A lámpagyújtás ihlete

Váci Mihály

A lámpagyújtás ihlete (részlet)

Akkor drága anyánk - minden szívverésünkkel áldott,

kinek arcán fészket szőttek a bánatnak a ráncok -

felállt lassan, ahogy az áll fel, aki sokat görnyed,

mint a letaposott füvek újra ég felé nőnek.

Asztalhoz lépdegélt, súrolva sok vállat és térdet,

s nekitámaszkodott a panaszkodó asztalszélnek.

Felette lógott drót kocsányán a bezárult bimbó,

a mestergerenda-virág, rozsdás kampóról ringó,

pléhtányérú napraforgó, köré font réz kacsokkal,

kanóc bibével és a lámpaüveg-liliommal.

Átfogta tíz ujjal, az asztalra aggódva tette.

S mint ereklye felett: kezét áldón kiterjesztette.

Mindenki hallgatott. Még csak lélegzetet se vettek.

Suhogása hallott az ágas-bogas vérereknek.

Aztán keblébe nyúlt, s onnan, ahol szíve dörömböl,

síró pénzt ölelő, összegubancolt zsebkendőből

kivette a gyufát, a fény fűszálnyi palántáját,

megdörgölte bezárt bimbóját s mint cserépbe mályvát,

lámpába ültette a kis sziklevelecske lángot,

és tenyérrel óvta az árvácska-szirmú virágot.

Meleg esőben!

Váci Mihály

Meleg esőben!

Hajlonganak a térdeplő füvecskék,

és tapsikol sok kicsiny levelük.

Felcsilingelnek a virágkelyhecskék,

és fellélegzem én is ő velük.

Gyámoltalan kis bokrok kitipegnek

s lubickolnak a langy eső alatt;

az útilapuk vízben hemperegnek;

már én sem bírom komolyságomat.

Sikonganak a virágágyásokban,

és paskolják egymásra a vizet

az árvácskák szemérmes izgalomban;

és gyorsan én is nekivetkezek.

Szoknyáját térdig kényesen felhúzza

a jázminbokor s tócsákban topog.

Nem állhatom meg! - a cipőm lerúgva,

közelében mezítláb pocskolok.

Együtt fürdök a füvekkel, a fákkal;

fröcskölnek ágak, lombok; - kacagok,

ha nyakon önt egy fa hűs zuhanyával;

hátam patakzik, csurom víz vagyok.

Kikurjantok a kerítésen túlra:

- "Hej! ti örökké szomjas rozsmezők!

tolongtok-e ti is így hancurozva?"

de megilletődötten állnak ők!

A rozsszálak fedetlen fejük hajtva

áznak, éretten, áhítatosan,

a nagy teremtő ihlettől meghatva,

- s a füvek közt elszégyelem magam.

Szendergés

Váci Mihály

Szendergés

Keblemre bújtál és felmelegedtem,

mint zsálya hantjaival a lapály,

ha füvön lépő, terelgető estben

puhán pihen s fehéren rajt a nyáj.

Oly könnyű voltál, fűszálat se hajtó,

mint alvó báránykák halk szendere,

s oly leheletnyi, mint térdhajtva alvó

nagy nyájak párázó lélegzete.

Tartottalak, mint lebegő kis pázsit,

s szívem oly óva, halkan dobogott,

őrizve széledező szunnyadásid,

mint nyáj körül ha járnak pásztorok.

Induló hegyomlás

Váci Mihály

Induló hegyomlás

Szeretlek!... Felcsuklik szavam még,

mint gyermeknek, ha anyja megveri,

és szívébe csalódott fájdalom tép,

hogy az bántja őt, aki szereti.

És aztán úgy, hogy belejajdul anyja:

csendesen, némán mossa tenyerén

morzsolgatott kicsiny szivét darabba

törve, már sós könnyeivel szegény.

Elbújik ólak mögé, lágy padlásra,

s az átkozott kis makacs, eszelős,

csak ül vénítő, zsibbasztó magányban;

pillája ezüstlő könnyektől ősz.

Szemén felnőttek csalódása lobban,

száján a vének megértése sír,

s mellén mint induló hegyomlás, lassan,

robajjal gördül el a férfi szív.

Hazatérés

Váci Mihály

Hazatérés

A roppant égbolt elfáradt ragyogni,

szelíd kékje már álmodozni kezd:

elalvó hunyorgással rácsukódik

kelet felől a lágypilláju est.

Hívás, szelíd várakozás az este,

tornácán nagy sugaras szív dobog,

eperfa hajlik a fészkes ereszre,

benn lángos pirul, meleg tej csobog.

A határ félni kezd, kiáltni nem mer

a hazatérő emberek után:

bokrai mélyén sok szív ijedten ver,

minden levelén reszket a magány.

Mert a tájat senki sem hívogatja.

Lombjai közt felsír a félelem,

s egy kislány után, ki libáit hajtja,

megindul ő is, lopva, csendesen.

Előbb a dűlőút megyen, ballagva

szénás szekér után: nagy fáival

rátámaszkodik a kerti kazlakra,

pár gallya leng még s elalszik hamar.

Kis utak eltévedve botorkálnak,

elvesztették az aratók nyomát,

találkozva, tanakodva, megállnak,

s keresgélnek a tarlókon tovább.

Piciny füvek tolonganak, tipegnek:

- mint félő gyermek sír, hazaszalad,

úgy ők is széles rendekben sietnek,

pázsitba gyűlnek friss kazlak alatt.

Az eperfa a házhoz közelebb megy,

a virágok ablakra hajlanak:

az utakon halk lombok közelednek,

elalvó udvarokba tartanak.

Már csak az árkok maradtak: ők árvák,

őket mindenki messze kergeti;

csak bodza hajtja rájuk durva ágát,

de mélyük melegséggel van teli.

Közelebb jönnek szégyenkezve, lopva,

leselkednek a sötét kert alatt,

sompolyog velük csalán és a bodza,

s a meleg ólak körül alszanak.

Az este így a tájat,

mint szétszéledő nyájat

terelgeti haza:

tolonganak az árnyak,

kitárt kapuid tágak

tornácos éjszaka.

A porfelhő után a

kitaposott csapásra

kezd vágyam hajlani:

szeretnék éjszakára

eljutni egy tornácra,

s küszöbre botlani.

Kiábrándulás este tízkor

Wallace Stevens

Kiábrándulás este tízkor

Disillusionment of Ten O'Clock

A házakat hószín

Hálóköntösök kísértik.

Nem zöldek

Vagy zöld pöttyös bíborak

Vagy sárga pöttyös zöldek

Vagy kék pöttyös sárgák.

Egyik se különleges,

Csipkezoknis

Vagy gyöngyöves.

Senki sem készül páviánnal

Álmodni vagy tengeri sünnel.

Csak itt-ott egy vén tengerész

Részegen, csizmában alva

Fogdos tigriseket

A vörös viharban.

(Tótfalusi István fordítása)

Porhó

Robert Frost

Porhó

Dust of Snow

A porhavat

A bodzafán

Varjúcsapat

Lerázta rám.

S megváltozott

Hangulatom,

Jól áldozott

Bánat-napom.

(Jánosy István fordítása)

1212

Emily Dickinson

1212

Ha elhangzott

A szó, halott:

Sokan hiszik.

Szerintem

Éppen akkor

Születik.

(Károlyi Amy fordítása)

686

Emily Dickinson

686

Mondják, az idő enyhít.

Sohasem enyhített.

Valódi kín keményszik,

Mint kortól az erek.

Idő a baj próbája,

De bajt nem orvosol.

Ha mégis - a betegség

Hamisnak bizonyul.

(Károlyi Amy fordítása)

599

Emily Dickinson

599

Van olyan szenvedés,

Mely mindent eltemet.

Aztán önmélyét elfedi,

Hídja a révület.

Emlékezetünk rajta

Járhat veszélytelen,

Mint holdkóros, ki ébren

Porrá zúzódna lenn.

(Tábor Eszter fordítása)