Váci Mihály
A lámpagyújtás ihlete (részlet)
Akkor drága anyánk - minden szívverésünkkel áldott,
kinek arcán fészket szőttek a bánatnak a ráncok -
felállt lassan, ahogy az áll fel, aki sokat görnyed,
mint a letaposott füvek újra ég felé nőnek.
Asztalhoz lépdegélt, súrolva sok vállat és térdet,
s nekitámaszkodott a panaszkodó asztalszélnek.
Felette lógott drót kocsányán a bezárult bimbó,
a mestergerenda-virág, rozsdás kampóról ringó,
pléhtányérú napraforgó, köré font réz kacsokkal,
kanóc bibével és a lámpaüveg-liliommal.
Átfogta tíz ujjal, az asztalra aggódva tette.
S mint ereklye felett: kezét áldón kiterjesztette.
Mindenki hallgatott. Még csak lélegzetet se vettek.
Suhogása hallott az ágas-bogas vérereknek.
Aztán keblébe nyúlt, s onnan, ahol szíve dörömböl,
síró pénzt ölelő, összegubancolt zsebkendőből
kivette a gyufát, a fény fűszálnyi palántáját,
megdörgölte bezárt bimbóját s mint cserépbe mályvát,
lámpába ültette a kis sziklevelecske lángot,
és tenyérrel óvta az árvácska-szirmú virágot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése