Ha most belépnél...

Nadányi Zoltán

Ha most belépnél...

Ha most belépnél, megbocsátnék,

Nem gondolnék haragra, vádra,

Odaforrna a szám a szádra

És sírnék, mint a kisgyerek.

Nem jössz és nem jön vissza többet

Ez a bolondos, könnyes óra

És nem fogsz tudni soha róla,

Hogy egyszer még szerettelek.

Én vagyok

Nadányi Zoltán

Én vagyok

Én vagyok a zavar, mely fölremeg olykor

Szemed szögletén,

Én vagyok az árnyék, mely homlokod hamván

Átfut könnyedén.

Én vagyok a pír, mely titkon, észrevétlen

arcodon kigyúl,

Én vagyok a sóhaj, amit elsóhajtasz

Öntudatlanúl.

Én vagyok a láz, mely nyitva tartja pillád

Gyötrő éjeken,

Lelkedbe lopóztam, többé el nem űzhetsz,

Édes mindenem!

A lány

Nadányi Zoltán

A lány

Hosszan, merőn szemébe nézett

A sápadt ifjúnak a lány.

Szemében annyi hév, melegség

Még sohse csillogott talán.

Az ifjú mély gyönyörbe szédült,

S a lány csak nézte azalatt,

Csak nézte szemei tükrében:

Jól áll-e fején a kalap.

Fekete zászló

Nadányi Zoltán

Fekete zászló

Ebből a bánatból

tornyot fogok rakni,

abban a toronyban

benne fogok lakni.

A kört már meghúztam,

magam körül húztam, -

ami rajta túl van,

attól elbúcsúztam.

Rakom már, rakom már

a fekete téglát,

két szemem ezentúl

már csak feketét lát.

Nő a torony, nő, nő,

házak, fák fölébe,

más tornyok fölébe,

felhő közelébe.

Nő a torony, nő, nő,

kiabálnak, késő,

se ajtó, se ablak,

se hágcsó, se lépcső.

Nő a torony, nő, nő,

nem lehet itt lakni,

nem lehet itthagyni,

csak rakni, csak rakni.

Nő a torony, nő, nő,

rakja bús szerelmes,

teteje mikor lesz?

teteje sosem lesz.

Teteje sosem lesz,

nő, nő szakadatlan

bánatkőbül épül

és az fogyhatatlan.

Teteje mégis lesz,

mert ha már nem győzi,

ez a bús kőmíves

a zászlót kitűzi.

A fekete zászlót

egy éjjel kitűzi,

reggelre a tornyot

holtteste tetőzi.

Akkor a torony már

fellegek közt elvész,

a fekete zászlót

szaggatja a szélvész.

Feketére fehérrel

Nadányi Zoltán

Feketére fehérrel

Ha mégiscsak a földbe

kerülnék, nem a tűzbe

és nem sokáig volna

a fejfa odatűzve,

helyébe márványt kapnék

és arra szép szöveg kell,

már össze is hajoltok

a buksi fejetekkel,

már pedzitek: itt nyugszik,

már indul is a véső, -

hát akkor én, vagyis most,

amikor még nem késő,

most én megálljt kiáltok!

Én, a halott, a lenti!

Egyetlen sírkövemre

ne firkálgasson senki!

Hogyisne! majd még mit nem!

Én jobban félek attól,

mint a falánk férgektől,

attól a felirattól.

Azt én magam elvégzem

és jobban mint ti, buksik.

Három szó, feketére

fehérrel: Itt se nyugszik.

Itt lakik ő

Nadányi Zoltán

Itt lakik ő

Itt lakik ő. De mostan nincsen itthon.

Elutazott és odalesz sokáig.

Mint a betörő, úgy járom be titkon,

bejárom és kifosztom a szobáit.

A szőnyegről is kincseket szedek fel:

a lépteit. És mindenütt elejtett

valamit és én reszkető kezekkel

gyűjtöm zsákomba, amit ittfelejtett.

A szeme zöldes fényét, meg a kedves

mosolyát (ezt a nagytükörből csentem!),

az édes illatát, az is itt repdes,

ezüst hangját, az is itt cseng a csendben.

És minden apró tárgyon ott találom

más, más mozdulatát. Akad itt bőven

lopnivaló! A rózsás tortatálon,

a csengőgombon és a levegőben!

A macskafejes párna, ő hímezte,

megsimogatom, most is mennyit loptam!

Ott a karosszék, ott volt édes teste,

csak én tudom, mi minden reszkett ottan!

Üveg mögött poharak széle rezdül,

minden pohárban az ő édessége.

Felszürcsölöm az üvegen keresztül,

becsípek édes bortól, az a vége.

Részeg betörő, boldogan dúskálok

és összeszedek mindent, ami drága.

És egy ajtón benyitok és megállok,

lélekzetem is eláll. Ott az ágya.

Nagyanyám

Nadányi Zoltán

Nagyanyám

Emlékszem a bús, fekete foltra.

Este volt.

Fellegekbe dűlt a nap, kioltva.

Este volt.

Házunk előtt ült a nagyanyám,

karosszékben, ősszel, a tanyán.

Háttal ült az udvar szegletén,

repkedett a vállkendője rojtja

két szál jegenye közt feketén.

Este volt.

Kicsi voltam én még, tudtam ám,

nemsokára meghal nagyanyám.

Meghal! Ó, hogy fájt a szívem érte!

Háttal ült és olyan messze volt.

Este volt.

Nem emlékszem arcára, szemére,

nem emlékszem az élőre, holtra,

csak arra az egy fekete foltra,

két szál jegenye közt, a tanyán.

A mezőről jöttem haza későn,

lopakodva mentem fel a lépcsőn,

este volt.

Álom volt-e? Vagy csak festve volt?

Bujdosás

Nadányi Zoltán

Bujdosás

Most itthagylak szépen.

Most el fogok menni,

hogy rádgondolhassak,

ne zavarjon semmi.

Rádgondolni is jó,

nemcsak veled lenni.

Milyen is lehetsz te

az én emlékemben

és milyen erővel

húzol vissza engem,

meg akarom tudni,

azért kell most mennem.

Csak így tudhatom meg,

csak így, tőled messze,

egyedül bolyongva

és magamba veszve,

azt is, hogy milyen vagy,

azt is, hogy szeretsz-e.

Első hó

Nadányi Zoltán

Első hó

Sűrű pelyhekben kezdett esni tegnap,

azóta folytonfolyvást hull a hó.

A kert, a széles udvar tiszta tejhab,

hullámos friss, harapni volna jó.

Földig hajolnak a fehér tehertől

a bokrok és a boglya szinte eldől

és minden élő élet hó alá hal.

És hull a hó és gyűl és tömörül

és nincs egy lábnyom a házunk körül,

mely összekötné a külső világgal.

Olyan a ház most, mint a hóbefútta,

világtól elzárt kastély a mesében.

Tíz óra tájt a lány lement a kútra,

nyomát a hó megint belepte szépen.

Úgy dél felé elállt a hóesés

és akkor a mély csendben, a mesés

fehér özönben felbukkant a postás

- nagy, idegen, barbár feketeség -

s a hóba vágta vén csizmája rozsdás

nyomát.

            Agyontiporta a mesét.

Dal egy morzsáról

Nadányi Zoltán

Dal egy morzsáról

Mellettem ült ebédnél,

nem voltunk egyedül.

Én boldogságban úsztam,

itt van, mellettem ül.

Csípett a kenyeremből,

ez néma vallomás.

Kezemre morzsa perdült,

azt se dobhatta más.

Hogy eltalált a morzsa,

be rég volt, istenem.

De erre még emlékszem.

Csak erre. Többre nem.

Te nem is tudsz róla

Nadányi Zoltán

Te nem is tudsz róla

Te nem is tudsz róla,

még sokszor eljöttél

egy utolsó szóra.

Ott vártál a réten

és mellém szegődtél

némán, észrevétlen.

Összeért a vállunk,

akkor vettem észre,

itt vagy. És megálltunk.

Néztem a szemedbe

és elkezdtük egymást

vádolni remegve.

Ó jaj, ki mit vétett,

arról perlekedtünk

és róttuk a rétet.

És százszor elváltunk

és nyomban utána

megint csak ott álltunk.

Soha ilyen párt még:

csatáznak a réten

s az egyik csak árnyék.

Ezerszer ütköztünk,

két éven keresztül

folyt a nagy per köztünk.

Vad dühvel, sötéten

és néha könnyek közt

és mindig a réten.

De egy idő óta

nagyokat hallgattunk,

elrekedt a nóta.

Azért együtt voltunk,

csak már nem beszéltünk,

némán bandukoltunk.

És nem is olyan régen

magamra maradtam

egy este a réten.

A két szemed szeretett legtovább

Nadányi Zoltán

A két szemed szeretett legtovább

A két szemed szeretett legtovább.

Be furcsa szerelem.

A szád már néma volt, de a szemed,

az még beszélt velem.

A kezed már hideg volt, jéghideg,

nem is adtál kezet,

de a szemed még megsimogatott,

nálam feledkezett.

És lándzsákat tűztél magad köré

hideg testőrökül,

de a szemed még rámleselkedett

a zord lándzsák mögül.

És ellebegtél és csak a hegyes

lándzsák maradtak ott,

de a szemed mégegyszer visszanézett

és mindent megadott.

A két szemed szeretett legtovább,

még mostan is szeret.

Még éjszakánkint zöldes csillaga

kigyúl ágyam felett.

[Megálltam ma a télben...]

Nadányi Zoltán

[Megálltam ma a télben...]

Megálltam ma a télben,

nem éreztem a szélben,

hogy szeretsz.

A holdba néztem éjjel,

de nem jött semmi fényjel,

hogy szeretsz.

A párnám sírva téptem,

nem súgta a sötétben,

hogy szeretsz.

Tudom már, kedves, hallod,

tudom, ha be se vallod,

nem szeretsz.

Ősz

Nadányi Zoltán

Ősz

Az őszben állsz,

tűnődve jársz,

hullatja vén

lombját a hárs.

Titokzatos

halk nesz zavar,

kip-kop, kopog

a holt avar.

Hol itt, hol ott,

csodás, csodás,

mint távoli

lábcsoszogás.

Forogsz, fülelsz,

álmélkodol,

valaki jön,

nem tudni hol.

Valaki jön,

és erre tart

és csörgeti

a tört avart.

Jön finoman,

jön hidegen,

a csenden át,

a ligeten.

Híg árny, akit

szem nem talál,

maga az Ősz,

a halk Halál.

Forogsz, fülelsz,

a szíved üt:

nem jön sehol

s jön mindenütt.

Peng mindenütt

az őszi nesz,

álomszerű

bújósdi ez.

Kiáltanál:

az Istenért!

És megremegsz:

most ideért.

Most ideért

a lenge láb

és megkerült

és megy tovább.

Királynőm...

Nadányi Zoltán

Királynőm...

Kés kellene, jó éles kés ma éjjel,

hogy fájó testemet felhasogassam,

friss vérem a padlóra folyna lassan

s mint bíborszőnyeg, úgy terülne széjjel.

Jönnél, benyitnál, hónodig felmetszett

vörös bársonyból kivillogna tested

és a meghidegült véráradat

csiklandaná mezítlen talpadat

és te fölemelt fejjel, hidegen

vonulnál át a bíborszőnyegen,

királynőm...

Holdfény

Nadányi Zoltán

Holdfény

Holdsugárból ezüsthúrt sodortam,

napsugárból aranyhúrt sodortam,

megvártam az éjfelet is ébren

s liliomok, rózsák közt, az éjben,

Hold alatt, a tamariszk-bokorban

hárfámat a szívemre szorítva

énekeltem, énekeltem,

szállt az énekszó a kert felett,

holdfénnyel és bánattal borítva

énekeltem, énekeltem

és világra énekeltelek.

Holdfény-fátylad akadozva leng,

úgy jöttél, mint lármára a csend,

mint csendből a dal, remegve zengő,

mint az égő sebre a hűs kendő,

mint a fázó testre meleg kendő.

Úgy jöttél át csenden és homályon,

mint halk éji permeteg a csírás

rétekre, mint a mosoly, a sírás,

a lélekzet, az öröm, az álom.

Holdfény-fátylad csókolom az éjben

s te ujjadat vonogatod enyhén

kétfelől, bús arcom pergamenjén,

mintha halkan, jóillatot hajtva

két szellőcske találkozna rajta

és szívemben örvényt verne mélyen,

liliomok, rózsák közt, az éjben.

Ajándék

Nadányi Zoltán

Ajándék

Legyen e kis vers kézitükröd,

fogadd el tőlem, hordd magaddal

ő téged hord magával, angyal.

Most semmi, csak tükör. De hidd el,

ha tündérarcod benne fürdik,

megszínesül a színeiddel

és szebb lesz, mint festmény, virágszál,

hízelgőbb, mint költői bókok

és csillogóbb a brilliánsnál.

Engedd, hogy izgató keretként

négy szegletén körülvezessem

a véremet, pirosló repkényt.

Lásd, poklok trombitái bőgtek

és millió vulkán kicsattant,

mindegy volt! nem hallottam őket.

Én elfordultam és merengtem,

legapróbb kapcsod pattanása

leghangosabb zaj életemben.

Az uccát szórótűz sebezte

s én tehozzád tapogatóztam,

hogy megkérdezzelek: szeretsz-e?

Fiú vagyok, huszonhat éves,

sötétszemű, de férfiakkal

és költőkkel össze ne tévessz.

A Holdból hullt le gyenge testem,

itt más a légkör és az élet,

szerencse, hogy öledbe estem.

Mint többi trubadúr elődöm

a Holdban: hölgyemért rajongva

tükörvéséssel bíbelődöm.

Földön, Holdban te vagy a legszebb!

legyen e kis vers kézitükröd,

amit kezem remegve metszett.

Azért van, hogy téged mutasson,

lehet-e szebb a költemény,

ha szép mint te, tündérkisasszony?