Váci Mihály
Vakon is
Pelyvában aludtam. A bőröm
a világ dolgai kivakarták.
De jó is volt feküdni a földön
tornácra terítve szalmát.
Menni mezítláb a homokban,
a keréknyomon hazatalálni!
Orgona, hárs, az akác illata lobban:
- arra az otthon! - Érhet-e bármi?
Vakon is, nyomorékul visszatalálnék
honnan elindultam, a küszöbre.
Megismerem, ha rám hull az árnyék,
száll fölöttem a fecske körözve.
Tíz ujjhegyem ismeri a szomszéd
arcán, tenyerében a ráncot.
Ha ujjam felemelve nyitom szét,
a szélbefogózva hazatalálok.
A rozs-zizegés, szárnyak suhogása,
elmondja: - hol ért el az est?
S a vadlibahúzás, nádasban a szárcsa,
s fakérgen ha kúszik a nyest.
A kilincs meg az ajtófélfa fogása,
ha fáradt lábamnak vall a küszöb,
arcomnak ha suttog a párna,
s ágyam alatt, ha szól a tücsök.
A bögre széle a számnak,
szívemnek vall a kenyér.
Mint hívő az ostyát - a hazámat
nyelvemen ízlelem én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése