Levelek a Splendid Hotelből III

Ágh István
Levelek a Splendid Hotelből III

Mesévé leszek érted, csikos boriték,
törődött selyempapir, fogas bélyeg,
vezérfej hullik lábad elé,
ellepnek majd a levelek, irásaimra
fekszel, napjaim történetében fürödsz,
táskádban kulcsod sem találod,
de hallod a bevonulók szüntelen harmonikáját,
Anna Szergejevna sarkvidéki keble fölött
Manuel trópusi trombitája szól,
látod a tengert egy házcsúcsra kikötve,
hajókorlátra állok, te sikoltasz
a déli nő álarca alatt,
megcsallak, bevallom neked, érezz,
bünbánatom virágát postára adom,
hegyi faluk csöndjével altatlak el aztán,
piros szőlőlevéllel teleálmodom álmaidat,
medvetánccal ébresztelek, talán a kanáris
ablakok megnevettetik bőrödet köpenyedben,
lakodalmak papírfáklyái kivilágítják
szemed akár az ölelés,
lépted zaja verőerem lüktetésébe rejtve,
szavam szerveid mélységes sóhaja,
ha nagyon szeretsz testet öltök,
egy ezred bakacsodálkozással kisérlek,
a zsörtölődő, öreg időtől megszabadítalak.

Harangszó a tengerészért

Ágh István
Harangszó a tengerészért (részlet)
Öregasszony

Nekünk nagy ez a ház fiam,
az ürességtől megreped akár a téli ég,
kicsi hízót ölünk, kicsi lábasba főzünk,
kicsi életet élünk édesem,
csak ez a világ olyan végtelen,
s te vagy legtávolabb,
ha látom az árva tányérokat fiam,
mindig rád gondolok,
ha látom a nagy bödönöket,
a nagy fazekakat,
te jutsz eszembe,
ha látom a harmadik ágyat,
kicsordul a könnyem,
ha végigmegyek kamrán és szobán,
világot jártam érted azt hiszem,
hogy megtaláljalak,
ha csillag lennél, látnálak fiam,
ha csillag lennél, kisütnél minden este,
nem feküdnék le oly korán,
kiállnék a kapu elé,
ahogyan várni szoktalak,
könnyembe rejtenélek el,
te legszebb fényű csillagom,
hosszan néznélek, hogy behunyt
szemem mögött is lássalak.

Gesztenyefa

Ágh István
Gesztenyefa

Megtüskésedtek gyümölcseid, megkövesedtek,
megfényesedtek, mint a sóskövek,
kormos törzs lettél, karmaid nőttek,
rozsdás koronád verebek vaslétrája lett,
viselted csúfságod telét,
s kivirágoztál beton fölé nőtt gesztenyefa,
korom esik a sziromtövekbe,
mint a kisgyerekek fülkagylójába,
az ablak alatt virágozz akkor is,
csak szégyenítsd e lila salakos földet,
vonjál csodát szilánksebhelyes törzsed fölé,
fogadd a szelet, mint albérlő a szeretőt,
szökve érkezik hozzád a falakon át,
virágod lesz, leveled, virágporod,
amint egymásba kavarog,
hánytorgat az égben, fektet a levegőben,
fölsodor fehér templomtoronnyá,
ott döncöl, ott dajkál, ott hasogat,
fölcsapja tetőd, hanyatt vet,
a szakadék fölött visszaránt,
lobogtasd szobánkba varázslatod,
szekrényről szekrényre, tükörből tükörbe,
szemekből szemekbe lobogj,
ne a nyomorúságba lépjek, ha ajtót nyitok,
hadd higgyem, ha az asztalhoz ülök lombodban vagyok,
világosságodban, illatodban, életedben
öleljek, egyek, gyereket öltöztessek tebenned
ég és föld között.

A csöndes eső nyomorúsága

Ágh István
A csöndes eső nyomorúsága

Már dél felől is moha lepi a fatörzset,
a pocsolyák locsogva egyesülnek,
szétfoszlik a gyeplő a kocsis kezében,
viharkabátban, lámpafényes fröcskölésben
a többiekkel gázolok szívig ázva,
elvegyülve ümmögő halogatásba,
talán már nem is emlékszem a Napra,
ácsorgok vizes hajjal bemázolt fejem lehajtva,
lomposan, elázott cigarettával a számban,

mint a nagyfröccsök zöld mocsarában,
egykedvűen, ahogy esik, egybemosódik
vas és virág, ahogy begubózik
a külvilág latyakba és homályba,

álmomban is viharkabát igája,
gőzölő nyak, gumibűz, vizes ingmell,
táj nélkülem, felfordult út, hányinger,
giliszták, csigák, békák boldogsága.

Jelenés

Ágh István
Jelenés

Elveszítelek mire feljön a Nap,
hát álljon meg az ébresztőóra,
csak mutatói szikrázzanak
mindíg éj közepén,
csak téged lássalak,
testedből jöjjön a nappali fény,
elveszítelek mire feljön a Nap,
ruháid ívét,
bútoraid sarkát,
selymeid vizesését,
vázás virágaidat pusztulásban
ne lássam,
mert elveszítelek ha más fény is ragyog,
ha ránksütnek az ablakok,
árnyak kerítik torkodat,
a sugarak bekötik álladat,
melled hegyét,
a világosság bezár,
elveszítelek mire feljön a Nap,
ha becsavar engem a hajnali szél,
mikor még senki se jár,
széténeklik a madarak ezt a szerelmet is,
hát álljon meg az ébresztőóra,
mikor még enyém ez az egyszeri haj,
egyszeri öl, egyszeri száj.

Virágok

Ágh István
Virágok

Virágok, díszzsebkendők, zsabók,
gyöngyházgombok, fülbevalók,
lefekszem közétek pipacsok,
lóherebojtok, lucernafüggők,
fölöttem hullámozzatok,
átsüt a nap a szirmokon,
még árnyatok is szájpiros,
érlila és emlőfehér,
még árnyatok is illatos,
pacsirtaként akartam én
égből alátok hullani,
tenyerek simogassatok,
fodrok, kacsok öleljetek,
akartam mint egy kisgyerek
világgá menni köztetek,
virággá lenni köztetek,
átsüt a nap a szirmokon,
magamra lesek messziről,
csúnya és idegen vagyok,
mint réti kő, mint a csömör,
mint halott a ravatalon,
lélegzetem föltámadás,
születés, ha észreveszem
fejeteket az ingemen,
fejeteket a vállamon.

Elégia a hegyi házból

Ágh István
Elégia a hegyi házból

Berendezem levegődet lélegzetemmel,
cipőm zajával kövedet,
könyököm asztalodon,
gerincem vaságyad matracán,
kilincseden ujjlenyomatom a tied,
menedékem, mostoha fedelem,
a sarkcsillag hasadékodon át
poharam vizébe néz,
s ha rágondolok megfagyok, kis hegyi ház

hasonlitunk, magasban, mégis egyedül,
putri-nyomoruságosan,
kicsorbult kéménnyel állsz,
ajtód a szabadba nyilik,
bejöhet szél, rabló, szarvasbogár,
én sem védtem magam,
s elhagyott mert ijedős volt a szerelem,
hasonlatossá lettem kerted fáihoz,
most értetlenül meghajtom fejem
az északi égbolt csillagainak,
mint az almafák lecsupált koronája,
mint a vasdárdás orgonák,

nem akarom érteni, gyűlölöm magyarázatát,
még akkor is ha mindenki hegyi házba költözik,
kit nem óv bölcsesség, gyávaság,
még akkor is ha sárral betapaszthatom
hasadékaidat, kis hegyi ház,
ablakod közét ronggyal betömhetem,
föllobbanthatom vaskályhád tüzét,
mi lesz itt tavaszig?

szakállamat megnöveszthetem,
hogy le ne fagyjon állam a pokróc fölött,
míg a papirzsák-süvegű rózsafát
lesujtja a virradat,
nővel is hevítem ágyamat,

levelet söprök, száraz lombokat égetek,
mosdok és borotválkozom,
galléromról kefélem hulló hajszálaimat,
cipőm sarkáról a fűeres sarat,
öltözök, mint aki valakire vár,
ne lásson elhagyatottnak engemet,
amikor előttem megáll,
s megszólal fejem fölött.

Árnyék

Ágh István
Árnyék

Póznavékonyra növő, feje a mező közepén, alkonyon
nyakigláb óriás, délidőben alámtörpülő
          utánozó majom,
mintha belsőm megfejtené, kifiguráz,
alakja alakom, ruhám árnyékát viseli,
          sapkám árnyával köszön,
szatyrom árnyékát cipeli végig az úton,
kutyaként bújik elém a küszöbön,
          kúszik a falon,
törött derékkal, lábától külön,
mint háborús nyomorék, keleti szolga, bohóc,
          jegenyesorra vetődik át,
táncol a fákkal, homályban megsemmisül,
talpam alól föltámad, némafilmbeli hahotával
          gyepre röpíti magát,
piheg, pihen, harmaton álmodozik,
a zöld elkomorul, becsukódik a virág,
          éjszaka korcsa,
sötétség felé úszik az alkonyaton,
bandukolok, árnyéktalan hordom az éjszakát,
          de megjelenik az úton,
hátulról előre tart, átbújik lábam között,
benéz egy szoknya alá, a falra rugdalom,
          a villamos közé vetem,
visszaugrik, négy oldalon sarjad belőlem,
mint a sás csuszkál egyik a másikon,
          suhog mint a balsejtelem.

Új év

Ágh István
Új év

Huszonnyolcadik évem elején
esik a hó, elolvad, szél háborog,
akár a régi hó, a régi víz, a régi szél,
de micsoda arcot fátyoloz,
micsoda lábat mázol csatakosra,
miféle ember aki szélbe dől?
Gyanakodtok régi öltönyök,
régi barátok, vének, asszonyok
becsukjátok a virágtalan ajtót.
Ha krétám lenne fölírnám nevem falaitokra:
Itt járt éjszaka emléketek,
toporgott, s elveszett előletek,
most kezét nézi a hideg vason,
övé a kéz, övé a láb, övé a fej,
ő billegett a kék gyerekcipőben,
az ő kobakját csiklandozták a szalmás
kiskabátok, ő az istentelen
mákszem a piros ministránsruhában,
tenyere színültig világ bársonyával,
fogolymadarak zsufolt fészkétől ő a boldog,
orrában érez levágott réteket,
keserű kákics-illatot,
fülében a tücsökzenéből felszökő sóhajt,
amikor szüzessége elveszett.
Bőröm gyöngyházszín sebhelyes,
a vér beforradt útjait őrzi a bőröm,
ó, a tövises sebhelyek,
ó, a ráncok a homlokon,
hulló hajszál papíromon,
szemgödreim ádventi színben,
hegyesedés meg horpadás,
végülis ez marad belőlem,
pedig a mentőautók belsejét sem ismerem,
műtők tele tükreiből nem szakadt husomba kés,
nem ismerem a vigasztalan szenvedést,
nem ismerem a végső búcsuzást,
temetőföldes kezemet nem sározta be könny,
majd eljön minden pontosan, mint ez az év,
ahogy a férfiak homlokához fölértem,
ahogy a nőkre megértem,
végülis ő lesz látható belőlem,
akit a kínok vágtak, összegyürtek,
a lombhullató fákat örökzöldre bűvölő
ének mögött a veszendő ember arca.

(azt mondod - mindhalálig)

Halina Poświatowska
(azt mondod - mindhalálig)

azt mondod - mindhalálig
azt mondod - örökké
de ha fává leszel
ígérheted-e hogy ablakom
előtt rügyezel
s ha ablaküveggé leszel
csengő lényed megkocogtathatom-e
nyelvem hegyével
és ha széllé
leszek-e fű hogy susogjak
és ha fénnyé
leszek-e éjed hogy eloszlass
és ha nappallá
fáradt fejemnek adsz-e majd árnyat
könnyű felhővel
mit becéző fürge ujjaddal
finoman rejtesz
hajamba
suttogod-e majd
én vagyok

(Zsille Gábor fordítása)

(meghal-e a világ egy kicsit)

Halina Poświatowska
(meghal-e a világ egy kicsit)

meghal-e a világ egy kicsit
a halálommal

nézem csak nézem
rókaprémmel a nyakán
sompolyog a világ

sosem gondoltam
szőrszál voltam a bundájában

mindig itt voltam
ő pedig - ott

és még
elgondolni is finom
hogy a világ meghal egy kicsit
a halálommal

(Zsille Gábor fordítása)

(ha annyi életem volna)

Halina Poświatowska
(ha annyi életem volna)

ha annyi életem volna
mint e színes kis léggömbök
miket egy férfi fogva tart
tékozló lennék
szétszórnám mindet az égen
és hagynám összegubancolódni
a szélben a felhők között
vagy egy madár szárnyán

magamnak
egyet tennék félre
egy zöldet
akár a levelek
akár a fűszálak
vagy mint a szemed - egészen közelről

(Zsille Gábor fordítása)

Utolsó vers

Halina Poświatowska
Utolsó vers

ez az utolsó vers
hozzád
nem lesz már több
mondtam
azzal
bélyeget tettem a levélre
és beejtettem
a négyszögletű lapos szívet
a levélszekrény szűk résén

az emberek most vigyázva járnak
a postaláda körül
egyre kérdve
mi történt
tán egy madár költözött
a ládába
s csapdos szárnyával a falán
és már-már
énekel

(Zsille Gábor fordítása)

(szavakba nem önthetem)

Halina Poświatowska
(szavakba nem önthetem)

szavakba nem önthetem
nem szavakkal vágyódom
de űrt
ölelő karjaimmal
de két kezemen
patakzó véremmel

önmagát visszhangzó
önmagába térő
soha nem felejtő
szívverésemben vagy

bennem támadsz
a legbensőmben
s minden lehelet
mi tömörre fagy a hidegben
eszembe juttat hogy vagy
hogy megint elhagytál

(Zsille Gábor fordítása)

Ha el nem jössz

Halina Poświatowska
Ha el nem jössz

a világ szegényebb lesz
a szerelem e morzsájával
a csókokkal mik nem hajóznak
a kitárt ablakon át

a világ hűvösebb lesz
a pírral
mi hirtelen áradással
nem gyújtja lángra arcom

a világ csöndesebb lesz
egy repülni vágyó szív
őrült kalapálásával
a kitárt ajtók
nyikordulásával

a remegő eleven világ
szinte tökéletes
mértani idomba
dermed

(Zsille Gábor fordítása)

(a szenvedély az)

Halina Poświatowska
(a szenvedély az)

a szenvedély az
miről a hegedű dúdolt
levegőtlen
sötét tokjába zárva
akár az éj
a fény csillagokkal
megjelölt gubójában
ott él
meleg gránátalma szavaidban
illata őszibarack
és napfény
egy fa zöld hálójában
éretten
a fakó fűre hajolva
nyitott tenyerembe
dől -
míg csukott szájjal
tanítgatom egy idegen nyelven a szót
minek értelme véges akár a halál
a szerelem

(Zsille Gábor fordítása)

(s a kályhánál ülök)

Halina Poświatowska
(s a kályhánál ülök)

s a kályhánál ülök
próbálom tetten érni az időt
a függönyök szelíd fodrát
a falak villódzását
a könyvek táncát
a polcon
a furcsa levelet a szőnyegen
a mexikói virágot
egyetlen lélegzetbe
foglalom

(Zsille Gábor)

(oszd meg velem)

Halina Poświatowska
(oszd meg velem)

oszd meg velem
egyedüllétem mindennapi kenyerét
töltsd ki jelenléteddel
a tátongó falakat
aranyozd be
a nemlétező ablakot
légy ajtó
mindenek felett egy ajtó
mi sarkig szélesre
tárható

(Zsille Gábor fordítása)

(kérded - mit cipelnek nyergük alatt a tevék)

Halina Poświatowska
(kérded - mit cipelnek nyergük alatt a tevék)

kérded - mit cipelnek nyergük alatt a tevék
szívem hordozzák
a sivatagon át

mióta elhagytál
magam maradtam
az arany nap alatt

a föld perzselt
s az emberi szívek üresek
a gyöngédség forrása
nem érettem dobog

olykor látlak
ám kezem hiába
nyújtom csupán
képzeted éri

kérded - mit cipelnek nyergük alatt a tevék
szívem hordozzák
a sivatagon át

(Zsille Gábor fordítása)

(kérded mi izgat a számmisztikában)

Halina Poświatowska
(kérded mi izgat a számmisztikában)

kérded mi izgat a számmisztikában
számokkal akarom kifejezni vágyam
szerelmem végtelenségét

mindezt számok kristályába dermeszteném
a napok így lesiklanak róla akár a gyémántról a fény

azt akarom hogy ne érintse az elmúlás
hogy ne legyen többé vágy sem szerelem

(Zsille Gábor fordítása)

(képzeletem egy szilánkja)

Halina Poświatowska
(képzeletem egy szilánkja)

képzeletem egy szilánkja
olykor lángra lobban egy szótól
máskor a só illatától
és alattam érzem
méterről méterre lebeg a hajó
s az óceán mérhetetlen
és parttalan
egy fa kérgébe zártan
nagyszerűen szabad vagyok
nem szeretek senkit
és semmit

(Zsille Gábor fordítása)

(kezed arcomon nyugtasd)

Halina Poświatowska
(kezed arcomon nyugtasd)

kezed arcomon nyugtasd
hadd legyen hűvös és sós
mint az óceán

jókedvvel ne közelíts
a levelek zöld lángját
ágaim nem fogadhatják
kiszáradt árboc vagyok

a haragos víz közepén
szívem hajója
az északi tengernek fordul

(Zsille Gábor fordítása)

(ablakom alatt ne viríts)

Halina Poświatowska
(ablakom alatt ne viríts)

ablakom alatt ne viríts
az esőben
üvegét ne kérleld
hogy forró leheletedtől kicserepesedjék

oly sok levél
hullott el hogy vissza sose térjen

átkozott hajtásoddal
a fejem alá kúszol
s összevont szemöldökkel
szólsz: itt vagyok

s én eltaszítom
ezüst tested
összeszorított öklömben kapkodva
elmorzsolom a letépett leveleket

(Zsille Gábor fordítása)

(szeretek vágyódni)

Halina Poświatowska

(szeretek vágyódni)

szeretek vágyódni

felmászni hang és szín korlátaira

tátott számba gyűjteni

a fagyott illatot

szeretem magányom

mi magasabban függ

az égboltot

ölelő hidaknál

és szerelmem

ki mezítláb sétál

a havon

(Zsille Gábor fordítása)

(egy porlepte úton kutatom az ajkad)

Halina Poświatowska
(egy porlepte úton kutatom az ajkad)
(na zakurzonej drodze szukam twoich ust...)

egy porlepte úton kutatom az ajkad.
minden mohos kőhöz lehajolok s alájuk nézek.
házukba húzódva csigák alszanak a nyirkos árnyékban.
felzavarom őket s kérdem hol van ő? kinyújtják álomittas
szarvuk kilesnek házukból hunyorognak a naptól.
és elenyésznek egyetlen szó nélkül. kérdem a követ lesimítva
ráncait meleg mohó tenyeremmel. hallgat.
kérdem a napot. nyugat felé biccent és én követem
a napot nyugatnak hogy megtaláljalak.

(Zsille Gábor fordítása)

(rólad akarok írni)

Halina Poświatowska
(rólad akarok írni)

rólad akarok írni
neveddel támasztani a megroggyant kerítést
az elfagyott cseresznyefát
hogy íves strófákat alkossak
az ajkadról
pilláidról
sötétnek hazudva őket
ujjaim
a hajadba akarom fonni
a torkodban egy zugra lelnék
hol a szív fojtott suttogással
mond ellent az ajkaknak
neved
csillagokkal akarom vegyíteni
és vérrel
nem csupán melletted lenni
de benned
enyészni
akár az esőcsepp mit elnyel az éj

(Zsille Gábor fordítása)

(a macska puha bundájában kereslek)

Halina Poświatowska
(a macska puha bundájában kereslek)

a macska puha bundájában kereslek
esőcseppekben
deszkakerítésben
és egy öreg póznának támaszkodva
napfénytől vakon
- pók hálójában a légy -
várok...

(Zsille Gábor fordítása)