Giosuè Carducci
A San Petronio téren
Nella Piazza di San Petronio
Tél sugarában a sok-sok tornyu Bologna sötétlik,
ámde felette a hófödte halom mosolyog.
Szép ez az óra: köszönti az elbucsuzó nap a tornyos
várost s templomodat, isteni Petronio,
csipkéin évszázadokat hordó toronyerdőt
és a dicső templom társtalan ormozatát.
Ékkövesen sugaras, csupa szikra a jéghideg égbolt,
s mintha ezüst fátyol lenne az esteli köd,
oly lebegőn gomolyog tereden a sötét palotáknak
pajzsos kézzel emelt ősi, komor falain.
És ha a késlekedő nap utolszor még a tetőkre
vet violás szinü és bágyadt fényü mosolyt,
szerte a rozsdavörös téglákban, a szürke kövekben
mintha a régi korok szelleme tűnne elő,
s ebben a zord télben sóvárgó vágyakat ébreszt
színpompás tavaszok, illatos estek után:
még amikor nemes úrnők jártak táncot a téren,
s rab fejedelmekkel tért meg a konzuli had.
Így mosolyog tovatűnve a Múzsa dalomban, amelynek
vágya hiába remeg hajdani szép korokért.
(Simon Gyula fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése