Egy Madonnához

Charles Baudelaire
Egy Madonnához

Spanyol ízlésű ex-voto

Építnék, Asszonyom, Madonnám, sírva feltárt
Búm éjén teneked egy földalatti oltárt,
S vájnék szivembe, hol legfeketébb az éj,
Hová gúny nem hat el, se hitvány földi kéj,
Egy fülkét -, kék s arany zománctól égne odva -,
Hol mint csodás Szobor, állj büszkén magasodva.
Ötvözött Verseim dús fémpántját, remek
Kristályrimekkel is művészin tűzve meg,
Mint roppant koronát, ékül fejedre fonnám,
S Féltésem szövetét, óh, halandó Madonnám,
Szabnám rád Köpenyűl, hogy barbár-mereven
Nyomjon, s bélése is Gyanakvásom legyen:
Hadd zárja bájaid körűl ez őrző sátor,
Csillogva gyöngy helyett Könnyeim záporától!
Szoknyád Vágyam legyen, a lágyan reszkető,
Apály s dagály gyanánt szálló s ereszkedő,
Mely halmokig eped, s völgyekbe hull juházva,
Míg fehér s rózsaszín tested csókkal ruházza.
Hódolatom legyen a szép selyemtopán,
Amely, hogy megalázd, lábadra vár csupán,
S míg az isteni rajz selymébe lágyan forr át,
Őrzi, mint az agyag a belényomott formát.
Ha nem tudok, noha hő vágyam, tetszeni,
Zsámolyodúl Ezüst Holdsarlót metszeni,
A bennem mardosó Kígyót vetem elébed,
Hogy óh, Királyi Nő, ha sarkad rájalépett,
Diadal és dicső bosszú törjön veled
E szörnyre, mely csupa genny s pöffedt gyűlölet.
Majd Gondolataim sok gyúlt Gyertyája sort áll,
Hol, Szűzek Asszonyát, emel virágos oltár,
Hogy míg a kék plafón visszfényesen remeg,
Egyre rád nézzenek, csak rád, e tűz-szemek.
Majd, mert minden izem csak téged áhit váltig,
Tömjén- és mirrha- és ámbra-illattá válik,
S feléd, óh, havas és fehér Csúcs, szüntelen
Gomolygás közt lebeg viharzó Szellemem.

Végül, hogy Mária-sorsod kiteljesítsem,
És hogy Szerelmemet barbár kéjjel vegyítsem,
Fekete kéj! a Hét Főbűnt, istentelen
Bánatmarta pribék, hét bús Késsé fenem,
S őrült zsonglőr gyanánt hajítva sorba pengém,
Célul legtitkosabb szerelmed mélyét venném,
Hadd járják sorba át Szived, a dobogót,
Szived, a zokogót, Szived, a csobogót!

(Tóth Árpád fordítása)

Esti harmónia

Charles Baudelaire
Esti harmónia

Már jő a perc, midőn a rezge szár konyultán
Minden virágkehely tömjént füstölve ég;
Párfőmöt és zenét hintáz az esti lég:
Óh, lenge, méla tánc, szédítő sodru hullám!

Minden virágkehely tömjént füstölve ég;
Hegedűszó remeg, mint tört szív, üdve multán;
Óh, lenge, méla tánc, szédítő sodru hullám!
Nagy, díszes ravatal a csöndes esti ég.

Hegedűszó remeg, mint tört szív, üdve multán,
Tört szív, amelyre les az éjszin öblü vég;
Nagy, díszes ravatal a csöndes esti ég,
Immár lehullt a nap, alvadt vérébe fulván.

Tört szív, amelyre les az éjszin öblü vég;
Még tűnt nyomot keres, hol fénnyel int a mult rám!
Immár lehullt a nap, alvadt vérébe fulván...
Csak emléked ragyog, mint szent oltári ék!

