A hattyúdal

Giovanni Pascoli

A hattyúdal

A hattyú zeng. A hosszú, édes ének

a víz felett száll, mint a cimbalomhang,

akárha érces húrok zengenének.

Határtalan a sarki éj, a roppant

homály leszáll az úszó jéghegyekre.

A mozdulatlan tenger meg se csobban.

A hattyú zeng. Az ég sötétül egyre,

majd sárga lánggal égni kezd lobogva,

s szálakra bomló zöldre vált remegve.

És mint a hárfán játszó, itt meg ott a

zöld fény hatalmas ujjait kinyitva

lehull a zengő kristályoszlopokra.

Átszínesül a tintaéj, a ritka

magasban színes ív ragyog kigyúlva,

s a hajnal mély kapuit széttaszítja.

A zöld, a bíbor izzik, visszahull, a

sugárkévék bomolnak, szétereznek,

leomlanak, majd felragyognak újra.

Most elhalón harang ütése reszket,

a hattyú mozdul, és kitárja lassan

nagy szárnyait, és száll, száll, egyre

messzebb,

fehéren, fenn, a lángoló magasban.

(Lator László fordítása)

A szél hangja

Nikolaus Lenau
A szél hangja

Álomba hullt az erdő észrevétlen,
lombot a levegő mozdítni renyhe
s illatot sem hord, s elhallgat a csendbe
madár a fán s a béka tó vizében.

A szentjánosbogár, mint szikra, éjen
s alvókon átlibben a levelekbe
s édes álmok körtáncában kerengve
lelkem elmerül a csend gyönyörében.

De lám! hirtelen zúgás kél a fákon,
kedves álmokból vissza kell találnom,
komoly hang beszél most hozzám a csendben;

a felriadt lélek figyel a szélben,
mely mint atya szól játszó gyermekéhez,
figyelmeztet, ideje hazamennem.

(Hajnal Gábor fordítása)

Németalföldi táj

Nikolaus Lenau

Németalföldi táj

Rét patakja lanyha, lomha

szellő hírt sem ad magáról

színtelen lomb hull a fáról,

vénüléstől hull a lombja

Lusta rajban varju szálldos,

mintha nem lendülne szárnya,

szélmalom les szélre várva,

álmos táj ez, szörnyen álmos!

Itt tavasz s nyár rég szaladt át,

kunyhó áll a gyepszegélyen,

nem néz, szemre húzta mélyen

azt az ócska szalma-sapkát.

Bús juhász ül eltünődve,

vagy csak szundit nyája mellett?

Ködöt font az ősz a földre

s elaludt a rokka mellett.

(Áprily Lajos fordítása)

Az ég gyásza

Nikolaus Lenau

Az ég gyásza

Az ég arcán egy gondolat: sötéten

egy felhő száll át, gyászos és komor;

mint nagybeteg ágyán a láz hevében,

hánykolódik a szélben a bokor.

A menny bosszúsan, tompán fölmorajlik,

nehéz pillái megvonaglanak -

Így rebben a szem, ha sírásra hajlik,

s fakó fény lobban a pillák alatt.

A láp hidege a síkságra árad,

a puszta fölött pára kavarog;

az ég utána gondol bánatának,

és kiejti kezéből a napot.

(Rónay György fordítása)

Téli éjszaka

Nikolaus Lenau

Téli éjszaka

1

A levegő jég és üveg,

megyek, a hó ropog alattam;

gőzt fúvok, szakállam zizeg;

tovább, tovább csak szakadatlan!

Hogy hallgat az ünnepi táj!

Holdfény hull az öreg fenyőkre,

s mintha vonzaná a halál,

úgy ejti ágát mind a földre.

Dermedj át, fagy, a szivemen,

hogy dúló, vad tüze megálljon

és végre bent is csönd legyen,

mint itt az éjszakai tájon.

(Szabó Lőrinc fordítása)

2

Farkas vonít, s a tar berek

az éj nyugalmát fölriasztja

- mint anyját éhes kisgyerek -,

sürgetné: lesz véres falatja?

Rohanva hó-pusztákon át,

a szél fákat bőszülve zúgat,

veszettre nyargalná magát,

ébredj, szivem, s jajgasd ki búdat!

S halottaid hadd keljenek,

sok kínod is: bús éji horda,

hadd kapják el viharszelek,

észak zord népe hadd sodorja!

(Áprily Lajos fordítása)

Nádi dalok

Nikolaus Lenau

Nádi dalok

1

Túlnan a nap lebukóban,

s a fáradt lét elpihen;

lombját itt a fűz a tóban

fürösztgeti csöndesen.

Ó, de szívem szépe hol van!

Csordulj, gyászom könnye hát!

Panasz kél a fűzfalombban,

és a szélben sír a nád.

Mélységes, halk bánatomban

úgy ragyogsz föl, kedvesem,

mint az esti csillag lobban

át a nádon, fűzeken.

2

Elborul, vad felhők szállnak,

és a zápor megered,

lármás szelek kiabálnak:

"Csillagod, tó, hova lett?"

