(Reggeli óráin)

Lope de Vega
(Reggeli óráin)

I

   Reggeli óráin
május havának,
fülemülék dalolnak,
visszhang bont szárnyat.
Reggeli órákon frissesség árad,
fülemülék, de mennyi,
őrzik a fákat.
Források nevetnek,
gyöngyeik szállnak
kicsiny virágokra,
kik közel állnak.
Szép selyemruhába
bújnak az ágak,
sokféle színekre
könnyen találnak.
Mezők örvendeznek
az új ruháknak,
fülemülék dalolnak,
visszhang bont szárnyat.

II

   Gyönyörű szép május
ébred friss szelekkel,
mint zefirlányokkal
márciusi reggel.
   Április esője
virágokat kelt fel,
vörös hajon füzér,
nincsen ennél szebb jel.
   Kik szeretők voltak,
szeretnek ezerszer,
és kik nem szerettek,
telnek szerelemmel.
   Májusi reggelre
mióta mind láttak,
fülemülék dalolnak,
visszhang bont szárnyat.

(Simor András fordítása)

(Két völgy között hajnaltájban)

Lope de Vega

(Két völgy között hajnaltájban)

   Két völgy között hajnaltájban

folyt egy szelíd patakocska,

neki adta smaragdkönnyét

a szép pirkadat csacsogva.

   Fehér és vörös virágok

patak vizét szomjúhozva

nárciszarcuk kétszer látták,

nézve a tükör-habokba.

   Már a hajnal visszafordult,

és mintha liliom volna

szeme, féltékeny és kéklő,

fehér keze jázmin bokra.

   Zöld száron a rózsaszálak,

rajtuk fehér gyöngy a szoknya,

szépségükre a nap orrolt

irigykedve, bosszankodva.

   Nem szálltak le a madárkák

a vízre, mind azt gondolta,

látva a nap tükörképét,

ezüst fénylik ott ragyogva.

   Jön Lisardo kunyhójából,

szegény pásztor bánat foglya,

miért szomorkodik itten,

hol öröm bont virágot ma?

   Tikkadt ösvényen a jószág

megy előtte, léptük lomha,

fagyos deret esznek, szomjuk

a hajnali harmat oltja.

   Másfelől ott érkezőben

bánatának okozója,

akinél szebb virág nincsen,

mikor szépségét kibontja.

   Egy dalt olvas, ahogyan jön,

szeme csillagához szólva,

Lisardo szerezte néki

szerelmi vágytól lobogva.

   Gyönyörűség őt meglátni,

haján lila szalagocska,

hízeleg, ki győzni készül,

lantjának dalát kioldja.

   Két gyöngyhúr, melyek két szegfűt

őrizgettek körülfogva,

szavait a szélbe küldi,

ott repül a szavak csokra:

   "Szemecskét láttam, anyám,

zöldek, vidámak és szépek.

Meghalok, ha rájuk nézek,

gúnnyal néznek vissza rám!

   Két lánykája szép egének

vált derűre, vált borúra,

remény színe béborulva,

féltékenység lángja éget.

   Mit láttam bennük, anyám,

azt, hogy meghalok vagy élek.

Meghalok, ha rájuk nézek,

gúnnyal néznek vissza rám!

   Ki gondolná, hogy e szín

megcsal engem, tesz bolonddá?

Ki ne gondolná, ha hozzá

száll szerelme szárnyain?

   Elvesztem bennük, anyám,

magam hogy' keressem én meg?

Meghalok, ha rájuk nézek,

gúnnyal néznek vissza rám!"

(Simor András fordítása)

(Mikor a száraz magyalfák)

Lope de Vega

(Mikor a száraz magyalfák)

   Mikor a száraz magyalfák,

a nyárfák és magas tölgyek

   kopár ágacskái újra

élő zöldbe öltözködnek,

   növényeken ezer bimbó

készülődik új gyümölcsnek,

   és illatos virágoktól

fehérlenek minden zöldek

   adójukat megfizetve

szokásuk szerint a földnek

   s az égnek is, minden évben,

hálájuk róva köszönnek,

   még a szikkadt füvecskék is,

kik olyan sok titkot födnek,

   zölddé lenni igyekeznek,

előbújni legelsőnek,

   zöldjükből ezer szín nyílik,

hajtásból virágok nőnek,

   ezer virág, hogy zománccal

takarják a zöld mezőket,

   és a kicsiny, szopós kecskék,

báránykák bégetve jönnek

   játszani, árpát legelni,

az a jó, ha minél zöldebb,

   mikor Albano sírva szól, a könnyek

szomorú pásztor szeméből ömölnek:

   "Én szép Belisám, ma mindenki örvend,

csak Albano szeméből hullnak könnyek."

   Kakukkfüvek, rozmaringok

virágokkal özönölnek,

   méhecskék gyűjtik belőlük

cseppjeit édes likőrnek,

   mézet gyártanak csomborból,

napról napra telítődnek

   a lépek, mikor beléjük

egyre új virágport töltnek,

   kikelnek, isteni kegyre,

a kicsinyek, és dönögnek,

   várakozó poharakba

csurognak a drága csöppek,

   és a munkálkodó hangyák

palotáikból kijönnek,

   elégedett valamennyi,

örülnek a jó időnek,

   érkezik sokféle állat,

madársereg, halak, fönt s lent

   menekülőben a bánat,

öröm jár be minden földet,

   boldog idő, megérkeztél,

de Albano nem köszönthet,

   szép Belisának azt mondja

nézve lapját a sírkőnek:

   Mikor Albano sírva szól, a könnyek

szomorú pásztor szeméből ömölnek:

   "Én szép Belisám, ma mindenki örvend,

csak Albano szeméből hullnak könnyek."

   Úrhölgyem, drága Belisám,

halálod egy éve ölt meg,

   keserű, rossz italából

ivott, akit gyásza görnyeszt,

   egy évig, míg beteg voltál,

szolgáltalak, bárcsak többet,

   akár ezret is szolgálnék

fizetségem várva tőled!

   Kísértelek, mikor mások

látogatóba se jöttek,

   szerettelek élve, holtan

szerelem virraszt fölötted;

   könyörülj ég, őt imádtam

élve, most a temetőben

   szeretem, imádom holtan,

itt vagyok, bár elmenőben.

   Kunyhódban magamra hagytál

nyájadat vigyázó őrnek,

   drága zálog te méhedből

maradt édes örömömnek,

   ő a te teremtményed volt,

lényed gyönyörű szülöttje,

   arcán a te képed láttam

vigaszt merítve belőle,

   de jaj, mily kevéssé tartott,

önző ég elvette tőlem,

   vétkezőtől, hogy kövessen

téged, ki fekszel a földben.

   Mikor Albano sírva szól, a könnyek

szomorú pásztor szeméből ömölnek:

   "Én szép Belisám, ma mindenki örvend,

csak Albano szeméből hullnak könnyek."

(Simor András fordítása)

Info: Albano maga a költő, Belisa pedig nem más, mint Isabel de Aldarete y Urbina, akit Lope megszöktetett, majd feleségül vett. 1595-ben elvesztette őt is, és lányát, Teodorát is. Egy évvel később siratta el őket ebben a románcban.