(Tóth Árpád fordítása)

Himnusz a Szépséghez

Charles Baudelaire
Himnusz a Szépséghez

Mennyeknek méhe szült vagy bús gyehenna téged,
Óh, Szépség? A szemed egyként tud ontani
Égi s pokoli fényt, jótéteményt és vétket,
S bízvást lehet a bor másának mondani.

Szemedben őrzöd a napnyugtát és a hajnalt,
Illatos vagy, miként a felhős estelek,
Csókod varázsital, és amfora az ajkad,
Melytől gyáva a hős, és bátor a gyerek.

Küldött fekete mély vagy ég csillagtetői?
Szoknyád után a Sors kullog, mint hű kutyád;
Szeszélyes kezeid Jó és Rossz magvetői,
Mindent kormányozol, s ajkad választ nem ád.

A holtakon tiporsz, Szépség, gúnyt gőggel űzve,
S nem megvetett diszed a Szív Borzalma sem;
A Gyilkosság is ott táncol, csípődre fűzve,
Kedvenc ékszereid között, szerelmesen.

Láng vagy, s az elvakult lepkék feléd repesve
Elégnek reszketőn, s mondják: Áldott a láng!
A hő szerelmesek édes párjukra esve
Sírjukat ölelik, bús haldoklók gyanánt.

Ég küld-e vagy pokol, mindegy, minek is kérdem?
Óh, Szépség, csodaszörny, rémítő, üde, szent!
Csak szemed, mosolyod, lábad tárja elébem
Az imádott, soha nem ismert Végtelent!

Légy Isten angyala vagy a Sátán szirénje,
Mit bánom! Bársonyos tündér szemmel ha kelsz,
Úrnőm, egyetlenem, óh, illat, zene, fény te,
Enyhűl a rút világ, s könnyűl a lomha perc!

(Tóth Árpád fordítása)

Fehér a hold...

Paul Verlaine
Fehér a hold...

Fehér a hold;
Fénylő csalit
S összehajolt
Lomb andalit,
Halk nesz-beszéd...

Te drága, szép...

A tó dereng,
Mint mély tükör, s
Mélyébe reng
Vén fűzfatörzs,
Szél búja rí...

Álmodni hí...

Égből szelid,
Nagy béke száll,
S kék tüzeit
Csillagsugár
Rezdíti fent...

Óh, óra!... szent!...

(Tóth Árpád fordítása)

Lóverseny-dal

Tóth Árpád
Lóverseny-dal

Egy gondolat bánt engemet:
Lóverseny nélkül halni meg!
Elhervadni lassan, mint a remény,
Hogy olcsón kapok fiakkert oda én,
Elfogyni lassan, mint öt koronád,
Amíg kijuthatsz a nagy poron át,
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek pálya, min hat ló fut keresztül,
Vagy úrlovas, akit tövestül
Lóhátról a tribünön ülő hölgyre
Egy nagyszabású nyaktörés dönt le,
Legyek tribünhöz kent kovász,
Legyek bús, falnak ment lovász,
Mit bánom én, csak urason
Kint lehessek a Nyulason!

Ha majd a vasárnapi nép
Nyüzsög, s a versenytérre lép
Pirosló arccal s piros toalettben,
És az ajkakról e szent jelszó rebben:
Tippet a népnek!
S ha majd kilépnek
A tribünre az eleven grófok,
S viszont fejünkbe ezer tüzes srófot
Srófol a nap,
S a sok szalmakalap
Virít sárgán, mint jó földben a búza,
És feltünést kelt a nőknek blúza
S egyebe,
Ó, a szívemet akkor vegye be
Ostromával a lóversenyi láz!

Vigyázz!
Rohanj, bár a bordád kitör,
A totalizatőr
Vár,
S már
Indul az iram a starttól,
Bár alig látod dr. Schwarztól,
Aki elibed könyököl,
De egy káromlást kinyögöl,
S mire ennek kifejezést adtál,
Úttesteken át
Fújó paripád
Lemarad, amelyikre fogadtál!

És jön az este,
S villamoson szorul az ember teste,
Tyúkszemeden áll három kövér hentes,
Viszont a kocsi levegőtől mentes,
És szólasz: A frász törje ki nyersen,
Ahol csak van még egy lóverseny,
A fészkes fene egye meg!

S aztán mélabúsan teszed hozzá:
Jövőre megint kimegyek!

[1913]

Tárlat

Tóth Árpád
Tárlat

Tetszik-e tudni, mi a tárlat?

Kit ez irányban kiváncsiság bök meg,
Menjen fel szépen a városházba,
Ahol ez önöknek
Szemléletileg meg lesz magyarázva.

Rá fognak jönni, ha belépnek oda,
Hogy a tárlat - az a két üres szoba,
Amikbe nincsen egyéb bútor,
Csak vásznak s vászonra kent pépek,

Mert bárhova lépnek,
Csak képek,
Pokolin szépek
Zöldülnek s kékülnek önök elé,
S önök is kékek s zöldek lesznek belé,
És stílszerűség végett
Önök is vágnak egy sanyarú
Képet.

Elmondom, miket láttam most ott.

Figyelmem sok nemes dologba botlott,
Láttam csirkét, melynek tolla bibor,
S melyet vászonra költött és kotlott
A zseniális Bakos Tibor.

S láttam egy vásznon, mely rendetlen itt függ,
A Pálfy paprikáit, címük:
Csendélet. Szimbolista mű ez,
S valószinűleg ily értelmű lesz:
A sötétzöld és puffadt paprikák
Téged példáznak, burzsoá-világ,
Mely csendben zöldülsz, s békén savanyodsz,
De vége már dohos harmóniádnak,
Mert ennek most nyakára hágnak
A cucilista elvtársak keményen,
S úgy tönkreteszik zápolt összhangod épen,
Mint ezen szellemdús képen
Az ideapplikált
Forradalmi, jajvörös paprikák
A színharmóniát.

Aztán láttam ott őszi képeket,
Melyeken az volt kipéldázva,
Hogy nézne ki a világ őszi frásza,
Ha az istenke köd helyett
Paradicsomszószt zúdítna a világra.

Aztán láttam ott Toroczkai-boglyát,
Császárzsemlye-stílben nemesítve,
S egy képen Turai bácsi kék frakkját
Nyári égboltnak kifeszítve.
A sárgarézgomb volt kikészítve Napnak
S a kávépöttyök viharfelhő-habnak.
S láttam sok gyanús-zöld lombkupacot,
Merész színkígyót, sőt színkukacot,
Amint nyüzsgik Oszvald világhírét...

Ó, ilyen tárlat nem volt soha itt még,
Ó, ilyen tárlat többet sose lesz.
Mily képek!
Mily pokolin szépek!
Zöldülnek és kékülnek önök elé!
S önök is kékek, zöldek lesznek belé,
Ó, nézzék meg és stílszerűség végett
Vágjanak önök is egy savanyú
Képet...

[1911]

Széthullt légiókkal

Tóth Árpád
Széthullt légiókkal

Jaj, de furcsa érzés,
Vén fiúk, szegények,
Ráeszmélni: nem vagyunk már
A régi legények!

Hajunk közt az első
Könnyű, finom dérrel
Fordulni a szép nők után
Megriadó vérrel.

Látni: míg nézésünk
Ringásukat issza,
Hogy ők immár, uramisten,
Nem ránk néznek vissza!

Tudni: hogy ha búgnánk:
Ölelj meg, virágom! -
Nem az lenne legszebb nóta
Nékik a világon.

Jaj, pedig a vágyunk
Csupa bús mohóság,
Mintha mind egyszerre nyitnak
A megkésett rózsák.

Most tudnók a szót, a
Legfájóbb sóhajtót,
Most esnék jól legvadabbul
Berúgni az ajtót.

S jaj, a bölcsesség, az
Agg tanítómester,
Váltig dörmög a fülünkbe:
Lassabban a testtel!

Vígasztal fogatlan
Szája régi jókkal,
De mit ér egy bukott császár
Széthullt légiókkal?

Volt dicsőség? nem volt?
Szívünk sohse bánja,
Csak még volna, vén cézárnak,
Egy rabszolgalánya,

Akit sírva híjjon:
Ölelj meg, virágom!
Hiszen látod, azt se tudom,
Éltem a világon?

[1925]

Esti sugárkoszorú

Tóth Árpád
Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!

[1923]

Láng

Tóth Árpád
Láng

Eldobtam egy gyufát, s legott
Hetyke lobogásba fogott,
Lábhegyre állt a kis nyulánk,
Hegyes sipkáju sárga láng,
Vigat nyujtózott, furcsa törpe,
Izgett-mozgott, előre, körbe,
Lengett, táncolt, a zöldbe mart,
Nyilván pompás tűzvészt akart,
Piros csodát, izzó leget,
Égő erdőt, kigyúlt eget;
De gőggel álltak fenn a fák,
És mosolygott minden virág,
Nem rezzent senki fel a vészre,
A száraz fű se vette észre,
S a lázas törpe láng lehűlt,
Elfáradt, és a földre űlt,
Lobbant még egy-kettőt szegény,
S meghalt a moha szőnyegén.

Nem látta senki más, csak én.

[1921]

Arad

Tóth Árpád
Arad

Egyetlenegy utcáját ismerem,
De ott, emlékszem, arany a homok,
S egy udvarát meg házát, istenem -,
De kis szobái mind-mind templomok.

Ó, vén szoba, hol most is nagyanyó
Ravatalának virágszaga fáj!
Másikban most is anyus csillanó,
Ifjú szemétől bársony a homály.

S első barátom hű, vén karjait,
Tudom, a kertre védőn tárja még:
Tisztes diófánk. S ott pihen szelid,
Öreg lombvállain a régi ég.

Ó, Sarló-utca ötvenegy: regék
Kacsalábán forgó királyi vár,
Emlékeim lágy fészkét rakni még
Jut vályogodból egy csipetnyi sár?

Bús lelkem árva fecske lelke lett,
Kettős hazájú...

*

Ó, fájó büszkeségem s vigaszom,
Arad -, édesbúsan szívembe vág,
Hogy bölcsőm s szent bitóid egyazon
Erdőid bús fájából ácsolák...

[1920]

Gesztenyefa-pagoda

Tóth Árpád
Gesztenyefa-pagoda

Mint halk csapatban szürke nyest,
A hegyre kúszik már az est,
S a bokrok alján meglapúl:
Itt-ott egy-egy halk fény kigyúl,
S a vak bozóton átremeg:
Lámpák vagy bús állatszemek?
Kék fák közé most jer velem,
Hol minden árny és rejtelem,
És minden vén törzs mély csoda,
Nézd! gesztenyefa-pagoda!
Lombja mélyén egész sereg
Zeg-zug, mint száz szentély-üreg,
S bent apró virágoszlopok
Halvány ivor-szine lobog.
Üljünk le itt e szent helyen,
Öledbe hadd tegyem fejem;
Agyamban alszik gond, szitok,
Most áhitatot áhitok,
Szárnyat, röpítőt és puhát,
Levetni a bús test-csuhát,
Nehéz szivem elejteni,
A fájó Én-t felejteni.
Így-így! tedd főmre most szelid,
Halk Veronika-kezeid,
Ne bánd, hogy szól már a kuvik,
S hogy már a hold is elbuvik,
Csak ringass lágyan, csöndesen,
Míg jő majd halkan, könnyesen
Az ébredés, mint bús, csodás,
Furcsa, ámult feltámadás...

[1918]

[Az utcán most...]

Tóth Árpád
[Az utcán most...]

