Téli álom

Elinor Wylie

Téli álom

Winter Sleep

Mikor göröngyös fa-sarok

Mint sziklán acél kopog,

Mikor a hó liszt, nem pehely,

S a fagy az agyagban szinte tüzel,

S a föld, a keményen megharapott,

Mint rossz öntvény reped-ropog,

S a világ beteg, mogorva, öreg:

Szabadulni vágyom, bánt a hideg.

Kis üvegbuborék-madár nekilát

Keresni más Amerikát,

Tisztán mint a bor szikrája

Éjben száll Argentínába,

Azúr-kolibri, láng-rigó,

Vár rá trópus, Mexikó,

Hevet követ s a napba néz,

Csontjába méz, ó méz, méz, méz!

Vágyam nem röppen el, itt marad

Balzsamfenyő gyökere alatt.

Hiába tövises a gesztenye,

Bársony-puhaság a belseje,

Így kőfalú, hóhajú házba tér

Minden mókus, vakond, egér,

Bogáncspihével megtömi,

Ökörfarkkóróval gyömi,

Töpörödött borókamag

A világon mindennél finomabb.

Ó mily meleg homályú fészek,

Hová a vadak telelni térnek!

Ide bújni, ez kéne nekem, ez éj,

Lágy, lágy, lágy, és mély, mély, mély!

(Weöres Sándor fordítása)

Apparuit

Ezra Pound

Apparuit

Házam rózsaszín-arany; ajtajában

Láttalak, fantom, lebegő anyagból

Metszve. Reszketett s kialudt a lámpa

     Lángja csodádtól.

Rózsa, harmattól deresen, kitér, hol

Messzi szikrázó napon elsuhanva

Földből és légből iszod élted; orcád

     Fátyla aranyból.

Zöld az ösvény, ott te lehelsz a földből,

Nyílt a messzi táj, s noha lopva lépkedsz,

Lám a lengő lég riadozva ketté-

     Válik előtted.

Színarany hegy hóban, a leplet egy gyors

Mozdulattal oldva, mely eltakart, jöt-

Tél, kigyúlt a lég, de a kába fény már

     Húnyt is azonnal.

Metszett válla félig! a nyak, melyen fény-

Csíkok égtek szent kuszaságban! ó, leg-

Szebb virág, gyarló alabástrom, ó, jaj!

     Gyorsan enyésző!

Túl finom tökély, aranyékü - elszállt,

Mint a szél! bűvös keze szőtte fátyla

Libbenő semmi, tovatűnt igézet -

     Merjem-e hinni?

(Tótfalusi István fordítása)

Mintha

William Carlos Williams

Mintha

The Term

Gyűrött, barna

csomagoló

papír, hossza és

alakja mintha

emberé volna,

görgött lassan

a széllel véges

végig az

utcán, míg

ráhajtott egy

autó és szét-

lapította. Nem

ember módra

felkelt és görgött

ismét a széllel

véges végig az

utcán, hogy legyen

mi volt azelőtt.

(Kodolányi Gyula fordítása)

Csak azt akarom mondani

William Carlos Williams

Csak azt akarom mondani

This Is Just to Say

megettem

a hűtő-

szekrényből

a szilvát

pedig

alighanem

a reggelihez

tetted el

bocsáss meg

felséges volt

olyan hűs

olyan édes

(Várady Szabolcs fordítása)

Balatoni félrevezető

Váci Mihály

Balatoni félrevezető

Tanulság - iskoláskönyvekbe

1.

A Balaton az egy kéklő

   nagy víz.

Van körötte hegy, ménkő

   nagy, vagy tíz!

A Balaton az vízből áll

   meg partból -

A part a vízből kiáll

   és attól -

kezdve van a magyar tenger.

   Átlábolhatod száraz sereggel.

2.

Milyen magas hullám dördül!

Ezt úgy hoztuk be - külföldről!

Tengerparti országokból, valutáért.

Mit meg nem tesz magyar ember a hazáért!

Exportálunk délibábot, libamájat,

eredeti kávét, zsuppot - szalmalángnak,

s tengeri sót, keserű sót importálunk

s virágport, mert nincsen elég hímpor nálunk!

S tengerhabot, tajtékot és legmodernebb

hullámát a nagy nyugati tengereknek.

Látják - itt ez a hullám ni! nyugatnémet!

Angliából hozattuk be a mélységet;

francia a hab s a felszín locsogása.

