Kör

Pablo de Rokha

Kör

Tegnap, mint macska, játszott a mindenség öledben;

ma habja elborítja finom galambbokádat;

tücskök ciripelése lakozik a szívedben,

s halott gitárokéhoz hasonló mérhetetlen,

egyhangú bánat.

Szemed szinte a teljes tengert magába zárja,

s akvárium-valódban az egész nap felolvad;

az őszök sárga ebként lépnek lábad nyomába,

és folyami meg égi istenek közt tanyázva,

a cseppnyi iszonyatban az örökkévaló vagy.

Ábrándvilágod antik várost juttat eszembe,

a mahagónifák bús illatára hasonlít,

lányok sebzett húsára, halhatatlan kövekre;

pupilládba a nyárvég madara fúl remegve,

s a lázálom reád, mint fekete ruha, omlik.

Lelkedben kard-komolyság s háromszorosan édes

alkonyati szonettek szelíd, ódon zenéje;

gyümölcs módjára lángol gyermeki büszkeséged;

énekeid hatalmas, sötét korsót idéznek,

mely kiömlik a földi eszményképek fölébe.

Fiakba szakitottad magad szét, mint a magvak,

és akárcsak egy álom, mely magát gyarapítja,

fájdalomteli húsod színültig csupa magzat;

csöpp asszonya a télnek, felhője a panasznak,

nemed szomorúsága belemar szavaidba.

Mint aranyszínű kendő, úgy terül rád a század;

s titkom esőbe bomlott igazságában állva,

zenged a legutolsó vőlegényi danákat;

a lakodalmi házban ujjongásod cikázgat,

mint egy füstös pacsirta, melynek tüzes a szárnya.

Az iszony lepecsételt kockáiba temetve,

mint Isten az egeknek fekete üvegébe,

emberek unokája, tébolyult nép neveltje,

sebesült nagy virágod félelmemhez teszed le,

halántékom alatt, mit felszánt a csend ekéje.

Társítom alakoddal a héber nők személyét,

s látlak, amint olajtól s városoktól kimarva,

beleírod a barna földek keserűségét

a kéklő villogásba, hol kést forgat a rémség,

megközelíthetetlen hármas táncban mulatva.

Te mélabút sugárzó történetek leánya,

te regények leánya s leánya a daloknak,

vidékies nyugalmad tükre a víz homálya,

amely az elveszített arcot borítja árnyba,

s a komoly haj, amelyben drámacseppek ragyognak.

Életem kő s tüzes vas természete fölébe

úgy hajlasz, mint a holtak felett áll az öröklét,

eszembe jut a jöttöd időnélkülisége,

te asszony, asszonyom, te, minden asszonyok éke,

feljajong csontjaidban az emberi közösség.

Megtöltöd a világot, szélként bolyongva föl s le,

fürtjeid illatában a tenger dala zsongit;

földszínű, jókedélyű népek narancsfatörzse,

magányodban az összes magányok gyűlnek össze,

és szívednek alakja a könnycsepphez hasonlít.

Mint felhők gomolyagja, amely az ismeretlent

vonja maga után nagy, homályos csóvaképen,

tovább ér tetteidnél s dalaidnál a lelked,

s olyan, mint egy bokornyi sóhaj a rémületnek

igába kényszerítő ezeréves szelében.

Hasonlítasz a népi fazekas butykosokra,

melyeknek csupa báj és egyszerűség a máza;

mély demokráciád a falu ízeit ontja,

vidék szolgaleánya, díszed virág-vitorla

s kék madarakkal átszőtt agyag szomorúsága.

Bányászból s hóditóból állt valamennyi ősöd,

tágszivű és kemény faj csörgedeztette véred,

s az EMBER Don Domingo Sánderson volt elődöd;

nézem, hogyan vonulnak a láthatár fölött ők,

s látom rajtuk keresztül jövő viselkedésed.

A mély dolgok kitartó ereje él tebenned,

s mint térképi szerelmes, olvadsz be a Nyugatba;

iszonnyal teli sonkoly az ajkad és a melled,

s hasad elémidézi a dús szőlőgerezdet,

a halál óriási tőkéjére akasztva.

Ó, barátnő, barátnőm, barátnők legkülönbje,

olyan kedves, akárcsak a kenyér a szegénynek,

az élet zokogott, míg sírtál, világra jőve;

bilincs vagy, aki arra szolgál, hogy összekösse

a csillagok világát, mely zűrzavarba tévedt.

(Hárs Ernő fordítása)