Az utcán most sötétség állóvize áll, sötét
Tenger dagad az égig, s fent a tiszta csillagok
Arany sajkája úszik, boldogan; ott, ott lehet az igazi világ,
S itt csak a tenger mélye fűl, igen, ezek
A kis házak, e megszokott utcák, e megkopott fák
S minden, barátaim és ellenségeim s a lányok is mind,
Csak szörnyei egy tengermélyi és fantasztikus
Tenyészetnek, s e zaj, e zaj, az éjjel elzörgő kocsik
S a kurjantások és a sóhajok mind: némaság,
Tengermélyi siketség, a finom fül
Ezeket meg se hallja, messzi, messzi, messzi
Aranycsillag-sajkán evez fenn valaki,
S dalol, s az ő dala reszket most le a hűs
Setét levegő vak vizein át.

[1916]

Hajnali szerenád

Tóth Árpád
Hajnali szerenád

Virrad. Szürkűl a város renyhe piszka,
De túl, az enyhe, tiszta messzeségben
Új rajzlapját kifeszíti az égen
A hajnal, a nagy impresszionista.
Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol,
És álmodozva pingál enyhekéket,
S ragyogva tűzi az isteni képet
Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.

A sötétség, az éji, rút csuha,
Lebomlik a fák törzsén nesztelen,
S borzong a jó hüvösben meztelen
Az erdő, az örök, buja csuda:
Most, mielőtt pompás testét kitárja
Mindenkinek, nyujtózik hallgatag,
S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap
Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába.

De itt, a szűk utcák közé bezárva
A szürke hajnal szennyes és sivár,
Nagy, sárga szirmát elhullatta már
A lenge gázláng, az éj bús virága.
Itt-ott mered csak, s furcsán, betegen
Lobog a kétes és nehéz homályba
Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya,
Mely vakon leng a siket tereken.

Annuska, alszol? bús utcák során
A bús hajnalban járok egyedűl,
S hogy vígasztaljon, halkan hegedűl
Fantáziám, a magános cigány:
Erdőkkel, éggel, ajkad mosolyával
Hangfogózza dalát, míg ballagok,
Jó volna most megállni ablakod
Alatt egy édes, fájó szerenáddal.

A szívem adnám oda hegedűnek,
A szívem, melyből bú és vágy zokog,
Lopjon szivedbe enyhe bánatot
És kósza vágyat, mely árván röpűlget,
Hogy szűz álmodban, halkan, édesen,
Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz,
Álmodban, mit reggelre elfelejtesz,
Sirasd el az én züllött életem.

[1912]

Régi dallamok

Tóth Árpád
Régi dallamok

Egy ismeretlen szép lány zongorázik.
Fájó dallam, mint örvénylő patak,
Lüktet fülembe a kis kerti házig,
Hol meghúzódva ülök hallgatag.
Kívül merev, bús tömbökké verődvén
Merengnek vénhedt, hajlott testü fák,
Jégkéreggé fagy rajtuk a verőfény,
Kék árnyukban ül hűs szomoruság...

Ellobbant lángelmék halk muzsikája
Füröszti fáradt, sáros lelkemet,
S úgy fáj, hogy éltem mért fonnyadt sivárra,
Mint holt mező, mit tar homok temet.
A drága múlt ragyog fel ím előmbe,
Mint éji tó, az árnyruhás, borús,
Ha hűs tükrén piros fényét elöntve
Kigyúl a nap, a szent, tűzkoszorús...

Szívem mélyén, a bíbor koporsóban
Holt álmok népe ébredez, remeg.
S naiv ritmusra, fürgén, rikitóan
Körültáncolnak és megejtenek.
Édes, mélységes, halk gyerekszerelmem
Üde melegét újra érezem,
Az agg lugasban ülünk újra ketten,
S vékony, fehér kezéhez ér kezem...

A zongorán künn új dal zúgva harsan,
Vonagló, jajgató, éles, sötét,
S én felriadva, könnyes szemmel, halkan
Lefogom ábrándjaim kék szemét.
Ó, mért is volt álmodni annyi álmot,
Fényes mennyország, mért szálltál le rám,
Ha pár év múltán életed s halálod
Egy halk futam egy ócska zongorán...

[1907]