Földúlják a vizet érte:

merre van a holt sugár.

Kínjaimra szemed fénye

nem ragyog le soha már.

3

Át az erdőn, alkonyatra,

gyakran ki-kiballagok

az elhagyott turjánpartra,

s lányka, terád gondolok.

Mikor a lomb elsötétül,

fölzúg a nád, imbolyog,

jajgat, és azt súgja végül

a fülembe: sírj, zokogj!

S mintha hangod szállna nyomban

halkan át a tó felett,

s fölcsendülne, elhalóban,

elmerülő éneked.

4

Lebukik a nap,

felhő tornyosul;

milyen tikkatag

a szél, ami fúj!

Cikáznak a menny

tüzei fakón,

képük sebesen

suhan a tavon.

Szemem látni vél

villámfény alatt;

lengeti a szél

hosszú hajadat.

5

A tó tükre mozdulatlan,

rajta nyájas hold lakik

s a zöld sásba fűzi lassan

halvány rózsaszálait.

Szarvas léptet fönn a dombon

és az éjbe szimatol;

halk madárnesz száll ki zsongón

időnkint a nád alól.

Pillám a könnyek lezárják,

s átsuhan a lelkemen,

mint egy esti, halk imádság,

szép emléked, kedvesem.

(Rónay György fordítása)

Pillantás a folyóba

Nikolaus Lenau
Pillantás a folyóba

Ha boldogságod elhagyott
és vissza sose tér már,
nézz a folyóba, nézd, ahogy
lenn hömpölyög a mély ár.

Nézd, nézd csak omló habjait,
s már gyászát nem is érzed,
bárhogy szeretted azt, amit
a szívedről letéptek.

Nézz mereven a mélybe hát,
míg megered a könnyed,
úgy nézd útját, e fátylon át,
az elfutó özönnek.

A szív sebét a feledés
majd behegeszti lágyan;
s tovasuhan a kínod és
a lelked is az árban.

(Rónay György fordítása)

Tengeri fűz

Jovan Dučić

Tengeri fűz

Árva fűz a sziklán, tengerre hajolva,

hosszú zöld haját a szélbe belebontja:

megrontott fa-tündér, valakinek átkát,

folyton azt susogja, a szomoruságát.

Hegyeket zendít a rőt hajnal körötte,

haldokló csobogást hoz a csöndes este;

s hol minden fut, táncol, ő áll, s megigézve

néz a dúlt égbe, a habba, az időbe.

És azoknak susog, dobva egy-egy tépett

ágat a tengernek, levelet a szélnek,

s mint önkínzó szív ha mereng sebe titkán,

zúg a gyászos élet. - Árva fűz a sziklán...

(Szabó Lőrinc fordítása)

Csöndben ne lépj az éjszakába át

Dylan Thomas

Csöndben ne lépj az éjszakába át

(Do not go gentle into that good night)

Csöndben ne lépj az éjszakába át,

Szikrázzon vén korod, ha hull a nap.

Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.

A bölcs bár végül rendjén lát homályt,

Mert nem volt villám-cikázó ajak,

Csöndben nem lép az éjszakába át.

A jó, ki hullám-üttön jajt kiált,

Hogy zöld öblön csepp tett is lángra kap,

Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.

A vad, ki naphoz kapkod s búg imát,

S ím késve eszmél: csupa kín a nap,

Csöndben nem lép az éjszakába át.

A zord tudja, bár verje vaksiság,

Hogy lehet meteor-szemű ki vak,

Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.

Apám, míg lábad bús oromra hág,

Düh s könny között átkozd vagy áldd fiad.

Csöndben ne lépj az éjszakába át,

Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.

(Nagy László fordítása)

A nem magadfajtákhoz

Dylan Thomas

A nem magadfajtákhoz

(To Others than You)

Barátban ellenség, kihívlak.

Te, hamis pénzzel perselyedben,

Te, lehengerlő dumájú barátom,

Ki hazugságot kentél rám, faképpel

Lesve ki titkom, mit úgy rejtegettem,

Szemed fénymorzsákkal száraz falatra

Szeretetem lágy fogát rákapatta,

S fölhorzsoltál, míg akadozva nyeltem,

Téged erőm most tolvajként idéz fel

A tükör-rendszerű emlékezetben,

A tett el nem mosódó mosolyával,

A bársonykesztyűs kéz bűvészcselével

S szivemmel, mit mozsárba törsz,

Hisz, hogy van itt vidám, őszinte fickó,

Ily önzetlen rokon, sosem reméltem,

S mondani se mertem, míg félresikló

Igazságokkal labdáztál a légben,

Sem, hogy bár a jót és hibát

Bennük egyképp szerettem én,

Ellenségem volt annyi jóbarát

Gólyalábon, ködsüveggel fején.

(Kálnoky László fordítása)

Megjegyzés: rákerestem az eredetire a neten, ott az utolsó négy sor külön versszakot alkot. Morfondíroztam, mi legyék, de végül úgy döntöttem, így hagyom, ahogy a könyvemben van.