Eladod-e?

Nicolás Guillén

Eladod-e?

Eladod-e az ujjaid között suhogó szél

áramát, mely összekócol, arcodba csap?

Adsz-e szelet nekem öt pesóért,

adsz-e nekem egy egész vihart?

Eladod-e a könnyű, a kék szelet,

eladod-e nekem a könnyű, a kék szelet,

egy keveset a szélből, amely lesimítja

kertedben az összes puha hajú szirmot?

Veszel-e a kertedbe a madaraknak

tíz pesóért könnyű, finom szelet?

     Szél pörög, messze száll.

     Viszi egy lepkeszárny.

     Senkié, soha senkié.

Eladod-e nekem az eget,

az eget, mely néha kék

és néha szürke fényben ég,

eladsz-e néhány ölnyi eget,

melyet kerted fölé vettél fedélnek,

mint aki házával együtt vette a háztetőt?

Két dollárért adsz-e cserébe

két kilométer eget,

egy darabnyi kéket adsz-e érte,

adsz-e, amennyit megfizetek?

     Felhőkben van az ég:

     magasság, messzeség.

     Senkié, soha senkié.

Eladod-e az esőt, a vizet,

mely könnyeidet táplálja, nyelved itatja,

adsz-e egy dollárért forrásvizet,

egy vemhes felhőt, bárányszelídet,

fehéret, melynek göndör pára a gyapja?

Adod-e a vizet, mely a hegyről a völgybe siet,

vagy a pocsolyát, ami ott maradt

a gazdátlan ebeknek,

mérföldnyi tengert, a néma tavat,

száz dollárért néma tavat?

     A víz lehull, forog.

     A víz forog, vonul.

     Senkié, soha senkié.

Eladod-e nekem a földet, a gyökerek

mély éjét, a dinosaurus-fogakat,

a szétszórt csontok könnyű meszét,

meg az eltemetett

őserdőket, a holt madarat,

a kőhalakat, a tűzhányók kénjét,

a rejtett csend ezermillió évét,

mely fölcsavarodik a mélyből, eladod-e

nekem a földet, eladod-e

nekem a földet, eladod-e?

     A földed az enyém.

     Tapossuk te meg én.

     Senkié, soha senkié.

(Orbán Ottó fordítása)

Rajz

Cecília Meireles

Rajz

Mamont ettem, merengtem a gujava virágán,

barna voltam, soványka, mint egy kis polinéz lány.

Bámultam, mint növekszik a pókháló a fákon,

és hogy a sűrű repkény közül gyíkocska néz rám.

Sírtak epedve mindig alkonyatkor a gerlék,

nappal bő nap világolt, és fehér volt a felleg,

és kőről kőre táncolt a visszhang csúfolódva,

a mangófákról bíbor délutánok peregtek.

Páva járt körülöttem, szálltak lépcsőnkre boldog

galambok csipegetni, tőlem sohase féltek -

minek is kellett volna felnőni, verset írni,

hiszen ott volt az élet, maga a teljes élet.

Jóillatú eső hullt a kövér fellegekből.

Álmatag papagájok bámultak az esőbe.

Ünnepi arany óra fénylett. Szemük behunyva

rejtelmes, lusta macskák vadásztak az időre.

Éjjelente a kásás almára denevér jött,

kutya csaholt, akár a császárság éjszakáin.

A pillangó lakott az örök, széljárta kertben,

a szentjánosbogár, a szarkaláb és a jázmin.

Varrt nagyanyám, s dalolt. Én úgy láttam, a kezében

van a zene: egy ősi nyelven valami vízi

zenét dúdolt a parti fákról, az óceánról,

s azt hittem, a szerelmes szókat ruhámba hímzi.

Színes kertben születtem, ott bársony éjszakákon

mindig telt fényű hold volt, csillagfényzuhatag volt.

Vigyetek bárhová, a tavasztól megtanultam:

ha elmetszik a száram, megint s megint kihajtok.

(Pór Judit fordítása)

Falusi emlék

Cecília Meireles

Falusi emlék

Fakózöld süppedős föld. Erdőszag. Békalencse.

A hideget a síkos domb mezítlen fogadja.

Ökrösszekér. Szavak, sarlók, karok a szélben.

A madarat a mennybolt esőcseppel itatja.

A kopár délutánban kis házak düledeznek.

Fáradt anyák. Mezítláb. Ki lát a lenti rétre,

ki láthatja világon túli szomorúságát?

És mindent beborít már az éjszaka köténye.

Kövér fellegek. Ázott lomb. Egy méh: az utolsó.

Kerítésen piros ruha táncol a széllel.

Tücsök bronztriolettet próbálgat láthatatlan.

A híd alatt fogoly víz vízhangon jajveszékel.

Ó, mindig így maradni, ebben a nyugalomban,

járkálni erre-arra, motyorogni magamban,

nézni szavak homályos szemébe eltűnődve,

amíg a hangya jár a fákon fáradhatatlan.

(Pór Judit fordítása)

Arckép

Cecília Meireles

Arckép

Nem volt ilyen szomorú arcom,

ilyen fakó, ilyen lakatlan

szemem se volt nekem, se fáradt,

keserű ajkam.

Nem volt nekem ilyen erőtlen,

ilyen hideg, halott kezem se;

szívem se mindig a nyugalmas

árnyat kereste.

Megváltoztam, nem vettem észre,

de gyorsan jött pedig, de könnyen:

hogyan kallódhatott el arcom,

melyik tükörben?

(Pór Judit fordítása)

Esti dal a mezőn

Cecília Meireles

Esti dal a mezőn

Fut az út a zöld mezőben,

út után út szakadatlan,

virágsövény, pálma zörren,

azúr hegy, víz moccanatlan.

Völgyedet, te szép táj,

egymagamba járom.

De az est enyém már.

Lábam a földön suhan, lép,

a föld képe életemnek,

oly sivár és oly ugyan szép,

oly szilárd s oly kárba vesztett!

Ormodat, te szép táj,

egymagamba járom.

De a lonc enyém már.

Léptem úton lépdelőben:

mintha holdfény kelne lábra;

én jövök, te futsz előlem,

lelkem lelked áradása.

Erdődet, te szép táj,

egymagamba járom.

De a kút enyém már.

Nem látom, míg messze nézek,

mi történik közelemben.

Bércre hágok, völgybe térek,

vadon rengeteg a lelkem.

Éjedet, te szép táj,

egymagamba járom.

Csillagod enyém már.

(Majtényi Zoltán fordítása)

Arról, aki egyszer eljön

Cecília Meireles

Arról, aki egyszer eljön

Oly későn jön majd, hogyha eljön egyszer,

Olyan későn és oly magánosan,

Hogy ráismerni még az este sem mer

És az út se, amelyen átoson...

Oly későn jön majd és magánosan.

A lámpát én addigra már eloltom

És míg elborít búsan a setét,

Magányom mélyén az álomba fojtom

A várakozás keserű hevét,

Amíg elborít búsan a setét.

S mikor szememben már kérdés se rebben

És minden emlék fénye kialudt,

Tán éppen akkor gondol rám a csendben,

Kit lassan-lassan hoz felém az út...

Mikor már minden emlék kialudt.

Talán az ajtómon is bekopogtat,

Nevét nem mondja, szótlanul belép,

A bánat addig már félholtra koptat

S már nem várom senki jövetelét,

Mikor az ajtón szótlanul belép.

Ugy jön a csendes esti pillanatban,

Mint elkésett, régvárt illúzió,

A szerelemről mond majd gondolatban

Bűvös szókat, miket hallgatni jó,

Mint elkésett, régvárt illúzió.

Lehet, hogy majd felébreszt a sötétben

Szava, mely lágyabb lesz, mint a homály,

És ott maradnánk halkan, szótlan, tétlen,

Hogy kik is voltunk, azt se tudva már

Körülöttünk hallgatna a homály...

(Rónai Pál fordítása)

10. elmélkedés

Philip Pain

10. elmélkedés

Meditation 10

Mi a Világ? Tenger, üvegbe fogva.

S jaj, mi a Föld? Csupáncsak homokóra.

A Tenger apad, pereg a homok,

Lásd, az élet mily hamar elrobog.

   Hadd ússzam e Tengernek, hadd legyek

   Mielőbb boldog rajta túl Veled.

(Bárdos László fordítása)

Drága, szerető férjemhez

Anne Bradstreet

Drága, szerető férjemhez

To My Dear and Loving Husband

Ha kettő eggyé válhat, én veled.

Én téged, ha asszony férfit szeret;

Ha férfi asszonyt már boldogitott,

Vagytok-e, nők, énhozzám foghatók?!