Színmagyar a káka és tövén - a kácsa!

3.

Itt kék az ég, ha nincsen felhő!

Minálunk fából áll az erdő!

Lentről felfelé nő a búza,

a kocsit a ló elől húzza.

A kerék kerek, - nem mint másutt,

a vermet mi a fődbe ássuk!

Fehér a táj itt, hogyha hó van,

s ha nem apad - víz van a tóban.

Két felé áll a tehén szarva,

nálunk a fekete-fehér - az tarka!

s a róka után megy a farka!

Ez meg itt ama világhíres

magyar tenger! - Nincs sehol, mint ez

ilyen szép! Hasonlíthatatlan!

Lavor, teknő, vályú, katlan!

A Földön nincs ily panoráma.

Jöjjön még ma Pannoniába!

A létforma univerzális.

Autóbusz, szekér, vicinális,

hozza, röpíti, viszi már is.

Üzleti gondját abbahagyja

Mister, ha látja Akarattya

füzesei közt tengerünket,

melynek szélén a béka ümget.

Bazaltból rakott alacsony

ravatal: - ez a Badacsony.

A tó végén ott várja Keszthely,

ajánljuk ne kerülje ezt el.

Nincs különösen benne semmi,

de azt legalább észrevenni.

S ha útja majd arrafelé visz,

forrón szeretve várja Hévíz.

Itt gyógyul meg a reumája,

s - megsúgjuk - szolid a rum ára.

4.

Itt van bunda kifelé szőrrel,

és csárda - igazi ökörrel,

hét szilvafa is kutyabőrrel,

és marha; - lába közt a tőggyel!

Paprikás betyár a bográcsba,

csikós aprítva a gulyásba,

a Balatonból fogunk csuszát,

a hegytetőn mutatunk pusztát,

vízimalmot, mely halat őröl,

menyecskét metszünk Önnek - tőről.

Ajándékba a legszebb emlék

pár eredeti teringettét!

S szegre akasztott karikás ostor

szedte-vedte rézangyalostól

s egy cserdítés még! - Kizárólag

külföldinek! - abból folyólag

hogy nálunk ez úri kiváltság!

Ennyit hagyott ránk a királyság!

Leg-korszak

Váci Mihály

Leg-korszak

Íme - így termeljük

a legmodernebb technológiával

a legkülönbözőbb célokra

a legazonosabb termékeinket,

a legkülönbözőbb osztályozásban - de azon belül

a legegyformább méretekre

a legéberebben vigyázva

a legérthetőbben, nemde, mivel egy-egy osztályon belül

a legkisebb különbözés

a legnagyobb zavart okozná, ez csak

a legvilágosabban

a legérthetőbb, ugyebár.

A legnemzetközibb érdek kívánja

a legegyedibb szükségletek

leguniverzálisabb kielégítését. Ma akkor

a legegyénibb valami, ha

a legáltalánosabban elterjedt, akkor

a legeredetibb, ha

a legeslegolyanabb mint

a legeslegkülönbözőbbek

legtöbbje. Mindenki

leginkább olyan szeretne lenni, amilyen ma már

leginkább mindenki. Az

a legegyénibb egyéniség, aki

a leghasonlóbb mindenkihez és akihez

a legkönnyebben hasonlíthatunk. Az

a legeredetibb, ami

a legtöbb által

a legkönnyebben megvalósítható. Ma az

a legellenállóbb, aki

a legkönnyebben elfogadható. Az

a legellenzékibb, akivel

a legkönnyebb

a legtöbbnek

a legtöbb dologban egyetérteni. Az

a legforradalmibb, ami

a legkevesebb kockázattal

a legártatlanabb céllal

a leghaszontalanabbul

a legtöbbnek eljátszható.

Ma az a

leg,

ami csupán

csak.

Ez talán

a legérthetőbb

a legkevesebbek előtt is

a leghiábavalóbban, ugyebár.

Vakon is

Váci Mihály

Vakon is

Pelyvában aludtam. A bőröm

   a világ dolgai kivakarták.

De jó is volt feküdni a földön

   tornácra terítve szalmát.

Menni mezítláb a homokban,

   a keréknyomon hazatalálni!

Orgona, hárs, az akác illata lobban:

   - arra az otthon! - Érhet-e bármi?

Vakon is, nyomorékul visszatalálnék

   honnan elindultam, a küszöbre.

Megismerem, ha rám hull az árnyék,

   száll fölöttem a fecske körözve.

Tíz ujjhegyem ismeri a szomszéd

   arcán, tenyerében a ráncot.

Ha ujjam felemelve nyitom szét,

   a szélbefogózva hazatalálok.

A rozs-zizegés, szárnyak suhogása,

   elmondja: - hol ért el az est?

S a vadlibahúzás, nádasban a szárcsa,

   s fakérgen ha kúszik a nyest.

A kilincs meg az ajtófélfa fogása,

   ha fáradt lábamnak vall a küszöb,

arcomnak ha suttog a párna,

   s ágyam alatt, ha szól a tücsök.

A bögre széle a számnak,

   szívemnek vall a kenyér.

Mint hívő az ostyát - a hazámat

   nyelvemen ízlelem én.

Varadero

Váci Mihály

Varadero

Oly szép ez az éj:

- csak Rád gondolhatok.

Oly kimondhatatlan:

- csak Veled nevezhetem.

Mit mondhatok a holdról?

- nevedet suttogom.

Mit mondhatok a tengerről?

- szerelmünkre gondolok.

Szárnyra kelnek a pálmafák:

- mintha te vetkeznél.

A homokban lépked a szél:

- meztelen lábad követem.

Varadero, Cuba, 1967.

Ha rádgondolok - virágzom

Váci Mihály

Ha rádgondolok - virágzom

Harangszó ver szíven:

mintha bennem zuhogna.

Hol vagy mellőlem? Hiányzol.

Minden Téged kérdez;

ha madár szól,

hol hagytalak? - rámszól.

Milyen messze vagy!

Mindennek arca sírásoddal fordul felém,

s bármit mondhatok,

nem hallom csak a Te hangodat.

Te vagy az el nem ért vidék,

melyet bejárni vágyom,

a hegyentúli ég,

hegyekből kibukkanó tenger,

hajózható láthatárom.

Bezárt szárnyaid

bennem fájnak,

sírásaid

mindenütt elérnek,

fűzfáim alattuk áznak.

Bennem egy hegedű

érintetlenül,

- óvja puha bársony.

Csodafád vagyok,

ha rádgondolok - virágzom.

Mi él, éltet

- Neked virít.

Kristályként bezár

sorsom magába,

s rózsaként kinyit.

Opatija, 1965.

Ezt keresem

Váci Mihály

Ezt keresem

Nekem tudni kell - a pacsirta

merről vár emelő szelet?

s mi az az íz, mely visszahívja

barázdánkba a fürjeket?

Mi az, amiért a sirályok

átvirítják itt a telet?

Mi fogta itt meg a nomádok

lelkét e fény-vert táj felett,

a sólyomvágyú, viharlelkű,

istent riasztó hadakat:

- e tájhoz mily jóslatra lett hű

hún, avar, magyar áradat?

S mi az, mi úgy összeszorítja

könyörögve most is szívünk,

hogy - nem azért, mert bizonyítja -

kigyúló egében hiszünk.

Ezt keresem: - az oxigénen

kívül a szívben még mi ég?

Mi táplálja a szikes mélyben

a székfűvirág gyökerét?

Ezt keresem. - És felettem fenn

kísér halálos vezeték.

Rajta szerelmed csüggedetlen

sírja gerlice-énekét.

Vak félelem

Váci Mihály

Vak félelem

Már permetezve hull az alkonyat,

sötét dallamokra figyel a levél,

halk léptekkel megérkezik és tapogat

a vak félelem, - botja hófehér.

Belém karol, szorít és könyörög,

s én tipegek vele széles utakra.

Néha megáll és reszkető keze

borzongatón az arcomat kutatja.

Sakk

Váci Mihály

Sakk

Az alkony violáit legelészve

az éj sötét-gyapjas nyája poroszkál

a forróság lankáin. A hegy éle

mint vérbe mártott penge, égve, rozsdáll.

A hallgatózó lombok, mintha tudnák,

hogy tőled lépdel, szinte lopakodva,

a szívem: - szellő-tiszta neved súgják;

s ezüst horgát a sírás számba dobja.

Az étterem sakk-táblája világít.

Fekete figura fehér mezőben:

- erőltetem a vénség orgiáit,

hogy a kölyök fel ne bőgjön belőlem.

Hegedű

Váci Mihály

Hegedű

Értelme magvait a sorsom

szétszórja már, mint záruló virág.

Félelmeim úgy könyörögnek érted,

mint égre kulcsolt águ őszi fák.

Amerre lépek: szétterülve, törten,

emlékeink hullt erdője zizeg,

s levéltelen napjaim ágbogán át

eget betöltve sóhajt a neved.

Ordítanék utánad, de hiába:

oly néma vagyok, béna, mint az állat,

és mint a kő, mely megütött, s utána

ha belerúgsz, még felvérzi a lábad.

Hegedűként, felsodort idegekkel,

kiszáradva és megfeszülve élek,

oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan

sikolt, szikrázik belőlem az ének.

Sírás

Váci Mihály

Sírás

Lidice, 1962. május

Csak eresz zokog így,

   és a szomorú fűzfák

pilláiról a könnyeket ily keserűn

   csak a friss sírok isszák;

csak a nyugtalan homok fojtja el így

   a zápor patakos panaszát,

árok mélyén a csalángyökerek

szürcsölnek ilyen temetőizeket,

   ha elönti őket a sár, iszap-ágy,

csak a szik, csak a szik sírhat így,

   ahogy a lélek sírni vágyik,

csak a szik, ha kicsordítja arany

   remegésű fehér margarétáit.

De az embernek itt nincs joga sírni,

   csak álszent szipog itt könnyet.

Ó, ti ledöntött fák, a ti görcsös

   gyökeretek szaggassa a földet.

Suhogjatok megmaradt jegenyék

   zarándok énekekkel;

nyírfa, - táncoló csontváz, - kísérteni

   a világba, kerekedj fel!

Akácaim, Krisztus fejét ölelő karotokkal

   fonjatok az égre töviskoronát;

fenyegessetek istent, betonoszlopok,

   ti fordított szöges boronák.

Gledíciák, testvéreim, tántorodva

   karotok közé estem,

ujjaitok hegyén mutassátok fel a szívem

   ezer vércseppben.

Sárbamerülő bakancsok, fuldokolva a szennyben,

   nyüszítsetek helyettem;

esti vályuk a tehenek szája körül,

   csobogjatok tiszta imát érettem.

Paták alól kibuggyant tócsák, amikből

   a pacsirta hajnalban iszik,

fecskék csőréből visszahullt gyöngyök,

   misézzetek érettem ti is.

Sírjál helyettem villanyvezetéken megütött

   gyermekjaju gerle,

kőuton pásztorolt égőpatáju nyáj,

   jajongva térdepelj le.

Fenőkövek és kaszapengék élén,

   sikongjatok, s ti kések

a köszörűköveken, szörnyű eleven sikolyok,

   acéllá fagyott üvöltések;

elhagyott ajtók sarkai zsoltározzatok

   a csapkodó huzatban;

üvöltsetek vonatok tengelyei

   az éles sínkanyarban;

vonítsatok a farkasokkal,

   hirtelen sikolyú fékek,

jódli sírással áldozz értem,

   sziréna-ének.

Dudorászd helyettem a Föld körül,

   villanyvezeték, zenéljed,

mit az én idegeim hiába sisteregnek

   a mindenségnek.

Mert nem sírhatok én itt. Az Emberiségnek

   nincs joga sírni a Földön;

csak esélye maradt, hogy a pártatlan

   jövendőhöz könyörögjön;

mert önmagához ma nem lehet

   felmentő kegyelemmel;

- nem érezheti magát embernek az itt,

   aki ember.

Sugárzás

Váci Mihály

Sugárzás

Az órák lengő kengyelébe

emelem könnyedén a lábamat,

nyergébe vesz és elporoszkál vélem

egy-egy selymes sörényű pillanat.

Döcögő szekerek jönnek el értem,

s mint részbe mért gabonás zsákokat,

lomha napok csikorduló keréken

széthordanak nagy porfelhők alatt.

Úgy fogyok el, mint a folyamkanyarban

nyárfák alól a vízbeomló hantok,

a szívverésem omlaszt szakadatlan,

mint tengerdörej öklözi a partot.

A vágy bennem, mint az uránium,

csendesen és fénytelenül sugárzik,

és észrevétlen a semmibe szórja

a sóvárgástól bomló test molekuláit.

Ezüst

Váci Mihály

Ezüst

A harangzúgás sötét pillangói

a virágokra selymesen leülnek;

parányi dolgokra tűzi az ünnep

jámbor címerü játék-lobogóit.

Az udvarok hűs rajzosra seperve,

az utcán harsog a locsolt pázsit,

a csend arany legyekkel muzsikás itt,

lábam elé leszáll inni a gerle.

A gyermek-ujjú szél ihleti lágyan

a levelek ezüstjét s meghatottan

felszállanak remegő sóhajokban

a jegenyék a lángralobbant nyárban.

A csend gyűrűtlen zöld tavába hajlik,

mint fűzfaág, egy tört, szomorú ének;

s eszembe jutsz, mint nyárfa levelének

ezüstfonákja ég egy pillanatnyit.

Vak eső

Váci Mihály

Vak eső

Mint emlékező szürke arcu vak:

a lehunyt ég úgy keres tapogat

eső-ujjheggyel kövek homlokán,

az elmosódó szerelmek után.

Galambok szárnyáról a suhanást

lemossa, törli ez a simítás;

lányok hajából a krizantimos

frizura kócait kioldja most,

nadrágok éléből a vasalást,

szénából jászolbéli ropogást;

a gépről olaj-szivárványokat

old és derít a motorok alatt;

a boronált szántásba a magot

beleveri - s elmossa a nyomok

virágjelét: - pacsirták, traktorok

ábécéit - mit őrzött a homok;

és arcomról becéző illatod,

amit utolsó csókod itthagyott.

Letöröl mindent, végig tapogat,

ujjaival olvasgat ez a vak

égbolt - betűzi sorra itt

a nyár Braille-jelű sorait.

Hamvadó

Váci Mihály

Hamvadó

Zokog, zokog vágyam, a felhő,

susog szavad, az őszi erdő;

utat keresnek távlatot,

messzevágynak a bánatok.

Hamvadó fényben terelem

széjjelvert nyájad - szerelem.

Őrzöm azt, ami szerteszéled,

Tenélküled vagyok Tevéled.

Gerle-szemű

Váci Mihály

Gerle-szemű

A két szemem ámuló ég lett,

ha a földeken követtem a lépted.

Amerre Te mentél, újra dalolt a kalász

a tarlókon, a sziken enyhült a parázs.

És ha a városok füstlombja alatt

mentem Veled én, utcabozótokat

áttörve utánad, a paloták tömött

sorai Tőled kaptak fényt, örömöt.

Te drága, te szép, a tornyok imádtak.

Teneked dudorásztak a komoly gyárak.

Bánya a mélyben érted dobogott.

Érted aléltak a sínkanyarok.

Patak-nevetésű! Te gerle-szemű!

Zokogó, állam alá szorított hegedű!

Válasz

Váci Mihály

Válasz

Csak minden másodpercben lépek egyet,

és minden félpercben hosszan megállok:

így botorkálok fel a ködös hegyre,

és vissza-visszanézek integetve:

- magára hagyom lassan a világot.

A park sötét ködén remegve úszkál

a lámpák lebegő aranyhala.

Olyan a csend itt, mintha valóban

lenne hozzánk valakinek szava.

De csak az eső sír, az avar hull, száll.

Az ember tovább megy és amit úgy vár,

kimondja csendben a választ maga.

Nem keresek menedéket

Váci Mihály

Nem keresek menedéket

Mint bolyhos nagy levél, lebbenve hull az éj;

fonák-ezüstje fel-felvillan.

Az utca két oldalán lámpák esdekelnek,

sóvárognak, mint kínálkozó lányok.

Olyan csend van, hogy hallom a csillagok

csöpp lepke-zizegését, s a lekaszált emlékek

szénája reszket talpam alatt, ha lépek.

Megállok lépésenkint

a bársonyvirágu éjben,

hogy részegedjem a csendtől és súlyosan hallgassak,

mint a döngve bezárult zord kapuk.

- Ó, hold szelíd vidéke! Szelek sörénye - felhők!

s az ég sikolya elé emelt könyörgő ujjú ágak,

s mind, ti kis földi dolgaim, mikbe még megkapaszkodhatom!

Ne hagyjatok magamra! Ti vagytok tanúim,

hogy mint tiszta virág a virágzást,

madár a szárnyalást; - betöltöm én is a sorsom:

ember vagyok, - élek!

És nem keresek menedéket!

Mint ökölben az ujjak

Váci Mihály

Mint ökölben az ujjak

Este lehullsz az ágyra, mint az éjbe

porlik a csillag, mely ragyogni fáradt,

és vársz reám, hogy szeress és vigasztalj,

ha megjövök az este szőnyegén.

Szeretjük egymást, ahogyan csak

ma tudnak szeretni és ragaszkodni,

összefonódva, mint imára kulcsolt

két kéz görcsösen az égre feszül;

szeretjük egymást s összesímulunk,

mint szoros ökölben a rémült ujjak,

ahogy a kéz a könnyeket kitörli

a szemből. Ó, mi úgy szeretjük

és óvjuk egymást, mint a száj a nyelvet,

s ahogy a bordák szorítják halálig

a vergődő szivet!

A lámpagyújtás ihlete

Váci Mihály

A lámpagyújtás ihlete (részlet)

Akkor drága anyánk - minden szívverésünkkel áldott,

kinek arcán fészket szőttek a bánatnak a ráncok -

felállt lassan, ahogy az áll fel, aki sokat görnyed,

mint a letaposott füvek újra ég felé nőnek.

Asztalhoz lépdegélt, súrolva sok vállat és térdet,

s nekitámaszkodott a panaszkodó asztalszélnek.

Felette lógott drót kocsányán a bezárult bimbó,

a mestergerenda-virág, rozsdás kampóról ringó,

pléhtányérú napraforgó, köré font réz kacsokkal,

kanóc bibével és a lámpaüveg-liliommal.

Átfogta tíz ujjal, az asztalra aggódva tette.

S mint ereklye felett: kezét áldón kiterjesztette.

Mindenki hallgatott. Még csak lélegzetet se vettek.

Suhogása hallott az ágas-bogas vérereknek.

Aztán keblébe nyúlt, s onnan, ahol szíve dörömböl,

síró pénzt ölelő, összegubancolt zsebkendőből

kivette a gyufát, a fény fűszálnyi palántáját,

megdörgölte bezárt bimbóját s mint cserépbe mályvát,

lámpába ültette a kis sziklevelecske lángot,

és tenyérrel óvta az árvácska-szirmú virágot.

Meleg esőben!

Váci Mihály

Meleg esőben!

Hajlonganak a térdeplő füvecskék,

és tapsikol sok kicsiny levelük.

Felcsilingelnek a virágkelyhecskék,

és fellélegzem én is ő velük.

Gyámoltalan kis bokrok kitipegnek

s lubickolnak a langy eső alatt;

az útilapuk vízben hemperegnek;

már én sem bírom komolyságomat.

Sikonganak a virágágyásokban,

és paskolják egymásra a vizet

az árvácskák szemérmes izgalomban;

és gyorsan én is nekivetkezek.

Szoknyáját térdig kényesen felhúzza

a jázminbokor s tócsákban topog.

Nem állhatom meg! - a cipőm lerúgva,

közelében mezítláb pocskolok.

Együtt fürdök a füvekkel, a fákkal;

fröcskölnek ágak, lombok; - kacagok,

ha nyakon önt egy fa hűs zuhanyával;

hátam patakzik, csurom víz vagyok.

Kikurjantok a kerítésen túlra:

- "Hej! ti örökké szomjas rozsmezők!

tolongtok-e ti is így hancurozva?"

de megilletődötten állnak ők!

A rozsszálak fedetlen fejük hajtva

áznak, éretten, áhítatosan,

a nagy teremtő ihlettől meghatva,

- s a füvek közt elszégyelem magam.

Szendergés

Váci Mihály

Szendergés

Keblemre bújtál és felmelegedtem,

mint zsálya hantjaival a lapály,

ha füvön lépő, terelgető estben

puhán pihen s fehéren rajt a nyáj.

Oly könnyű voltál, fűszálat se hajtó,

mint alvó báránykák halk szendere,

s oly leheletnyi, mint térdhajtva alvó

nagy nyájak párázó lélegzete.

Tartottalak, mint lebegő kis pázsit,

s szívem oly óva, halkan dobogott,

őrizve széledező szunnyadásid,

mint nyáj körül ha járnak pásztorok.

Induló hegyomlás

Váci Mihály

Induló hegyomlás

Szeretlek!... Felcsuklik szavam még,

mint gyermeknek, ha anyja megveri,

és szívébe csalódott fájdalom tép,

hogy az bántja őt, aki szereti.

És aztán úgy, hogy belejajdul anyja:

csendesen, némán mossa tenyerén

morzsolgatott kicsiny szivét darabba

törve, már sós könnyeivel szegény.

Elbújik ólak mögé, lágy padlásra,

s az átkozott kis makacs, eszelős,

csak ül vénítő, zsibbasztó magányban;

pillája ezüstlő könnyektől ősz.

Szemén felnőttek csalódása lobban,

száján a vének megértése sír,

s mellén mint induló hegyomlás, lassan,

robajjal gördül el a férfi szív.

Hazatérés

Váci Mihály

Hazatérés

A roppant égbolt elfáradt ragyogni,

szelíd kékje már álmodozni kezd:

elalvó hunyorgással rácsukódik

kelet felől a lágypilláju est.

Hívás, szelíd várakozás az este,

tornácán nagy sugaras szív dobog,

eperfa hajlik a fészkes ereszre,

benn lángos pirul, meleg tej csobog.

A határ félni kezd, kiáltni nem mer

a hazatérő emberek után:

bokrai mélyén sok szív ijedten ver,

minden levelén reszket a magány.

Mert a tájat senki sem hívogatja.

Lombjai közt felsír a félelem,

s egy kislány után, ki libáit hajtja,

megindul ő is, lopva, csendesen.

Előbb a dűlőút megyen, ballagva

szénás szekér után: nagy fáival

rátámaszkodik a kerti kazlakra,

pár gallya leng még s elalszik hamar.

Kis utak eltévedve botorkálnak,

elvesztették az aratók nyomát,

találkozva, tanakodva, megállnak,

s keresgélnek a tarlókon tovább.

Piciny füvek tolonganak, tipegnek:

- mint félő gyermek sír, hazaszalad,

úgy ők is széles rendekben sietnek,

pázsitba gyűlnek friss kazlak alatt.

Az eperfa a házhoz közelebb megy,

a virágok ablakra hajlanak:

az utakon halk lombok közelednek,

elalvó udvarokba tartanak.

Már csak az árkok maradtak: ők árvák,

őket mindenki messze kergeti;

csak bodza hajtja rájuk durva ágát,

de mélyük melegséggel van teli.

Közelebb jönnek szégyenkezve, lopva,

leselkednek a sötét kert alatt,

sompolyog velük csalán és a bodza,

s a meleg ólak körül alszanak.

Az este így a tájat,

mint szétszéledő nyájat

terelgeti haza:

tolonganak az árnyak,

kitárt kapuid tágak

tornácos éjszaka.

A porfelhő után a

kitaposott csapásra

kezd vágyam hajlani:

szeretnék éjszakára

eljutni egy tornácra,

s küszöbre botlani.

Kiábrándulás este tízkor

Wallace Stevens

Kiábrándulás este tízkor

Disillusionment of Ten O'Clock

A házakat hószín

Hálóköntösök kísértik.

Nem zöldek

Vagy zöld pöttyös bíborak

Vagy sárga pöttyös zöldek

Vagy kék pöttyös sárgák.

Egyik se különleges,

Csipkezoknis

Vagy gyöngyöves.

Senki sem készül páviánnal

Álmodni vagy tengeri sünnel.

Csak itt-ott egy vén tengerész

Részegen, csizmában alva

Fogdos tigriseket

A vörös viharban.

(Tótfalusi István fordítása)

Porhó

Robert Frost

Porhó

Dust of Snow

A porhavat

A bodzafán

Varjúcsapat

Lerázta rám.

S megváltozott

Hangulatom,

Jól áldozott

Bánat-napom.

(Jánosy István fordítása)

1212

Emily Dickinson

1212

Ha elhangzott

A szó, halott:

Sokan hiszik.

Szerintem

Éppen akkor

Születik.

(Károlyi Amy fordítása)

686

Emily Dickinson

686

Mondják, az idő enyhít.

Sohasem enyhített.

Valódi kín keményszik,

Mint kortól az erek.

Idő a baj próbája,

De bajt nem orvosol.

Ha mégis - a betegség

Hamisnak bizonyul.

(Károlyi Amy fordítása)

599

Emily Dickinson

599

Van olyan szenvedés,

Mely mindent eltemet.

Aztán önmélyét elfedi,

Hídja a révület.

Emlékezetünk rajta

Járhat veszélytelen,

Mint holdkóros, ki ébren

Porrá zúzódna lenn.

(Tábor Eszter fordítása)