Éjféli fürdés

Pilinszky János
Éjféli fürdés

A tó ma tiszta, éber és
oly éles fényü, mint a kés,
lobogva lélekző tükör,
mit lassu harcban összetör
karom csapása. Nyugtalan
heves fogakkal visszamar
a mélyen megzavart elem.
Legyőzve, lustán fekszem el
és hallgatózom, Csillagok
rebbennek csak, mint elhagyott
egek vizébe zárt halak,
tünődve úszó madarak.

Elnézem őket, röptüket
az irgalmatlan és süket
egek között, én árva szörny,
kit páncél nyom, heges közöny,
ki mit se kér, és mit se vár,
csak bámul hosszan és puhán;
sikamló, sűrü pikkelyek
lepik be sűrün szívemet,
a mélyén édes-jó iszony,
kitéphetetlen orv szigony,
mit észrevétlen vert belém
a víz, a víz, s a lassu mély.

Mert lenn hináros rét lobog,
alant a kagylók boldogok,
szivük remegve tölti meg
a fénnyel érő sűrü csend.
És mintha hívást hallana,
zuhanni kezd az éjszaka,
moszat sodor vagy csillagok,
nem is tudom már, hol vagyok?
Talán egy ősi ünnepen,
hol ég is, víz is egy velem,
s mindent elöntve valami
időtlen sírást hallani!

Te győzz le

Pilinszky János
Te győzz le

Te győzz le engem, éjszaka!
Sötéten úszó és laza
hullámaidba lépek.
Tünődve benned görgetik
fakó szivüknek terheit
a hallgatag szegények.

A foszladó világ felett
te változó és mégis egy,
szelíd, örök vigasz vagy;
elomlik minden kívüled,
mit lágy erőszakod kivet,
elomlik és kihamvad.

De élsz te, s égve hirdetik
hatalmad csillagképeid,
ez ősi, néma ábrák:
akár az első angyalok,
belőled jöttem és vagyok,
ragadj magadba, járj át!

Feledd a hűtlenségemet,
legyőzhetetlen kényszerek
vezetnek vissza hozzád;
folyam légy, s rajta én a hab,
fogadd be tékozló fiad,
komor, sötét mennyország.

A képzelethez

Emily Brontë
A képzelethez

Ha a nap gondja meggyötört,
s kínra csak újabb kín felel,
s elvesznék kétségek között,
lágyan szólítasz innen el.
Ó, drága társ! Nem árva az,
kit ily szelíden hívogatsz!

Reménytelen a külvilág,
bensőm így még drágább nekem:
a te hazád, hol sandaság,
gyűlölet, ármány nem terem.
Ott a szabadság, te, s magam
uralkodunk zavartalan.

Mit számít, hogy körös-körül
veszély és gyász és vaksötét,
ha lelkünk mélyén legbelül
őrizzük a remény egét,
hol tízezer forró sugár
ragyogja: végtelen a nyár.

Értelmünk lázad, meglehet,
mert a természet rendje zord.
Szenved a szív: dédelgetett,
szép álma mind hiába volt.
S a képzelet friss, illatos
virágán nyers való tapos.

De ha te hívod, visszatér
a játszi ábrándkép; ha te
lehelsz rá üdvöt, újra él
a holt tavasz fagyott rügye.
Ha suttogsz, isteni a szó,
igaz világ hírét hozó.

Ittléted múló révület,
mégis, a csendes alkonyon
hálásan várom jöttödet,
s köszöntlek, kegyes hatalom:
gondot feloldó, tiszta fény,
a kétkedőnek friss remény.

1844. szept. 3.
(Csengery Kristóf fordítása)

Éj volt, s a hó a hegyekben

Emily Brontë
Éj volt, s a hó a hegyekben

Éj volt, s a hó a hegyekben
több ölnyi vastagon állt;
folyók, patakok vize csendben
szökött a homályon át.

Itt hagyta hótól elöntött
nyáját a pór, a szegény,
mit oly szeretettel őrzött
az áldott nyár idején.

Nem rója vígan a mezsgyét,
mit jól ismert azelőtt,
bús, meghökkent idegenként
bámulja a puszta mezőt.

(Hárs Ernő fordítása)

A nyárest szépen elmerül

Emily Brontë
A nyárest szépen elmerül

A nyárest szépen elmerül,
puha fénykörben ég szobám,
nincs egy felhő se bús jelül
az ég megszentelt homlokán.

A vén torony aranyban áll,
az elnyugvó napon mulat -
az est szelíden éjbe száll,
kétled, hogy véget ért a nap.

És épp ez az a kedves óra,
mely a házból kitörni hí;
a munkaáldozat leróva,
gyerünk szabadon játszani.

S a kert mért bús és elhagyott?
Gyors léptektől nem zeng a ház -
nincs nevetés - se víg dalok,
sírmélyi csönd, amerre jársz.

Bóklászva csak a kert alatt
várom minden út véginél,
hogy szaporább léptek zaját
s hangokat hord az esti szél.

Hiába - nem jön senki el,
és reggel lesz, az ég ködös;
mondd - nekik végleg menni kell,
nincs napfény, hol gond függönyöz?

Dehogynincs, korhol a Remény,
tűnt öröm emlékét ne bújd,
minden viharban ott a fény
s az égi terv, a visszaút.

1839. aug. 30.
(Gergely Ágnes fordítása)

Éj borít sűrű ködbe

Emily Brontë
Éj borít sűrű ködbe

Éj borít sűrű ködbe
vad szél fúj hidegen;
zsarnok bilincsbe kötve
nem tudok lépni sem.

Lombot tépáz a szél,
hó ül a földeken,
a vihar utolér,
s nem tudok lépni sem.

Felhő-torlasz felettem,
pusztaság odalenn;
bú nem indít meg engem:
nem bírok lépni sem.

1837. nov.
(Ferencz Győző fordítása)

Arany tudást bányásztam én

Emily Brontë
Arany tudást bányásztam én

Arany tudást bányásztam én
egész nap örömest,
s megint lágy holdfény süt felém
most, hogy leszállt az est.

Nincs hó s nem bilincseli tél
faggyal a vizeket;
nyájasan fújt a déli szél
s jégsírjuk szétrepedt.

Járok éjjel s boldog vagyok,
hogy a tél veszte jön,
szivemben nyári ég ragyog
s száll könnyű fényözön.

Bár többé el ne hagyna már
békém, mely simogat,
ha sok év múlva ránc s homály
borítja arcomat.

Magamhoz, máshoz hű legyek,
s lelkem épen marad,
zablázom szenvedélyemet
s vad akaratomat.

(Szegő György fordítása)

Hullámzó hanga, vad szélbe hajolgat

Emily Brontë
Hullámzó hanga, vad szélbe hajolgat

Hullámzó hanga, vad szélbe hajolgat,
éjfél és holdfény, és csillagos ég;
sötét, de az üdvragyogás vele-olvad,
föld lüktet egekbe, egek lehajolnak,
börtönre vetett lelkünk szabadulhat,
béklyóit, rácsát most törheti szét.

Rengetegek nagy hangjukat adják
az éltető szélnek, hegyoldalakon;
folyók ujjongva partjuk hasogatják,
völgyeken útjuk gátja-se szabják,
dúlt víz szánt, őrjöngeti habját,
S hátrahagy mindent holt-sivatagon.

Fénnyel és méllyel, s áradva-kihalva,
változva, míg nem lesz éjfélre dél;
égzengve, vagy mint sóhaj-zene halkja,
árny árnyra röppen, egymást tovahajtja,
zord terét villám villámra tagadja,
gyorsan jön mind, sebes tűnt-helye kél.

1836. dec. 13.
(Tandori Dezső fordítása)

Finálé

Paul Géraldy
Finálé

No, szervusz. Nem feledtél semmit itt? Nem?
Nincs több szavunk. Mehetsz, bús ideál.
Indulj... De várnod kell most mégis itten.
Esik az eső... Várd meg, míg eláll.

Végy valamit! Mert hűvös az idő
künn. A kabátod tán... Amit találtam,
mind visszaadtam? Nincsen semmi nálam?
Levél? vagy egy arcképed? seminő?

Hát hogyha válunk, nézz reám előbb...
Vigyázz! Ne sírjunk! Buta lenne szörnyen.
Úgy-e nehéz meglelni árva főnkben
ma azt a két jó, rég-volt szeretőt?

Egymásnak adtuk a két életünk
örökre... S visszavesszük most iszonnyal!
Elindulunk nevünkkel, élhetünk,
s máshol bolyongunk... Ó, minden bizonnyal

majd szenvedünk... egy darabig. De végül
jön a felejtés, amely megbocsát.
Külön leszel te és én, nincs tovább,
két ember a magánnyal összebékül.

Multamba lépsz, máris. Véletlenül
találkozunk majd valahol az utcán.
Távolról nézlek és eszembe jutsz tán,
amint a szélben új ruhád repül.

Aztán elmúlnak hosszú hónapok
és rólad, akiért a porba rogytam,
barátaim beszélnek, hallgatok
s azt kérdezem tőlük tünődve: "Hogy van?"

Milyen kicsinykék is a "nagy" szivek!
Pedig hogy őrjöngtünk egykor, beh szép volt!
Tudod-e még a lángolást, a tébolyt?
A mi híres szerelmünk, jaj, mi lett!

Hiába mondtuk hát mi is: "szeretlek",
annyit vagyunk csak itt, mint mindegyik?
Mily megalázó. Ezek a szerelmek?
S mi, mint a többiek? Mi!... Hogy esik!

De ily időbe mégse menj... Maradj!
Igen, maradj! Lehet tán élni még itt.
Nem tudni. A szívünkön ott a fagy,
de már nagyon megszokta azt a régit.

Lesz valahogy. A régi nem olyan rossz.
Sem a szokás. Nem frázisok ezek...
Hát ülj le mellém, csöndesen unatkozz.
S melletted én is egyedül leszek.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Utóirat

Paul Géraldy
Utóirat

Csak két kis oldalt írtál. Mondd, mi van
veled, mulatsz, felejtesz? Vagy talán
fáraszt a társaság. Légy jó, fiam!
Pihenj, kicsit. Írj! És gondolj reám.
S ne hordd az új ruhád, azt a csinost.
Jól áll nagyon! Nem féltékenykedem.
De nem kell ott oly szépnek lenni most.
Kimegy a színe. Őrizd meg nekem.

(Kosztolányi Dezső fordítása)