Váci Mihály
Nem keresek menedéket
Mint bolyhos nagy levél, lebbenve hull az éj;
fonák-ezüstje fel-felvillan.
Az utca két oldalán lámpák esdekelnek,
sóvárognak, mint kínálkozó lányok.
Olyan csend van, hogy hallom a csillagok
csöpp lepke-zizegését, s a lekaszált emlékek
szénája reszket talpam alatt, ha lépek.
Megállok lépésenkint
a bársonyvirágu éjben,
hogy részegedjem a csendtől és súlyosan hallgassak,
mint a döngve bezárult zord kapuk.
- Ó, hold szelíd vidéke! Szelek sörénye - felhők!
s az ég sikolya elé emelt könyörgő ujjú ágak,
s mind, ti kis földi dolgaim, mikbe még megkapaszkodhatom!
Ne hagyjatok magamra! Ti vagytok tanúim,
hogy mint tiszta virág a virágzást,
madár a szárnyalást; - betöltöm én is a sorsom:
ember vagyok, - élek!
És nem keresek menedéket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése