A képzelethez

Emily Brontë
A képzelethez

Ha a nap gondja meggyötört,
s kínra csak újabb kín felel,
s elvesznék kétségek között,
lágyan szólítasz innen el.
Ó, drága társ! Nem árva az,
kit ily szelíden hívogatsz!

Reménytelen a külvilág,
bensőm így még drágább nekem:
a te hazád, hol sandaság,
gyűlölet, ármány nem terem.
Ott a szabadság, te, s magam
uralkodunk zavartalan.

Mit számít, hogy körös-körül
veszély és gyász és vaksötét,
ha lelkünk mélyén legbelül
őrizzük a remény egét,
hol tízezer forró sugár
ragyogja: végtelen a nyár.

Értelmünk lázad, meglehet,
mert a természet rendje zord.
Szenved a szív: dédelgetett,
szép álma mind hiába volt.
S a képzelet friss, illatos
virágán nyers való tapos.

De ha te hívod, visszatér
a játszi ábrándkép; ha te
lehelsz rá üdvöt, újra él
a holt tavasz fagyott rügye.
Ha suttogsz, isteni a szó,
igaz világ hírét hozó.

Ittléted múló révület,
mégis, a csendes alkonyon
hálásan várom jöttödet,
s köszöntlek, kegyes hatalom:
gondot feloldó, tiszta fény,
a kétkedőnek friss remény.

1844. szept. 3.
(Csengery Kristóf fordítása)

Éj volt, s a hó a hegyekben

Emily Brontë
Éj volt, s a hó a hegyekben

Éj volt, s a hó a hegyekben
több ölnyi vastagon állt;
folyók, patakok vize csendben
szökött a homályon át.

Itt hagyta hótól elöntött
nyáját a pór, a szegény,
mit oly szeretettel őrzött
az áldott nyár idején.

Nem rója vígan a mezsgyét,
mit jól ismert azelőtt,
bús, meghökkent idegenként
bámulja a puszta mezőt.

(Hárs Ernő fordítása)

A nyárest szépen elmerül

Emily Brontë
A nyárest szépen elmerül

A nyárest szépen elmerül,
puha fénykörben ég szobám,
nincs egy felhő se bús jelül
az ég megszentelt homlokán.

A vén torony aranyban áll,
az elnyugvó napon mulat -
az est szelíden éjbe száll,
kétled, hogy véget ért a nap.

És épp ez az a kedves óra,
mely a házból kitörni hí;
a munkaáldozat leróva,
gyerünk szabadon játszani.

S a kert mért bús és elhagyott?
Gyors léptektől nem zeng a ház -
nincs nevetés - se víg dalok,
sírmélyi csönd, amerre jársz.

Bóklászva csak a kert alatt
várom minden út véginél,
hogy szaporább léptek zaját
s hangokat hord az esti szél.

Hiába - nem jön senki el,
és reggel lesz, az ég ködös;
mondd - nekik végleg menni kell,
nincs napfény, hol gond függönyöz?

Dehogynincs, korhol a Remény,
tűnt öröm emlékét ne bújd,
minden viharban ott a fény
s az égi terv, a visszaút.

1839. aug. 30.
(Gergely Ágnes fordítása)

Éj borít sűrű ködbe

Emily Brontë
Éj borít sűrű ködbe

Éj borít sűrű ködbe
vad szél fúj hidegen;
zsarnok bilincsbe kötve
nem tudok lépni sem.

Lombot tépáz a szél,
hó ül a földeken,
a vihar utolér,
s nem tudok lépni sem.

Felhő-torlasz felettem,
pusztaság odalenn;
bú nem indít meg engem:
nem bírok lépni sem.

1837. nov.
(Ferencz Győző fordítása)

Arany tudást bányásztam én

Emily Brontë
Arany tudást bányásztam én

Arany tudást bányásztam én
egész nap örömest,
s megint lágy holdfény süt felém
most, hogy leszállt az est.

Nincs hó s nem bilincseli tél
faggyal a vizeket;
nyájasan fújt a déli szél
s jégsírjuk szétrepedt.

Járok éjjel s boldog vagyok,
hogy a tél veszte jön,
szivemben nyári ég ragyog
s száll könnyű fényözön.

Bár többé el ne hagyna már
békém, mely simogat,
ha sok év múlva ránc s homály
borítja arcomat.

Magamhoz, máshoz hű legyek,
s lelkem épen marad,
zablázom szenvedélyemet
s vad akaratomat.

(Szegő György fordítása)

Hullámzó hanga, vad szélbe hajolgat

Emily Brontë
Hullámzó hanga, vad szélbe hajolgat

Hullámzó hanga, vad szélbe hajolgat,
éjfél és holdfény, és csillagos ég;
sötét, de az üdvragyogás vele-olvad,
föld lüktet egekbe, egek lehajolnak,
börtönre vetett lelkünk szabadulhat,
béklyóit, rácsát most törheti szét.

Rengetegek nagy hangjukat adják
az éltető szélnek, hegyoldalakon;
folyók ujjongva partjuk hasogatják,
völgyeken útjuk gátja-se szabják,
dúlt víz szánt, őrjöngeti habját,
S hátrahagy mindent holt-sivatagon.

Fénnyel és méllyel, s áradva-kihalva,
változva, míg nem lesz éjfélre dél;
égzengve, vagy mint sóhaj-zene halkja,
árny árnyra röppen, egymást tovahajtja,
zord terét villám villámra tagadja,
gyorsan jön mind, sebes tűnt-helye kél.

1836. dec. 13.
(Tandori Dezső fordítása)

Finálé

Paul Géraldy
Finálé

No, szervusz. Nem feledtél semmit itt? Nem?
Nincs több szavunk. Mehetsz, bús ideál.
Indulj... De várnod kell most mégis itten.
Esik az eső... Várd meg, míg eláll.

Végy valamit! Mert hűvös az idő
künn. A kabátod tán... Amit találtam,
mind visszaadtam? Nincsen semmi nálam?
Levél? vagy egy arcképed? seminő?

Hát hogyha válunk, nézz reám előbb...
Vigyázz! Ne sírjunk! Buta lenne szörnyen.
Úgy-e nehéz meglelni árva főnkben
ma azt a két jó, rég-volt szeretőt?

Egymásnak adtuk a két életünk
örökre... S visszavesszük most iszonnyal!
Elindulunk nevünkkel, élhetünk,
s máshol bolyongunk... Ó, minden bizonnyal

majd szenvedünk... egy darabig. De végül
jön a felejtés, amely megbocsát.
Külön leszel te és én, nincs tovább,
két ember a magánnyal összebékül.

Multamba lépsz, máris. Véletlenül
találkozunk majd valahol az utcán.
Távolról nézlek és eszembe jutsz tán,
amint a szélben új ruhád repül.

Aztán elmúlnak hosszú hónapok
és rólad, akiért a porba rogytam,
barátaim beszélnek, hallgatok
s azt kérdezem tőlük tünődve: "Hogy van?"

Milyen kicsinykék is a "nagy" szivek!
Pedig hogy őrjöngtünk egykor, beh szép volt!
Tudod-e még a lángolást, a tébolyt?
A mi híres szerelmünk, jaj, mi lett!

Hiába mondtuk hát mi is: "szeretlek",
annyit vagyunk csak itt, mint mindegyik?
Mily megalázó. Ezek a szerelmek?
S mi, mint a többiek? Mi!... Hogy esik!

De ily időbe mégse menj... Maradj!
Igen, maradj! Lehet tán élni még itt.
Nem tudni. A szívünkön ott a fagy,
de már nagyon megszokta azt a régit.

Lesz valahogy. A régi nem olyan rossz.
Sem a szokás. Nem frázisok ezek...
Hát ülj le mellém, csöndesen unatkozz.
S melletted én is egyedül leszek.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Utóirat

Paul Géraldy
Utóirat

Csak két kis oldalt írtál. Mondd, mi van
veled, mulatsz, felejtesz? Vagy talán
fáraszt a társaság. Légy jó, fiam!
Pihenj, kicsit. Írj! És gondolj reám.
S ne hordd az új ruhád, azt a csinost.
Jól áll nagyon! Nem féltékenykedem.
De nem kell ott oly szépnek lenni most.
Kimegy a színe. Őrizd meg nekem.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Tünődés

Paul Géraldy
Tünődés

Kíváncsi játék és szeszély
a szerelem először.
Reánk tekint egy szem, beszél,
ígér s lángunk előtör.

