Váci Mihály
Sírás
Lidice, 1962. május
Csak eresz zokog így,
és a szomorú fűzfák
pilláiról a könnyeket ily keserűn
csak a friss sírok isszák;
csak a nyugtalan homok fojtja el így
a zápor patakos panaszát,
árok mélyén a csalángyökerek
szürcsölnek ilyen temetőizeket,
ha elönti őket a sár, iszap-ágy,
csak a szik, csak a szik sírhat így,
ahogy a lélek sírni vágyik,
csak a szik, ha kicsordítja arany
remegésű fehér margarétáit.
De az embernek itt nincs joga sírni,
csak álszent szipog itt könnyet.
Ó, ti ledöntött fák, a ti görcsös
gyökeretek szaggassa a földet.
Suhogjatok megmaradt jegenyék
zarándok énekekkel;
nyírfa, - táncoló csontváz, - kísérteni
a világba, kerekedj fel!
Akácaim, Krisztus fejét ölelő karotokkal
fonjatok az égre töviskoronát;
fenyegessetek istent, betonoszlopok,
ti fordított szöges boronák.
Gledíciák, testvéreim, tántorodva
karotok közé estem,
ujjaitok hegyén mutassátok fel a szívem
ezer vércseppben.
Sárbamerülő bakancsok, fuldokolva a szennyben,
nyüszítsetek helyettem;
esti vályuk a tehenek szája körül,
csobogjatok tiszta imát érettem.
Paták alól kibuggyant tócsák, amikből
a pacsirta hajnalban iszik,
fecskék csőréből visszahullt gyöngyök,
misézzetek érettem ti is.
Sírjál helyettem villanyvezetéken megütött
gyermekjaju gerle,
kőuton pásztorolt égőpatáju nyáj,
jajongva térdepelj le.
Fenőkövek és kaszapengék élén,
sikongjatok, s ti kések
a köszörűköveken, szörnyű eleven sikolyok,
acéllá fagyott üvöltések;
elhagyott ajtók sarkai zsoltározzatok
a csapkodó huzatban;
üvöltsetek vonatok tengelyei
az éles sínkanyarban;
vonítsatok a farkasokkal,
hirtelen sikolyú fékek,
jódli sírással áldozz értem,
sziréna-ének.
Dudorászd helyettem a Föld körül,
villanyvezeték, zenéljed,
mit az én idegeim hiába sisteregnek
a mindenségnek.
Mert nem sírhatok én itt. Az Emberiségnek
nincs joga sírni a Földön;
csak esélye maradt, hogy a pártatlan
jövendőhöz könyörögjön;
mert önmagához ma nem lehet
felmentő kegyelemmel;
- nem érezheti magát embernek az itt,
aki ember.