Szerelmed aranynál becsesb nekem,

Nem ér fel vele Kelet kincse sem;

Szerelmem úgy ég, ár sem oltja ki,

S csak te szerelmedet esdekeli.

Szerelmed örök adósságra vet:

Néked százszor Isten fizesse meg.

Növeljük hát szerelmünk még e földön,

Hogy éltünk fogytán élhessünk örökkön.

(Kiss Zsuzsa fordítása)

Kérdések anyámhoz

Alfonsina Storni

Kérdések anyámhoz

Nem nagy igazságokat kérdezek tőled én,

hisz úgyse válaszolnál, de érdekelne, mondd,

hogy mikor megfogantam, tanú volt-e a hold,

míg surrant a virágos udvar sötét kövén?

S míg latin lázaktól dúlt melleden álmomat

aludtam csöndesen, mondd, ringatott-e téged

a tenger dünnyögése? Lested az alkonyégnek

aranyán le-lecsapni a vad sirályokat?

A lelkem ugyanis képzelgő, kósza vándor

és felhős bódulat fedi be valahányszor

a kéklőfényű égen az újhold átsuhan.

És szeretem, ha a tenger nyers, füst-fanyar szagában

matrózdal-altatóval kerít körül az álom

s nagy madarakat látok szálldosni céltalan.

(András László fordítása)

Aludj nyugodtan

Alfonsina Storni

Aludj nyugodtan

Szerelemre gyújtó szavad fülemben

parázslott. Elfeledted már. Helyes.

Aludj te csak nyugodtan. Derű, kellem

és szépség illik arcodhoz. Nevess.

Csábító száj, ha bűvölésre kész már,

friss legyen mindig, szava csupa báj.

Nőcsábász mesterségedhez, no nézz rám,

a sírástól vörös arc rosszul áll.

Dicsőbb kapuk várnak terád kitártan,

semmint hogy gödrök mély árkaiban

forogjon két szemed. És talpig gyászban?...

Te csak szedj áldozatokat, fiam.

Több kárt tett már kardjával a világban

némely barbár király. És szobra van.

(András László fordítása)

Lefekszem

Alfonsina Storni

Lefekszem

Szirom-fogú, te harmat-főkötőjű,

te fűszálból-kezű, te könnyű dajka,

készítsd nekem a göröngy-lepedőket,

és a kigyomlált sűrű moha-paplant.

Aludni megyek, dajkám, vígy az ágyba,

és helyezz, kérlek, lámpát a fejemhez,

egy csillagzatot, amelyiket tetszik,

nekem mindegy, s fényét csavard le kissé.

Hagyj magamra: halld, ütköznek a csírák,

egy égi láb elringat a magasból,

s köröket rajzol köréd egy madárka,

hogy feledj... Köszönöm... S még arra kérlek,

ha ő netán újra telefonálna,

mondd, ne keressen, elmentem hazulról.

(Tótfalusi István fordítása)

Kör

Pablo de Rokha

Kör

Tegnap, mint macska, játszott a mindenség öledben;

ma habja elborítja finom galambbokádat;

tücskök ciripelése lakozik a szívedben,

s halott gitárokéhoz hasonló mérhetetlen,

egyhangú bánat.

Szemed szinte a teljes tengert magába zárja,

s akvárium-valódban az egész nap felolvad;

az őszök sárga ebként lépnek lábad nyomába,

és folyami meg égi istenek közt tanyázva,

a cseppnyi iszonyatban az örökkévaló vagy.

Ábrándvilágod antik várost juttat eszembe,

a mahagónifák bús illatára hasonlít,

lányok sebzett húsára, halhatatlan kövekre;

pupilládba a nyárvég madara fúl remegve,

s a lázálom reád, mint fekete ruha, omlik.

Lelkedben kard-komolyság s háromszorosan édes

alkonyati szonettek szelíd, ódon zenéje;

gyümölcs módjára lángol gyermeki büszkeséged;

énekeid hatalmas, sötét korsót idéznek,

mely kiömlik a földi eszményképek fölébe.

Fiakba szakitottad magad szét, mint a magvak,

és akárcsak egy álom, mely magát gyarapítja,

fájdalomteli húsod színültig csupa magzat;

csöpp asszonya a télnek, felhője a panasznak,

nemed szomorúsága belemar szavaidba.

Mint aranyszínű kendő, úgy terül rád a század;

s titkom esőbe bomlott igazságában állva,

zenged a legutolsó vőlegényi danákat;

a lakodalmi házban ujjongásod cikázgat,

mint egy füstös pacsirta, melynek tüzes a szárnya.

Az iszony lepecsételt kockáiba temetve,

mint Isten az egeknek fekete üvegébe,

emberek unokája, tébolyult nép neveltje,

sebesült nagy virágod félelmemhez teszed le,

halántékom alatt, mit felszánt a csend ekéje.

Társítom alakoddal a héber nők személyét,

s látlak, amint olajtól s városoktól kimarva,

beleírod a barna földek keserűségét

a kéklő villogásba, hol kést forgat a rémség,

megközelíthetetlen hármas táncban mulatva.

Te mélabút sugárzó történetek leánya,

te regények leánya s leánya a daloknak,

vidékies nyugalmad tükre a víz homálya,

amely az elveszített arcot borítja árnyba,

s a komoly haj, amelyben drámacseppek ragyognak.

Életem kő s tüzes vas természete fölébe

úgy hajlasz, mint a holtak felett áll az öröklét,

eszembe jut a jöttöd időnélkülisége,

te asszony, asszonyom, te, minden asszonyok éke,

feljajong csontjaidban az emberi közösség.

Megtöltöd a világot, szélként bolyongva föl s le,

fürtjeid illatában a tenger dala zsongit;

földszínű, jókedélyű népek narancsfatörzse,

magányodban az összes magányok gyűlnek össze,

és szívednek alakja a könnycsepphez hasonlít.

Mint felhők gomolyagja, amely az ismeretlent

vonja maga után nagy, homályos csóvaképen,

tovább ér tetteidnél s dalaidnál a lelked,

s olyan, mint egy bokornyi sóhaj a rémületnek

igába kényszerítő ezeréves szelében.

Hasonlítasz a népi fazekas butykosokra,

melyeknek csupa báj és egyszerűség a máza;

mély demokráciád a falu ízeit ontja,

vidék szolgaleánya, díszed virág-vitorla

s kék madarakkal átszőtt agyag szomorúsága.

Bányászból s hóditóból állt valamennyi ősöd,

tágszivű és kemény faj csörgedeztette véred,

s az EMBER Don Domingo Sánderson volt elődöd;

nézem, hogyan vonulnak a láthatár fölött ők,

s látom rajtuk keresztül jövő viselkedésed.

A mély dolgok kitartó ereje él tebenned,

s mint térképi szerelmes, olvadsz be a Nyugatba;

iszonnyal teli sonkoly az ajkad és a melled,

s hasad elémidézi a dús szőlőgerezdet,

a halál óriási tőkéjére akasztva.

Ó, barátnő, barátnőm, barátnők legkülönbje,

olyan kedves, akárcsak a kenyér a szegénynek,

az élet zokogott, míg sírtál, világra jőve;

bilincs vagy, aki arra szolgál, hogy összekösse

a csillagok világát, mely zűrzavarba tévedt.

(Hárs Ernő fordítása)

Az ananász virága

Plácido (Gabriel de la Concepción Valdés)

Az ananász virága

Legszebbik gyümölcse

messze Indiáknak,

nála becsesebbet

senki sem találhat;

ananásznak hívják,

csorduló nektárja

jobb is, ízesebb is,

mint mit hajdanába

olümposzi isten

tölthetett kupába;

százszor ékesebb az

ananász virága.

Hogyha szembetűnik

karcsú száron állva,

s fején koszorúként

leng zöld koronája,

királynő gyanánt a

vad mező imádja;

őt köszönti hajnal

gyöngyös kacagása,

csókolgatja szellő,

s napsugár csodálja

ámulón, mi szép az

ananász virága.

Mintha volna sásból

font kicsiny kosárka,

szála úgy keresztbe

szőve, mint a máglya;

mint füzérbe gyűjtött

gyöngyszemek rakása,

mint tüzes rubinttal

ékes ritka, drága,

tengermély-vetette

kagylók garmadája,

úgy ragyog reánk az

ananász virága.

Mindörökre jelkép

ő az ifjúságra,

gazdag venyigéje,

termő sűrű szára,

s hogy a teljes képnek

ne légyen hibája:

mint az érzelemre

lobbanó leányka

szívre-szemre kedves

szűz szerelmi vágya,

úgy tüzel felénk az

ananász virága.

(Molnár Imre fordítása)