S minthogy magunkat szerfelett
szeretjük s ez nagyon jó,
szeretjük őt, aki szeret,
hisz ízlésünk hasonló.

Hálálkodunk, kis bánatunk
megosztjuk véle szépen.
Nagyon hamar reákapunk
s udvarlunk is, cserében.

Már úgy mondjuk, mint szerepünk
mit elmondtunk ezerszer.
Aztán azért is szeretünk,
mert már elkezdtük egyszer.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Lelkek, divatok, stb...

Paul Géraldy
Lelkek, divatok, stb...

Nő vagy s ezért tudod, hogy bármi
kis semmi mily csodát mivel
és hogy lehet lelket csinálni,
új lelket egy kis semmivel.
Olyan nagyon értesz te ehhez,
oly bűvösen, hogy valahányszor
látlak: egészen újnak látszol
és mindíg újra tőrbe ejtesz.
Tudod, hogy az idő a nagy rossz
s szerelmünk már nem új regény,
tehát cseleskedsz és ravaszkodsz
s más-más szemekkel jössz felém;
bőrödnek a nyakadba' lengő
boád ad nem-várt alapot,
újjáteremt egy csipkekendő.
S aztán a sok-sok kalapod!
Fölfedezek valami mélyet
tebenned és megbomlok ott,
mert nagy kalap borul fölébed,
jól ismerem én az okot,
ettől szemed olyan sötét lett
s nem látni rejtett homlokod.
Így tudsz te, hogyha ártani
kezd a szokás a szerelemnek,
mindig új lelket gyártani,
amelyet én nem ismerek meg.
Idegesen vad csókot tépek
az ajkaidról ekkoron,
tenyerembe kapom a képed
és a hajad fölborzolom.
Kacagni kell, bolondul égni...
de hogy ledobom sebesen
a rongyaid, szemed a régi,
ismét csak ugyanaz a szem!
Majd hogy a fürtöd szép kígyóit
lesimítom, a hajadat,
csalódva látom azt, mi bódít,
a homlokodat, a valódit:
s mi folytatódik,
tenmagadat...
Hiába keresem parázs,
kis, röpke lelked, nincs vígasz.
Már vége. Megtört a varázs.
S az anyádhoz hasonlítasz.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Lámpaernyő

Paul Géraldy
Lámpaernyő

Hogy mért ülök szótlan-szelíden?
Mert ez a nagy perc, a szemeknek
és mosolyoknak perce, szívem,
az est, hogy végtelen szeretlek!
Ölelj. Cirógass enyhe-lágyan.
Ha tudnád, bennem mi buzog
és mennyi fény, gőg, mennyi vágy van
s jóság...! De azt te nem tudod!
Tedd föl kicsit a lámpaernyőt.
Az árnyban a szívek merengők,
a sok tárgy kissé ködbe tűnt
és jobban látni a szemünk.
Nem szólok szerelemről többet,
mert úgy szeretlek. Te becézgess,
ma este így leszek körötted,
szoríts te a melledhez, édes...!
A lámpaernyőt tedd föl csöppet.
Így. Most maradjunk szótlanul.
Ne moccanjunk. Mily kedves ez,
hogy langy kezed arcomra hull!...
Mi az megint már? Ki keres?
Ahá, igen, a fekete!
Hát adja föl, hamar, oda!
Gyorsan!... S az ajtót tegye be!...
Mit is beszéltem? Micsoda?
Igyuk a kávét... mostan? Akarod?
Igaz: te forrón szereted.
Várj. Majd kiöntöm teneked.
Erős ma. Cukrot. Csak egy darabot?
Elég? Előbb megízlelem. Mit?
Hát itt a csészéd. Mindent tompa köd lep...
Milyen sötét is van. Nem látni semmit...
Talán a lámpaernyőt vedd le csöppet.

(Kosztolányi Dezső fordítása)