged a legutolsó vőlegényi danákat;
a lakodalmi házban ujjongásod cikázgat,
mint egy füstös pacsirta, melynek tüzes a szárnya.
Az iszony lepecsételt kockáiba temetve,
mint Isten az egeknek fekete üvegébe,
emberek unokája, tébolyult nép neveltje,
sebesült nagy virágod félelmemhez teszed le,
halántékom alatt, mit felszánt a csend ekéje.
Társítom alakoddal a héber nők személyét,
s látlak, amint olajtól s városoktól kimarva,
beleírod a barna földek keserűségét
a kéklő villogásba, hol kést forgat a rémség,
megközelíthetetlen hármas táncban mulatva.
Te mélabút sugárzó történetek leánya,
te regények leánya s leánya a daloknak,
vidékies nyugalmad tükre a víz homálya,
amely az elveszített arcot borítja árnyba,
s a komoly haj, amelyben drámacseppek ragyognak.
Életem kő s tüzes vas természete fölébe
úgy hajlasz, mint a holtak felett áll az öröklét,
eszembe jut a jöttöd időnélkülisége,
te asszony, asszonyom, te, minden asszonyok éke,
feljajong csontjaidban az emberi közösség.
Megtöltöd a világot, szélként bolyongva föl s le,
fürtjeid illatában a tenger dala zsongit;
földszínű, jókedélyű népek narancsfatörzse,
magányodban az összes magányok gyűlnek össze,
és szívednek alakja a könnycsepphez hasonlít.
Mint felhők gomolyagja, amely az ismeretlent
vonja maga után nagy, homályos csóvaképen,
tovább ér tetteidnél s dalaidnál a lelked,
s olyan, mint egy bokornyi sóhaj a rémületnek
igába kényszerítő ezeréves szelében.
Hasonlítasz a népi fazekas butykosokra,
melyeknek csupa báj és egyszerűség a máza;
mély demokráciád a falu ízeit ontja,
vidék szolgaleánya, díszed virág-vitorla
s kék madarakkal átszőtt agyag szomorúsága.
Bányászból s hóditóból állt valamennyi ősöd,
tágszivű és kemény faj csörgedeztette véred,
s az EMBER Don Domingo Sánderson volt elődöd;
nézem, hogyan vonulnak a láthatár fölött ők,
s látom rajtuk keresztül jövő viselkedésed.
A mély dolgok kitartó ereje él tebenned,
s mint térképi szerelmes, olvadsz be a Nyugatba;
iszonnyal teli sonkoly az ajkad és a melled,
s hasad elémidézi a dús szőlőgerezdet,
a halál óriási tőkéjére akasztva.
Ó, barátnő, barátnőm, barátnők legkülönbje,
olyan kedves, akárcsak a kenyér a szegénynek,
az élet zokogott, míg sírtál, világra jőve;
bilincs vagy, aki arra szolgál, hogy összekösse
a csillagok világát, mely zűrzavarba tévedt.
(Hárs Ernő fordítása)
